Az én szabadidőm

Nemrégen bejelöltem a Facebook-on Rubint Réka oldalát, mivel a gép feldobta a lehetőséget, én pedig gondoltam, lesznek jó kis receptek, hírek az Update életmódról, meg hát amúgy sem árt, ha az embert néha emlékeztetik arra, hogy tegyen valamit az egészségéért.
Na, meg is kaptam, ebben nincs hiány. Bár az üzenetek nagy része arról szól, most éppen mit csinál a család és azon belül Réka így, karácsony táján- természetesen rendszeres tájékoztatást kaphatunk arról is, mikor, milyen erősségű edzéssel kedveskedett magának a Fitness lady. Egyik reggel éppen itthon zsibbadtunk - ami nem véletlen, így a két ünnep között- megfogadtam ugyanis, hogy klasszikus téli szünetet tartok, és nem csinálunk semmit, ami a ’ feladat’ kategóriába tartozik. Egyébként nemrég olvastam, hogy a test is követi az évszakok változásait, hiszen az évezredek alatt alkalmazkodott, és míg nyáron magunktól is könnyedebbek és energikusabbak vagyunk, télen igenis tunyábbak és lustálkodásra vágyóbbak. És ez így van jól, így van meg az élet ritmusa, így tudunk töltődni is. Szóval még pizsamában, olyan fél 11 táján megnéztük Emmával anya leveleit és a Facebook-ot - ezt általában mesenézés előtt szoktam gyorsan lebonyolítani, mert Emma sokszor követeli, hogy ilyenkor anya is üljön ott vele együtt. ( Mióta sikerült normális kommunikációval rendezni a filmnézés ügyet, napi egyszer - kétszer rövid időre nézhet kizárólagosan Bogyó és Babócát. De megtanulta, hogy ha anya azt mondja ennyi volt, akkor ennyi. Néha napokra el kellett dugnom a laptopot, de kb. két hónap alatt sikerült az életünkbe beilleszteni. )
Szóval mit pillantunk meg még pizsmában, a meleg szobában, zsibbadtan a kilenc órai keléstől?
Réka beszámolóját arról, hogy ő bizony már túl van egy komoly futáson ( ilyenkor a stopper óra fotóját is mellékelni szokta, hogy az ellenségei is lássák, igaz, tényleg 4-5 perc alatt fut le egy kilométert. ) Az aznapi edzés már csak azért is nehéz volt, mert az előző napi brutál kemény edzés után még komoly izomláza is volt. Majdnem odakommenteltem, hogy én momentán másfél órája a szőnyegen játszom az egy darab gyerekemmel és az új karácsonyi játékokkal, de aztán mégsem tettem. Egyrészt nem akarom az ellendrukkerek táborát erősíteni. Másrészt, lehetséges, hogy ő már hétkor felkelt, és egészen fél tízig, pontosan két és fél órát foglalkozott a gyerekeivel, mielőtt felkerekedett futni, másrészt a téli szünetben ők is a nagymamánál vannak, tehát kicsit több lehet az ideje magára is.
De amire igazából rájöttem, az valami más. Nézegettem a falra feltett fotóit, ami között sok olyan kép is van, ami a lakásukban készült. És soha, egy képen sem láttam még egy darab könyvet vagy újságot sem. Ezzel persze nem arra akarok utalni, hogy nincs is nekik, mert nyilván van, több polcnyi is, ha más nem, táplálkozás és sport témájúak. De nálunk, az én pesti lakásomban sem lehetett , és itt, a mamánál sem lehetne igazából egyetlen spontán fotót sem elkészíteni úgy , hogy ne látsszon rajta valahol legalább egy könyv vagy magazin. Egy polcon, egy asztalon, a földön is akár vagy az ablakpárkányon. Még a radiátoron is vannak. Egyértelmű tehát, hogy a könyv és az olvasás nem olyan része az életüknek, a mindennapjaiknak, mint mondjuk nekem, nekünk. Míg nekem az a hobbym, hogy a kérdéseimre és életem történéseire válaszokat keresek, és ezért folyton érdekesebbnél érdekesebb életmóddal, élettel, ételekkel, pszichológiával, metafizikával vagy akár filozófiával, vallástörténettel kapcsolatos könyveket és lapokat olvasgatok, - vagy nyelvet tanulok- addig ők ezt az időt sportolásra szánják. Meg is fordíthatom: ha képes lennék arra, hogy mondjuk egy évig azt a napi egy, kettő, esetlegesen három órát, amit ezzel töltök, csakis a testedzésre és az egészséges étkezésére fordítanám, ha nem is lennék olyan izmos, mint ő - hiszen neki évtizednyi munkája van ebben- de biztos, hogy nem kellene többé szégyenkeznem a dudorodó hasam és a 40 –es ruhaméretem miatt. ( És aggódnom az élethosszom miatt.) Azt mondanám tehát, hogy egy évig semmi könyv, magazin, és amikor eszembe jutna, hogy jó lenne egy kicsikét olvasgatni, rögvest a földre vetném magam, és húsz percig hasizmoznék. Amikor a gyerek elalszik, délután leugranék kocogni, este pedig átmennék néhányszor a közeli fitness terembe, a többi napon meg főznék vagy egyszerűen lefeküdnék kilenckor. A baj tehát az, hogy az emberek többsége, aki magát okolja azért, hogy miért nem tud ő is elmenni akár minden nap sportolni, ezt nem látja - hogy míg mi úgy szeretnénk ezt megvalósítani, hogy az igazán szeretett tevékenységeinkről sem akarunk lemondani - hiszen a munka és házimunka után legalább ennyike tiszta élvezetet szeretnénk- addig nekik ez a főfőfő hobbijuk- sőt, tulajdonképpen a pénzkeresetük is. Tehát jó, hogy így élnek: ha én is kiszakíthatnék három órát a munkaidőmből, még hármat a szabadidőmből is, rögtön nem lenne probléma, hogy mikor főzzem meg azt az egészséges ételt, és mikor menjek el futni vagy kondizni. Tulajdonképpen ez a felfedezés nem változtat a tényeken: hogy többet kellene mozognom, hogy jó lenne magamat energikusabbnak érezni, néha méregteleníteni, lefogyni és jó ételeket adni a testemnek. Csak kicsit úgy érzem, hogy amikor Réka ott vigyorog a Facebook-on napi kétszer nárcisztikus késztetéseire hallgatva és bemutatva nekünk a feszes hasizmát és az egy gramm zsírt sem tartalmazó testét, - akkor egy kicsit provokál is minket- lám, lám, én képes vagyok rá, három gyerek mellett is, a hideg télben is. Ti meg ott lustálkodtok a tévé előtt, a könyveitek, a CD-itek, a varrógépetek, a gyöngyfűző készletetek, esetlegesen a gyerekeitek között. Azt nem látjuk, hogy itt nem puszta lustaságról van szó - hanem arról is, hogy mi ezt szeretjük. Ha ezt csinálhatjuk, akkor tudjuk legyőzni a hétköznapok stresszét, a rohanást, az ingerlékenységet, és ha megfosztanánk tőle magunkat, akkor lennénk kibírhatatlanok, nyűgösek és idegesek. Engem ez tölt fel, és végtelenül fájna, ha úgy menne el az életem, hogy nem tudnám elolvasni azt a sok könyvet, ami megtetszik, amit megveszek, feltornyozok, és nagy gyönyörrel végigolvasok. És ahogy én kínlódnék attól, ha most fel kellene öltöznöm, és el kellene mennem futni ebben a nyákos, nyirkos, szürke gusztustalan decemberben, úgy szenvedne Réka is, ha azt a feladatot kapná, hogy mondjuk olvassa el három nap alatt A ’ Boldogságterv’-et vagy az ’ Okosan nevelni tudni kell’-t, vagy Faludy egyik önéletrajzi könyvét, akár az edzése vagy az alvás ideje rovására is. ( Ezeket olvastam-olvasom most.) Mondom ezt úgy, hogy amúgy imádok futni, de csakis akkor, ha nincs rajtam hat kiló plusz, és amikor nem kell három réteg ruhát magamra venni, és lehetőség szerint minden zöld és csicseregnek a madarak. Nem véletlen az sem, hogy főiskolás koromban jártam a legrendesebben sportolni, akkor, amikor ’ főállásban’ tanulhattam és olvashattam, és így, a szabadidőmben már tényleg mást akartam csinálni.
Ezzel a kis eszmefuttatással tulajdonképpen csak annyit értem el, hogy a fitnesszguruk által mesterségesen gerjesztett lelkiismeret furdalást végre a helyére tehetem, és azt mondhatom, hogy nem időm nincs rá, és nem lusta vagyok, egyszerűen csak nekem más dolgok okoznak örömet, és ezért másra szánom az a kevéske szabadon felhasználható időmet.

Karácsony és kalendun

Emma annyi ajándékot kapott az elmúlt néhány hétben, hogy felsorolni is nehéz. Volt ugye a születésnap kis babakonyhával, sok mesekönyvvel, egy puzzle-val, amit tőlem kapott, és anyukákat és kicsinyeiket kell összepárosítani. Továbbá a börzén beszereztem egy Thomas-os párosítót, potom 500 Ft- ért, Mija nénitől pedig kapott egy kis szintetizátort. Aztán a Mikulás főleg tyutyót és tyotyit hozott ugyan, de ott is befigyelt egy mesekönyv, a bilizésről. A Jézuska hozott aztán építőkockát a tavalyi mellé, rajztáblát, kettőt is, egy krétásat, nagyot, és egy kicsit műanyagot, amin nyomdázni is lehet. Malacperselyt, Duplót, arckirakó puzzle-t, egy CDs mesekönyvet dalokkal, továbbá a két ünnep között itt volt Emma keresztanyja, és tőle is kaptunk mesekönyveket, és egy olyan krétát, amivel a csempére lehet rajzolni. Aztán ugye a jótékonykodásból itt maradt egy babaház a kis cicával, ja és az egyik fő ajándékot, a Bogyó és Babócát társast majdnem el is felejtettem. Vannak aztán a kis apróságok, mint egy-két kiscsengő, labda, kisautó, angyalka, kisbéka stb. Már tényleg olyanok vagyunk , mint egy játszóház, és a szoba befogadóképessége gyakorlatilag ki is merült, én pedig szinte egész nap pakolok, megfelelő kis bizbaszokat a megfelelő kis dobozkába, meg hát ugye a gyereknek azért eddig is voltak játékai, amiket továbbra is szeret, mint a gyöngyfűző, a formaberakó vagy az állathangokat kiadó és éneklő nyomkodós házikó.
Na, mindeközben persze itt volt az adventi kalendárium ideje is , amit 24 gyufásdobozból készítettem el, és többször utána kellett tölteni mert ' Az anygyal tett beleanygyal!!!!!!' ordítás naponta többször elhangzott, mikor megpillantotta a 'kalendumot' a polcon, és hát magyarázzuk el egy kétévesnek, hogy csak naponta egyszer lehet kinyitni egy fiókocskát, mert ha többet nyit ki, hát biza már 14-ére elfogy a muníció , nem hogy 24- éig, Jézuska születésnapjáig kitartana. Mert hát egy angyal végül is akárhányszor, akármit képes beletenni, nemdebár? És ha már reggel kivettünk egyet, persze, ohgy a délutáni alvás után már kívánja az a gyerek a következő nyitást. Amúgy érdekes volt, hogy azért nem tettem bele kis játékot, mert hogy ha egyszer csokit vagy pl kedvencét, a szív alakú győri kekszet megtalálja, akkor utána csalódás lesz, ha nem lehet megenni azt, amit talál. Ehhez képest, a legnagyobb kedvenc a béka alakú gumicukor volt, amiről a mai napig nem tudja, hogy meg lehet enni. Ezt várta a legjobban, velük is aludt, és néha öt béka sorakozott az ágyban ( a többi kötelező tartozék mellett, csak úgy, mellesleg)- mert hirtelen mind megvolt, és szorongatni kellett őket.

Szóval most éppen az a téma, amikor felnéz a húsz új játéka közül a polcra, hogy 'anygyal' már nem tesz többet bele, mert vége annak az időszaknak, kész, punktum.Lassan fogadja el, de azóta a kalendun új tartalommal töltődött meg: játszani lehet vele. nyomkodni, húzkodni, strapálni, hiába mondom, hogy akkor jövőre mibe teszi anygyal?

24 gyufás skatulya a ráragasztott anyaggal együtt sem kerül 300 Ft-nál többe, de szemmel láthatólag legalább annyira el lehet benne merülni, mint a hatezer forintos duplóban vagy a mamák és ivadékaik párosításában.

Karácsonyi jótékonyság:)

Már tavaly írtam, ha jól emlékszem, hogy szeretném, ha Emmával lennének hagyományaink- és az egyik ilyen, hogy a szülinapja - karácsony táján jótékonykodjunk. Na, idén azt találtam ki, hogy gyűjtsünk a megyében található gyermekotthonoknak, pontosabban én a városinak akartam, de egy telefonhívás után kiderült, hogy az egy igen frekventált intézmény, mindenki nekik akar segíteni, míg a kis vidékiek jóval rosszabb helyzetben vannak, tehát persze, hogy majd ők eldöntik a megyénél, mit csináljanak az adományainkkal. ( Nem én voltam amúgy az egyetlen, akinek ez eszébe jutott, a Vöröskereszt is komolyan támogatta idén a Gyermekotthonok 800 gyermekének karácsonyát.:)))))) )

Szerencsére a klubunkban mindenki lelkesedett, és így körülbelül 15 doboz játékot, gyermekruhát és egy doboz édességet gyűjtöttünk össze. Emma persze igazán ebből semmit nem érzékelt, az adományokat a pincében tároltuk, papírdobozokban- max annyit látott, hogy anya dobozokba tuszkol dolgokat. Igen ám, de az utolsó napon az egyik anyuka még átküldött két nagy dobozt és két szatyrot- ezek pedig az előszobában landoltak. Az egyikben, egy gyönyörűszép babaház volt- én önkéntelenül kiemeltem, és felkiáltottam: 'Azta, micsoda szuper babaház, ba--us, ez a Móni, még ilyent is küldött nahát........'-valami ilyesmit. Nem tudom, ez volt e Emmára akkora hatással- mert az már megfigyeltem, hogy az ajándékoknál nagyon fontos neki a körítés- vagy az, hogy a házban egy kis cica lakott- igazából kutya, de tényleg nincs nagy különbség- és Emma meg megőrül az ilyen kis mütyürökért.

A ház kb fél ötkor érkezett hozzánk, Emma még fél 10 kor is azzal játszott. Az egész világról megfeledkezett. Nyitogatta, csukogatta az ajtókat, ablakokat, a cica kinézett az erkélyen, három fotel volt még a berendezés. azokat is pakolgatta- mondtam neki, hogy ez nem az övé, és holnap elvisszük- de egyre jobban fájt a szívem. A gyerek Bogyó és Babócát sem akart nézni, semmit nem akart, csak a ház előtt guggolt és 'cica, cica' felkiáltással játszott.

Egész este a Vaterát meg a Tesz-veszt néztem, de így karácsony előtt minden szóba jöhető babaház már le volt foglalózva- a többi meg drága volt vagy vacak. Másnap is még gondolkodtam mi legyen, a végül felhívtam az anyukát, és megkérdeztem tőle, egy jelképes összegért cserébe megtarthatnánk e a házat. Vázoltam a helyzetet, és persze megengedte, hogy megtartsuk- megyegyeztünk, hogy a jövőre esedékes gyűjtéskor tovább adjuk- feltéve, ha a gyerek addig ráun. Mert persze nekem amúgy lelkiismeretfurdalásom lenne, hogy kisajátítok egy gyermekotthoni játékot, de így, hogy csak úgy élem meg, hogy kölcsönvettük egy évre- már más a helyzet.

Szóval azóta is töretlen a lelkesedés. A minap a börzén nagyon olcsón hozzájutottam egy Thomas-os párkeresőhöz, amit amúgy imád- én is nagyon klasszat vettem neki szülinapjára- a Mikulás hozott egy jó kis könyvet, a szerbiai nagynénitől egy kis játékkonyhát kapott- és még sorolhatnám- de semmi nem ér fel ezzel a kis műanyag babaházzal, meg a marokra fogható kis cicával, amit ingyen és kölcsönbe kaptunk egy jótékonysági gyűjtőakció keretében:)))))))

Emma szülinapja

Nos, csak röviden, hogy ezt is megőrizzük az utókornak. Emma második születésnapja nagyjából ugyanúgy zajlott le, mint az első: két torta a két nagymamától, a szerb rokonok érkezése, rengeteg ajándék kipakolása- bár én mindig kérem, hogy fejenként csak egyet hozzanak, de persze ha évente kétszer jönnek, ezt nem tudják betartani. Apa akkor már majdnem egy hete itt volt, vele is vettünk egy csomó dolgot- de azt elraktuk karácsonyra, meg már abból is, amit ő hozott előörsként- de még így is igazi játékdömping hullott a gyerekre ebben a pár hétben, így, karácsony előtt. Igazából fel sem fogja, van olyan könyv, amibe még bele sem nézett, és nem is erőltetetem, hiszen így lesz meglepetés később is. Szóval két torta, vacsora, reggeli, másnap séta a városban- Emma pedig természetesen nagyon is élvezte. A csúcsok csúcsa megint a tüzijáték volt a tortán - amikor is megszólalt a fúrógép. Tuti ugyanazok a hülye szomszédok voltak, akik végigfúrták az októbert - na de szombat délután fél ötkor!!!!!!!!! Meg van örökítve, ugyanis a videón is hallatszik. Emma annyira meg volt illetődve az ölemben, hogy fel sem tűnt neki, pontosabban szerintem azt hitte, a gyertyához tartozik a hang. Na, mondjuk az volt a szerencse, mert igen csak mentem volna megint ordibálni a szomszéd lépcsőházba.

A szerb rokonokban amúgy az a jó, hogy mindig produkálnak valamilyen kusturicai vagy inkább hrabali sztorit, és így jól megférnek itt a blogban. Miután nyáron ugye anyukának sikerült kierőszakolnia, hogy a két hét esős idő alatt jöjjenek a faházunkba minket meglátogatni a Balatonon, lett köztünk kisebb fajta összezördülés. mert az ilyen ember olyan, hogy megy a hülye feje után, nem hallgat senkire, és amikor kiderül, hogy tényleg hülyeséget csinált, akkor gyorsan próbál valamit találni a másikban, ami miatt gyorsan rá lehet kenni a dolgot, hogy ő jól jöjjön ki belőle. Nálunk ugye az volt, hogy nagymama, aki évi mondjuk háromszor három napig látja a kis unokáját, be akarta bizonyítani ,hogy jobban ért a gyermek táplálásához, mint én, aki 365/ 24 -ben nyomom- többnyire egyedül. Miután ezt szóvá tettem, megsértődött, és hazament. Ebben csak az volt a jó, hogy Emma apukájának is mennie kellett, aki amúgy egy hetet szeretett volna a lányával tölteni.

Na, ezek után nagymama olyan fél évet gondolkodott azon, hogy nem volt teljesen fair amit csinált- azért ebben én is és Emma apukája is segítettünk neki- és ezért most egészen szépen viselkedett. Azon kívül, hogy megkértem, hogy ne bontsuk ki Emmának mint a 8 szatyor ajándékot- de ő nagy vidáman megtette- más nincs a rovásán, erre meg nyeltem egy nagyot. Ja, és az egy szatyornyi ételt- pontosabban édességnek látszó tárgyat- műkaját meg diplomatikusan visszaküldtem vele. Mondtam, hogy nagyon köszönjük, de mi ezt nem fogjuk soha megenni, én fogyókúrázom, Emma nem kap ilyesmit ( pl mű mézeskalács volt meg négercsókhoz hasonló borzalmak....)-náluk viszont biztosan elfogy, tekintve, hogy Emma apukájának is max két évre van a cukorbetegségtől, a 107 kilójával és a napi egy csomag gumicukorkájával. ( gondoltam, legközelebb elviszem a DM-be, és közlöm vele, hogy itt bármelyik kaját megveheti nekünk:)))))))- ha már ilyen táplálási ingere van.)

Na, szóval a hrabali sztori mostanra az volt, hogy éppen a belváros szépségeit mutogattam nekik, az adventi forgatagban sétálgattunk, amikor hirtelen Emma nagybácsija közölte, hogy indulás hazafelé, mennek. Én erre sem szóltam, mert eredetileg is azt mondták, hogy dél körül indulnak, de azért gyanús volt ez a hirtelen felindulás. Nyomták a dumát, hogy hamar sötétedik, meg Igor fáradt stb- tudtam, hogy ezek nyilván, shoppingolni akarnak menni, valami Tesco-t útbaejteni. Az nem is esett le, hogy most Bp felé mennek, mert vettek autópálya jegyet- szóval, hogy oda akarnak beugrani.

Elmentek, integettünk, és másnap reggel anyós riadtan hív, hogy fontos dolgot kell, hogy megtudjak. Na, mondom, már megint milyen baromságba keveredtetek.

Kiderült, hogy persze, hogy shoppingolni mentek, és persze, hogy Bp-en, ámde még a magyar hiperszuper elektronikai áruházakban sem lehet ám Euro-val fizetni- legalább is készpénzzel- szóval szépen elbattyogtatták őket váltani. És igen, az történt: valami csaló átvágta őket a váltó előtt a jobb ajánlatával- és kb százezer forintjukkal meglógott. 140 ezer helyett ajánlott 145-öt, és valahogy úgy lehetett, hogy a két húszezres megvolt, de közötte ötszázasok voltak, tehát kb ennyit vesztettek. Persze nagyon sajnálom őket, mert nem érdemelték ezt meg, ők is sokat dolgoznak a pénzükért, és keményen.

Csak két dolog volt érdekes- az egyik, hogy előttem titkolták, hogy odamennek- nyilván azért, mert ők is érezték, hogy nem valami fair eljönni az unoka szülinapjára, majd fél nappal előbb lelépni egy szaros fényképezőgép vásárlása miatt- ráadásul itt, nálunk is van Média Markt, -az adventi vásártól öt perc sétára- ezért nem kellett volna Bp-re menni. Mi itt főzünk, sütünk, strapáljuk magunkat, ők meg csak a vásárlásra tudnak gondolni.:)))))) És ugye égett a képük ezek után ezt bevallani.

A másik, hogy mindezt nekem azért kellett bevallani, mert ha a rendőrség engem hív, akkor tudjak a dologról, engem adtak meg, mint kontaktot. Na, itt már aztán tényleg kacagtam. Most ezek komolyan gondolják, hogy a magyar rendőrség foglalkozik egy percig is ezzel az üggyel? Ha esetleg véletlenül meglesz a pasas, és tanúk kellenek, akkor sem hiszem , hogy egy szerb állampolgárt hívnak majd ide szembesítésre, tolmáccsal, költségtérítéssel stb.

Szóval igazán kacagtató volt a naivságuk, de persze, mint mondtam, közben nagyon sajnáltam is őket, hiszen ezek szerint ők hittek benne, hogy esetleg még történik valami.

Na, a lényeg, hogy lesznek anekdotáink, amiken majd könnyesre röhögjük magunkat Emmával, ha felnövünk illetve megöregszünk.

Advent

A szülinap és a Mikulás története előtt egy kis emlék a idei ádventi időszakból ( mely a szülinap, a szerb rokonság látogatása mellett álláskereséssel és egy jótékonysági akció lebonyolításával telt. Még jó, hogy belefért egy kis barátnős buli, meg shoppingolás is. Addig énekeltem Emmának, hogy ' Anyám, édes anyám, elfeslett a csimmám.....' -hogy láss csodát, tényleg szó szerint elfeslett, úgyhogy kénytelen voltam venni egyet, - nagyon kis dögös csizma lett. Mióta anyuka vagyok, most először érzem magam csinosnak, pedig még mindig van rajtam olyan 5-6 kiló felesleg. Ja, igen, az adventi időszak továbbá meg van spékelve egy kis Norbi update fogyókúrával is, mondjuk inkább életmóddal. Továbbá szombaton börzézni voltunk, árultam és vásároltam, és van még egy jó hír is ,de az titok.Szóval igazán eseménydús és izgalmas az idei ádventünk. A belváros pedig idén is gyönyörű.)

Tyetty és egyéb dumák

1.

Emma fürdés előtt anyám szobájában ugrabugrál. Mikor megyek érte, anyám közli, hogy talált egy kis kekszet, pontosabban müzliszeletet, és azt eszi.
Mikor áthoztam a szobánkba, vetkőztetem, kérdezem tőle: -Emma, mit találtál, müzliszeletet?
- Nem müzliszelet, tyetty!!!!!
- Tyetty? -kérdezem komolyan. ( Tudom, hogy nem szabad utánozni, de akkor is......)
Emma ordít: -NEM TETTY! TYETTY!
- Keksz?
Elégedetten bólint:- Igen. Tyetty.

2.

Énekelünk. A daloskönyvben a bogarak a méhkaptárban eszegetnek, iszogatnak, természetesen mézet, egy maci pedig benéz az ablakon. Mutatom neki, és mondom, hogy persze azért, mert a maci szereti a mézet. És ki készíti a mézet?- kérdezem oktató jelleggel. Mire ő:
A Mama.

3.

Nagy szöveg most az 'elvette, leszedtette, odatette...'- a múlt idő képzése, és az az élmény, hogy el tud valamit mesélni.
Minap jövök haza, Emma szalad elém: 'Mama elvette!!!!!!'
'Mit vett el?'- kérdem én.
-'Télapót. Mama elvette Télapót.'
Kiderült, hogy anyám kapott valakitől egy csokimikulást, de mivel Emma úgyis térdig jár most az édességben- úgy döntött, majd egy másik unokájának adja, és bent hagyta a táskájában. Emma pedig kikutatta.
Anyám mindezt úgy fogta fel, hogy a gyerek árulkodik.:)))))Persze nekem ez jó, de azért nem árulkodott, csak ezt élvezi, hogy már el tudja mesélni, mi volt.

4.
Tegnap a Tavaszi Böngészőt nézegettük- már jó régen volt utoljára a kezünkben- Emma egyszer csak rámutat egy nőre, aki a vonatból száll ki:- Mama. És tényleg, anyám vett magának egy új télikabátot, és pont olyan szőrmegallérja van, mint a képen látható alaknak.
De ezután jött csak az igazi dicséret: Az utolsó oldalon apácák ücsörögnek, fagyizgatnak a tóparton- hm, így én is tudnék Istennek tetsző életet élni- és a szemüvegesre rámutat Emma, majd közli: ' Anya.'
Emma nagyon élvezi, ha néha szemüvegbe lát- de hát amúgy is kérem, igen, két éve az anyukája igazi apácaéletet él, végre, hogy valaki észrevette, és még értékeli is........:)))))))

Szerepjáték

Ma délután, amíg hagymalevest főztem, Emma feltűnően jó volt- nem tudom, nem lesz e beteg?- és életében először- legalábbis itthon- szerepjátékot játszott,ráadásul legalább fél óráig. Betakarta magát az ágyon lévő takarókkal, továbbá a Bá-t és Co-t-t, két kedvenc plüssét- és csak ennyit hallottam: alszik. Alszik. Elég hangosan, nyomatékosan. Miután később odamentem rendet rakni, láttam, hogy még kb 10 db szappant is lefektetett és betakart- egyik kedvenc játéka ugyanis a szappanozás. Mármint, hogy a szép színes szappanokkal játszik. Nem nagyon értem amúgy, miért pont ez a momentum van rá ekkora hatással- talán az lehet, hogy a bölcsiben, mikor kicsit később megyek érte- akkor végigasszisztálja, amint a bölcsisnénik lefektetik a többieket- mert itthon még be sem takarom, mivel zsákban alszik. De persze azért ez is elég nagy szertartás nálunk, mese van, játék van, éneklés van, macskasimogatás van, szóval nagy feneket kerítünk neki, ráadásul ebben tényleg következetes vagyok, mert hiszen amíg alszik addig tudok a saját dolgaimmal foglalkozni, a kedvteléseimnek hódolni. Szóval lehet, hogy ez az, amit neki is 'tovább kell adni'. Ez egy biztos pont az életében, délután és este alvás van, hasonló szertartással- a többi dolog- beleértve az étkezést is- elég képlékeny- a feljebb már ismertetett étkezési problémák miatt- a lényeg, hogy nagyon élveztem, és szerintem mindig is élvezni fogom, amikor megleshetem, hogy mit molyol, amikor egyedül játszik.

Apa, a Jótündér

Minap bevásárolni voltunk- ezt úgy átlag kétnaponta megtesszük- de most egy olyan boltban voltunk, ahová csak ritkábban- mondjuk kéthetente -járunk. Elkövettem azt a hibát, hogy csak motorral mentünk- így aztán Emma végig randalírozott a boltban. Ez úgy szokott kinézni,hogy járkál vagy motorozik összevissza, majd mindent odahoz nekem, ami megtetszik neki, kacsafaragót, babapiskótát pudingot- és aztán szépen megbeszéljük, hogy ezt most visszatesszük. Na, most egyszer csak előkerült egy olyan 20 cm-es Hello Kitty plüssfigurával- nagy nehezen megtaláltam az árát- kb 3000 Ft volt, de amúgy az a típus, amivel Emma biztos, hogy szívesen játszana, aludna, bepelenkázná, szóval mondtam neki, hogy most ugyan nem vesszük ezt meg, de mi lenne, ha apának szólnék, hogy hozzon neki egy ilyent, mondjuk születésnapjára. Jobbnak találom ugyanis, hogy javaslatokat tegyek neki arra vonatkozóan, hogy minek örülne Emma, minthogy beállítson valami tök felesleges és érdektelen cuccal, mert hát ha egy apa egy évben ötször látja a gyerekét, akkor azért annyira nem tudja, mit is szeret. És mindkettőjüknek jó, ha aztán nagy az öröm.

Szóval Emma rögtön bólogatott, hogy hát persze, majd ezek után vadul rohangálni kezdett a boltban, mindenre rámutatott vagy megérintette- de szalvétára, meg kávéra is, bármire, ami megtetszett neki - és fennhangon ordította: 'Apa, szól, apa szól!!!!!!!'

Hallhatóan és láthatóan extázisba esett a gondolattól, hogy létezik valaki, akinek csak elég szólni, és minden kívánságát teljesíti- persze ki ne villanyozódna fel egy ilyen lehetőségre? Hát, majd pár év múlva azért fel kell világosítanom, hogy ugyan van ilyen, de azt aranyhalnak vagy jótündérnek, esetleg dzsinn-nek hívják, és sajnos csak a mesében létezik.

Kötés

Mostanában- úgy húsz év kihagyással újból- kötögetek, és persze, kinek másnak, mint Emmának. Na, nagyon hálás érte. Kérdezem tőle egyik nap: 'Ki kötötte neked ezt a sálat?' A válasz: 'Mamama'- Na, ezt mondjuk nem is tudom, honnan vette,mert anyám már nem is köt...... Szépen állunk, mondom neki....... Ma reggel egy új pulcsit adtam rá, már régebben elkészült, de csak most varrtam össze, gondoltam, büszkélkedjünk a bölcsiben. Nagy boldogan kérdezem: 'Emma, ki kötötte neked ezt a pulcsit?' És a válasz: 'Dédanya.'

Hát azt hittem, nem hallok jól. Tudni illik, Emmának egyetlen életben lévő dédmamája sincs, az egyik nemrég halt meg, de igazán rá is csak fénykép alapján emlékezik, egy másiknak a képét szokta rendszeresen 'bimballózni' a nagymama szobájában a falon- és aztán élvezi, ahogy hintázik.

De aztán rájöttem.

Nemrég a lomtalanításkor találtunk egy babát- bölcsővel- még az enyém volt, és meséltem neki, hogy a poncho-t, ami a babán van, az én nagymamám- az ő dédmamája kötötte, szép norvégmintás, még emlékszem, hogy én kértem meg rá, hogy csináljon neki egy ilyent. Szóval neki ez ragadt meg, kötni csak nagymamák, és dédmamák szoktak, de anya, az soha. Hát persze így jár az az anya, aki csak gyermeke alvásidejében hódol bármi kedvenc tevékenységének.

A szakácsnő

Emma nagyon szereti nézegetni Stahl Judit ’Büntetlen örömök’ c. könyvét- ’néni, néni’ kiáltással szokta kérni, hogy vegyem le neki…….Ma együtt is megnéztük, legjobban a babapiskóta tetszett neki, végigmondogattam neki, melyik képen mi látható. Persze néha azt is megkérdeztem, enne e ilyent, -na nem az édességeknél- többnyire nem volt a válasz, kivétel a pizza. Ez ugye jó hír, tekintve, hogy egy olyan gyermekről beszélünk, aki összesen kb. tíz féle ételt eszik meg, és ebben már a dió és a mogyoró is benne van. Kérdeztem tehát, hogy mi legyen a pizzán? A válasz: gyingyi= levesgyöngy, és tyumpi= sült krumpli. Szóval, lehet, hogy a lányomból egyszer híres szakács lesz, és főzőműsorokkal fogja elkápráztatni a nagyérdeműt, minden esetre gasztronómiai érzéke ma még annyira nem mutatkozik meg. Az viszont látszik, hogy melyek a kedvenc ételei.

Bevásárló lista

Akkor holnap mit is kell vennünk a boltban? Veszünk neked virslit, de krémtúrót akkor nem , mert nem eszed, akkor más tulajdonképpen nem is kell, csak még kenyér. Vagy igen? ( költői kérdés, anya magában beszél.)
Emma- miközben eszik-: tyutyóó, tyutyó!!!!!!!
Na, még jó, hogy emlékeztetett.

A hét törpe

ANYA: Szendi, Szundi..
EMMA: Vidóóóóóóó.......
Tudor
Vidóóóóóó.........
.....
.......
Haptyi
.....
Vidóóóóóóóó
Morgó...
TYUTYAAAAAAAAA!
.

étkezés

Az étkezéssel kapcsolatban a alábbi új szabályok születtek:

1. Napközben nincs szénhidrát, azaz kenyér vagy keksz sem, max. ebéd vagy vacsora után desszertnek.
2. Napközbeni nyammognivalónak felkockázott gyümölcs van kirakva tálkában számára elérhető helyen,esetleg dió, mazsola.
3. Ha valamire azt mondja, hogy 'nem'- akkor az nem. Nincs győzködés erőlködés. Ha ez ebéd vagy reggeli helyett van, akkor kiveszem az etető székből, és mehet.
4. Nincs gyümölcslé, mist űgyis szépen eszi a gyümölcsöt.
5. Semmilyen édességféle nincs, este sem.
6. Étkezés közben nincs kommentálás , győzködés,( anyám féle kritizálás- jajMimikehát nemeszel semmit stb) csak normális beszélgetés illetve segítek neki, ha látom, hogy kell.
7. Nem beszélek senkivel arról, eszik e, mit eszik.

Eddig ezek úgy tűnik múködnek, de leginkább a 'nem.' Most volt pár nap, amikor mindenre folyton nemet mondott, de amióta hallgatok rá- tehát pl elteszem a kaját vagy kirakom az etetőszékből, csodás módon lecsökkent a nemek száma.

Cickom, cickom, tyutyó és tyotyi

Elöljáróban elmesélem, hogy Hernyó Henrikből három nap alatt kígyó lett. Már nagypapáéknál is úgy ment ma a sztori, hogy 'Emma, mit találtunk a kukoricában, tudod, amit aztán anya beledobott a szemetesbe? - ' Kígyó!! Kígyó!!!! 'Szóval így születtek ezek szerint a történetek a sárkányokról, az óriásokról és a szörnyekről is....... Teltek a napok, egyre nagyobbak lettek a lények, és ha esetleg még nyelvi akadályok is jelentkeztek- mondjuk két nép fiai között- már meg is volt a legenda.........Mint ahogy Emma szókincse is bizonytalan még.......

De mányügyileg már fejlődtünk, és vannak alcsoportok is: Cukor- azaz tyutyó- és Tyotyi- azaz csoki. Amúgy már nem is lehet követni, hogy mit, hol, mikor tanul, egészen régi dolgokra is emlékszik, és elég egyszer említeni valamit, már meg is jegyzi, Szóval nem tudom, hol tanulta, de tudja. Én amúgy nagyon figyelek arra, hogy nehogy megsértsem a kis önérzetét, és nem szoktam kinevetni, de a tyutyónál röhögök mindig, és utána is mondom, pedig tudom, hogy nem szabadna. De szemmel láthatólag nem zavarja. Van ugyanis olyan, hogy mondok valamit, és akkor szól , hogy 'nem'- szóval, hogy ne utánozzam..

Mivel készülünk a karácsonyra, illetve most még inkább télre- vettem Emmának egy könyvet- Mackóék karácsonya a címe, és igazi böngésző- ilyent is szerettem volna ugyanis: amiben van adventi koszorú, meg hó, meg szánkó, meg mikulásvirág, szóval minden, ami a télhez tartozik, hogy lehessen róla beszélgetni, ráhangolódni. Na, de sajnos ezek a Mackóék főleg a mézeskalácssütésben élik ki magukat, ezért minden képen különböző formájú mézeskalácsok láthatók, nyersen, kisütve, fellógatva stb. Emma pedig éppen a héten kapott Győri édes kekszet- a 'teljes kiőrlésűt', mézeset- ami vicc, mert alig van benne ilyen liszt vagy éppen méz- szóval volt itthon ilyesmi.És így adta értésemre, hogy szeretne belőle: Rámutatott a képre, és azt mondta: 'olyan- jó.' 'Olyan- jó.' Mivel én nem értettem, többször is elmondta. Ugyanis, ha nem kér valamit, az ugye NEM - de ha kér akkor az JÓ. Kérsz krémtúrót? - Jó. Szóval így beszélgetett velem: 'olyan' - mutatja, hogy mire gondol- JÓ. Beleegyezett, hogy adjak neki:)))))) olyan édes volt, hogy bár tudja azt is, hogy 'adide'- mégsem ez jutott eszébe, hanem így próbálta értésemre adni, hogy abból hajlandó lenne fogyasztani, ha kapna:))))))

És végül a dalolás: Emma egyre több dalt énekel velem, ami azért fantasztikus, mert sokszor olyan dalokat, amiket pl. nyáron énekeltem neki utoljára. Tehát nem most tanulja ezeket, hanem az elmúlt két év éneklése most áll össze, most látszik meg az eredménye. Amúgy amikor még Emma a pocakomban volt, egyik barátnőmnek a gyermeke éppen annyi idős volt, mint most Emma. Meglátogattam őket, és a kisfiú egész nap énekelt- pontosabban énekeltette az anyukáját, és ő is dalolt vele, nagyon nehéz dalokat, mint a 'Most viszik, most viszik Danikáné lányát'- meg a 'Gábor Áron rézágyújá'-t, persze a szöveget alig lehetett érteni, de akkor is tudta, na. ( Moht vihi, moht vihi - erre emlékszem:)))) És engem az, amit akkor és ott láttam, nagyban motivált abban, hogy Emmának születésétől fogva mondókáztam meg énekeltem. Még emlékszem, amikor először lapozgattam a Cini-Cini muzsikát, és jutottak vagy nem jutottak eszembe a dalllamok........Emma kb két hetes lehetett...És olyan jó ha az ember a gyerekével énekelhet együtt!!!! Fantasztikus érzés, ahogy megpróbál bekapcsolódni, most a 'Tyitykom, tyitykom' megy- és büszkén mondhatom, hogy még tisztán is énekel- ahogy eléri, hogy ' vagyon, vagyon'- szerencsére nem az apja borzalmas hallását örökölte.

Biga-Biga és mások

Emma jele a családi napköziben a Csiga. Nomen est omen alapon szólni fogok a bölcsis néniknek = Áginéni és Jojinéni-, hogy cseréljék ki vagy sajtkukacra, vagy gilisztára. Majd egyik nap begépelem a listát, amit összeírtam arról, hogy mit eszik Emma. Bár a lista nem rövid, mondhatni alig valamit. Bár azt mondtam, én ugyan nem leszek olyan anyuka, akinek a gyereke csak sültkrumplit eszik, ma már ott tartok, hogy tökre örülök annak, ha látom, ahogy benyom mondjuk 10 szál hasábburit. = Tyumpi.

Amikor Emm már napok óta csak virslit, kukoricát és krémtúrót eszik, és minden mástól hisztérikus üvöltésbe tör ki, akkor megnyugvásként -a magam számára -bevetem a sültkrumplit. Szóval itt tartunk. És a sok lázadás, küzdés és szenvedés után már eljutottam az apátia szintjéig- azaz megtiltottam mindenkinek, hogy etesse, -hogy erről beszéljünk- ide is azért ne írtam még erről, mert herótom van attól, hogy egész nap csak ez a téma. Evett? Mit evett? Mennyit evett? Jé, pedig ezt szerette...... és így tovább.......És persze emiatt aztán úgy is néz ki,mint egy giliszta.

Ja, és persze kapott már az orvostól Maltofert, meg állítólag vitaminkeveréket is kellene kapnia,de egyelőre nem kap, majd az első náthánál veszek neki.

A bölcsiben fel is ajánlották, hogy ha ez így lesz, nem kell majd ebédet fizetnem, mert azért kicsit túlzás egy banánért vagy három falat almáért- ennyit eszik tízóraira- napi 600 Ft.

Szeptmberben 9.9 kiló volt, aztán lett 10.10. A következő orvosi randinkon boldogan mondta a védőnő: 9.9.!!!!! Mire felvilágosítottam, hogy legutóbb 20 dkg- val több volt. Azóta visszanyerte, tehát mondhatni, hogy a gyerek súlya az elmúlt két hónapban stagnál, viszont hosszában nőtt. Végül is ez a lényeg, hogy fejlődik. De én az etetéssel kapcsolatos küzdelmekbe- kb egy éve kezdődött, de komolyabban május óta megy- ezennel belefáradtam.

Puzzle

Büszkeségem, 'ededü' játszik........

Hernyó Henrik

Emma, aki igazi állatimádó, tegnap egy újabb élménnyel lett gazdagabb: a kukoricán, amit Mami szervált a piacon, találtunk egy hernyót. Emma nagyon lelkesen nézegette, és mivel a Bogyó és Babócában is van nevük az állatoknak, Hernyót elneveztük Henriknek, megtekintettük a szemét, ( temeeeeee) a lábait, az orrát, (ojjaaaaaa) fülét, száját, majd leültünk ebédelni. Persze nem akartam, hogy a randa, zöld henger ott kunkorodjon, amíg eszünk, tehát belehajítottam a szemetesbe, gondoltam, csak lesz majd vele valami. Igen ám, de a kupac tetején éppen egy szép fehér papír volt ( hoppá, hát igen, még nem gyűjtünk minden papírt szelektíven), és ezen landolt az állat. Ezután persze az étkezés úgy nézett ki, hogy Emma minden kanál előtt felállt, hátranézett és hangos 'Henrik!' azaz 'Henji' kiáltással nyugtázta, hogy még megvan. Ezek után még egy krémtúrót is elfogyasztott, az is bekerült a szemetesbe, és úgy 10 percre elfelejtődött Henrik. Elalvás előtt azonban újra Emma eszébe jutott, mire én is megtekintettem mi történt vele: Hát belemászott a krémtúrós dobozba, és ott lehelte ki lelkét. Hogy a cukros sziruptól elfogyasztásától e, vagy beleragadtak a kis lábai,nem tudom, minden esetre Emmának megmutattam, hogy MÁR bizony Hernyó Henrik is alszik. ( De még hogyan......).

Azóta időnként eszébe jut, és ' Kuka! Kuka''- azaz kukac felkiáltással követeli- mire azért pontosítunk, hogy most vajon Henrikre gondol e? És ha igen, megmutatom neki, hogyan, és hol mászott ki az ablakon, mert hát a hernyók nem szeretnek ám bent a házban, csak kint a zöld fűben, a szép természetben. Erre Emma kinéz az ablakon, hátha meglátja, majd lemondóan újabb tevékenységbe kezd. Nagyon megszerette a kis zöld hernyócskát.

Emma és a bölcsi

Nos, Emma ma a negyedik alkalommal volt bölcsiben, és az érkezés így nézett ki: bevágtatott a terembe felöltözve, cipőstül, azt kiabálva, hogy ' Áginéni, Áginéni', majd vadul játszani kezdett, és a rácson keresztül úgy kellett könyörögnöm neki, hogy ugyan már jöjjön kilevetkőzni, és hogy a váltócipőt ráadhassam. Úgy két perc után vonakodva kijött, és szó szerint minden erőmmel kellett lefognom, hogy arra a 20mp-re ott tarthassam az ölembe. Ehhez képest, a velünk együtt érkező kislány, Luca, aki szintén csak heti kétszer jön, de már sokkal régebben kezdte, miután levetkőzött, megállt a rácsnál,az anyukája leguggolt mellé, és onnan nézett percekig befelé. Bentről a gondozónők hívogatták, kintről az anyukája próbálta rábeszélni a belépésre. Hát, én már el is mentem, miután a gyermekem rám sem bagózott, ők még mindig ott tanakodtak. majdnem szégyelltem magam. Bezzeg a más gyereke azt kiabálja, hogy 'Anya, anya, a rácson kifelé, az enyém meg befelé azt, hogy 'Áginéniáginéni.......' Ráadásul, amikor megérkeztem, nagyon megörült, odaszaladt, odaadta kezembe Co-t, majd nyugodt lélekkel visszaült mesét hallgatni, és mesekönyvet nézegetni. Itthon persze nem lehet neki mesélni, legalábbis úgy, hogy a könyv sorait olvasom, mert nem hagyja.

Szóval megint szégyelltem magam, csak az vigasztalt, hogy Ági néni szerint rendszeresen emlegetett.....

Emma családi napközibe megy

Emma 22 hónapos, és eljött az ideje, hogy családi napközibe menjen. Elsősorban azért, mert amennyiben én munkába állok - ha lassan és vonakodva is- nyilván nehéz lesz azzal együtt mondjuk beszoktatni őt, tehát most sokkal kényelmesebb ez így, hogy csak erre koncentrálhatunk karácsonyig, a többit pedig utána meglátjuk: lesz e rá keretem, nem lesz e beteges és így tovább.
Amiért azonban nagy hirtelenjében úgy döntöttem, hogy máris elkezdjük, -még ha heti két napban is- annak két másik oka is volt. A legfőbb az, hogy egyszerűen már nagyon elegem lett abból, hogy mindent, ami számomra fontos- legyen az szórakozás vagy éppen kötelező jellegű tanulás- mindig este, hullafáradtan kell csinálnom, és ez már lassan két éve így megy. Amióta Emma megszületett én egyfolytában tanulok- befejeztem az egyetemet, szakdolgozatot írtam , államvizsgáztam, és már csak egy kis incifinci nyelvvizsga lenne hátra. És eltelik egy nap, délután, míg alszik vagy az óráimra készülök, néha pihegek is egy kicsit- vagy főzök, mosogatok, pakolok- és mire leülnék mondjuk németezni- felébred, vagy el kell mennem. Megszólal a fúrógép. Becsönget a népszámláló. Nem folytatom. És este, mire ágyba teszem, sokszor már kilenc óra. Még nem nyitottam ki az internetet aznap, nem olvastam híreket, leveleket, nem csináltam semmit, amit szeretek, pl blogírás, olvasás, kötés- még el kell pakolnom, és talán fél tizenegykor le is tudnék ülni németezni. Baromi jó. Viszont , amíg az incifinci nyelvvizsga nincs meg, nincs bruttó –váááááááá- 12 ezer forint fizuemelés, magasabb kategóriába lépés, és nyilván limitáltabbak lesznek az álláskeresési lehetőségeim is. Ezzel együtt persze nem is vagyok benne biztos, hogy akarok én középiskolában tanítani, de ez más téma, még érlelődik.
Szóval, kitaláltam, hogy beadom Emmát, és amíg ott van, lesz olyan három órám,de akár négy is- amíg csak a tanulásra koncentrálhatok, délelőtt, frissen, üdén. Meg persze mást is csinálhatok, pl átgondolhatom, megtervezhetem a napokat, készülhetek órákra- mindezt az olvasóteremben, a bölcsitől öt perc sétára. Este korábban fekhetünk, reggel korábban kelhetünk, és így könnyebb lesz majd visszaszokni nekem is a munkába.
A másik ok viszont az volt, hogy úgy éreztem, egy kicsit többet is kellene már látnia a világból, mint engem meg anyámat itt a panelban, hogy mindhármunknak jót tenne, ha kicsit ritkábban lennénk összezárva. Anyám agyába, testébe a kritika olyan szinten berágta már magát, hogy onnan már soha többé senki ki nem veszi, szó szerint a vérévé vált. Állandóan kritikus megjegyzéseket tesz pl. Emma táplálékára, aki emiatt feljogosítva érzi magát arra, hogy nemet mondjon nekem. Emiatt az evés pl. tiszta kínszenvedéssé vált- állandó hasgörcsöm van attól, hogy na, ma vajon mit nem fog megenni, mit utasít el. Nos, erre tökéletes lesz ez a heti két nap: látja, hogy ott mit kínálnak neki, a többi gyerek mit eszik, vagy éppen hogyan- és talán ő is elfogadóbb lesz az itthoni étellel kapcsolatban is,meg általában az ételekkel kapcsolatban, mert most az, hogy válogatós, az nem írja le, hogy mit művel az étkezéseknél.
A másik, hogy egy kicsit szocializálódik, nevelődik- nem azért, mert én itt itthon nem bírok vele- szerencsére elég jó gyerek- hanem egyszerűen mert abból tanul, hogy mások között van, és másokat lát. Ez egy kis családi napközi, két néni van 7 gyerekre, szóval igazán jó helye lesz, és pl. megtanul dolgokat kérni, megköszönni stb- amire itthon a füle botját sem mozdítja.
Mivel Emma nagyon önálló gyerek, és imádja a közösséget, a játszóházakat, a pörgést és nyüzsgést, ma, az első nap meg voltam győződve róla, hogy nem lesz semmi baj. Azonban két dologgal nem számoltam- a korai kelés- na, ma még csak fél tízre mentünk, és szerintem később sem megyünk fél kilenc előtt- amitől a gyerekek kicsit kábábbak és anyátlanabbak, mint máskor- és az, hogy most osztoznia kell a felnőttek figyelmén másokkal- ez igazán még soha nem fordult elő. Amikor mentem érte- egy órára hagytam csak ott- simán jött velem, nem akart maradni, szóval ebből látszott, hogy ez még fura lesz neki egy darabig. De hát épp azért szánok rá sok időt- aztán majd meglátjuk hogyan alakul.
hordozóhét

Mondókázás

Most jött el az az idő, hogy Emma már a verssorokat is próbálgatja utánam mondani.
Egy mai párbeszéd:

Emma: 'pont, pont...'
Anya: ' vesszőcske, készen van a....
Emma: 'BAGYA!'

Szóval, mi gyorsan elintézzük a török basát, minek annyit szarakodni.

Emma továbbá ma megtanulta élete második szerb szavát, ha ez így megy tovább, 80 éves korában, már egész jó el fog boldogulni, mondjuk, mint turista. Az úgymond túlélő szintet már ütni fogja.
Van egy videónk az első szülinapjáról, melyen a két torta látható ( dóda)- továbbá egy nagy tűzijáték, és apa óbégat valami dalt, ami arról szól, hogy éljen Emma soká. Na, ezt annyit néztük- hallgattunk, hogy ma Emma magától elkezdte énekelni: 'zsivelá, zsivelá.......' Holnaptól megint hallgattatom vele a szerb dalokat.......

A NagyFúróember

Amíg nem volt gyermekem, el sem tudtam képzelni, hogy egy gyes-en lévő anyukának esetlegesen nem jut ideje az otthoni teendőire. Nyilván részben azért sem, mert az én felsős-gimnazista éveimben határozottan emlékszem, hogy itt a lakótelepen mekkora élet volt délutánonként- esténként- a kismamák órákon át traccsoltak, miközben a gyerekek bicikliztek, szaladgáltak, játszottak. Akkor még nem volt ennyi játszótér, viszont autó sem, tehát itt a két ház között- ahol ma parkoló van, és a gyerekek csak szigorúan anyuka mellett húsz centire motorozhatnak, mint a jól idomított kutyák, akik szorosan a gazdáik mellett mennek- randalíroztak szülők és gyerekek egyaránt. Persze akkor még nem volt divat új szakmát tanulni, másoddiplomát szerezni és folyton továbbképződni, sem minél előbb a munkahelyre visszamenni. Most mégis meglepődve tapasztalom, hogy mennyi anyuka panaszkodik a túlterheltségről és kimerültségről, és hogy mennyit cikkeznek arról, hogy anyukának igenis szüksége van a kikapcsolódásra, hogy lazítson, engedje, hogy rendetlenség legyen otthon, hogy kényeztesse magát is stb. Ezek szerint ennyire teljesítménykényszeres lett az én generációm és az utánunk következők- hogy már tanítani is kell a lazulást? És nem csak a karrierista férfiaknak és egyedülálló nőknek, hanem az éppen nem is dolgozó kismamáknak?
A helyzet úgy tűnik, hogy igen, de amiről én nem hallok, és nem olvasok, az igazából az, hogy ami kifáraszt minket, az nem a kemény fizikai munka, nem a kevés alvás, hanem az állandó stressz. Az a folytonos készenléthelyzet, amibe egy anya abban a pillanatban kerül, amikor anya lesz. Hogy nem ülhet le úgy vacsorázni, hogy biztos lehet abban, hogy be is fogja- fél órán belül- fejezni. Nem fekhet le úgy este aludni, hogy reggelig nyugodt álma lesz. Hogy a séta nem úgy néz ki, hogy andalgok- na jó még kicsi babával talán igen- hanem, folyton figyelek- mit csinál, merre megy- mikor ugrik ki a babakocsiból, esetleg esik ki fejjel, a motorral hová fordul be, hol áll meg, ahol nem kéne, és hol nem áll meg, ahol kellene. A strandolás rémálom volt, folyton rohangáltam eleinte, majd két óra után hátfájással hazamentünk. Totyogóknál már a lakásban is folyton figyelni kell, pontosabban megosztani a figyelmet egyszerre több dolog között- nem lehet elbambulni, biztonságos környezetet kell biztosítani, és még így is bármelyik pillanatban felharsanhat az ordítás- amikor rohanni kell. És ez bizony háromszor annyi energiát kivesz belőlem, mint egy háromszor 45 perces nyelvtanfolyami alkalom – pedig én ugrálva, rohangálva, gesztikulálva tanítok órákon át, nem egy székre rogyva közlöm, hogy jön a következő feladat.
Bár minden nap délelőtt és délután is ki szoktunk menni sétálni, ma úgy döntöttem, hogy ideje a nagytakarításnak. Persze már az elnevezés is vicces, mert egy szoba rendbetételéről van szó, ami normális esetben olyan 1 órát venne igénybe, mivel kicsi szoba, és többnyire rendet tartok benne. Mégis, át akartam pakolni egy kicsit Emma polcát is, és főleg azt szerettem volna, ha minden dolog belekerül abba a fakkba, dobozba, kosárba, tárolóba, ahová való. A csatok, a használt elemek, a sminkcuccok, ékszerek, tollak, stb. a helyükre kerülnének, mert egy ilyen pöttöm mellett az ember ezeket csak megfogja és beledobja az első közelébe kerülő dobozba, amit ő már nem ér el. És ebből hetek alatt igazi káosz lesz. A felmosás, portörlés ehhez képest már csak lényegtelen, tíz perc alatt lebonyolítható apróság.
A dolog tehát úgy nézett ki, hogy én valamit a kezembe vettem, és elindultam vele a helye felé. Persze, ez lehet, hogy a konyhában volt, vagy fürdőszobában, esetleg fordítva, Emma eközben játszott valamit. Kétpercenként azonban megunta, és vagy engem nyaggatott, vagy valami mást elővett és a földre dobott- magyarul haladni igazán semmit nem haladtam. Ez még nem lett volna akkora baj, mert ilyenkor egy idő után be szoktam tenni a kiságyba kicsit játszani, és befejezem a dolgokat. Ma azonban megszólalt A NAGY FÚRÓEMBER, és ettől Emma teljesen bepánikolt. Tehát dolgok kezemből le, gyereket fel, simogatom, nyugtatgatom. Megnyugszik. Valamit a kezembe fogok. Elindulok vele a helye felé. FÚRÓ megszólal. Gyerek kezét felteszi, bőg. Na, szóval másfél óra után nekiálltam egy partvissal igen agresszívan kopogni. Mert fél órácska fúrást csak tolerál mindenki, arról nem is beszélve, hogy azért még kimondottan hálás is vagyok, hogy nem alvásidőben teszi mindezt. De mit lehet másfél órán át fúrni??? Alagutat? Ráadásul pontosan nem is tudtuk, hol fúrnak, még reklamálni sem tudtam menni.
Szerencsére másfél óra után abbahagyták, pont, amikor már úgy döntöttem, nem kínzom a gyereket tovább, és mégiscsak elmegyünk sétálni. Pontosabban nem hagyták abba, hanem valami szordínót tettek rá, és így sokkal elviselhetőbb lett - szerintem a kopogásom miatt. ( Illetve nem tudom, mit csináltak, de tényleg utána fele olyan hangos sem volt.)
Hát így eshet meg, hogy egy anyuka kisgyermekkel a más (egyedül lévő) ember számára maximum egy órás tevékenységet két és fél óra alatt végzi el, és azt sem tökéletesen, csak úgy nagyjából, miközben úgy elfárad, mintha minden előzetes edzés nélkül lefutott volna 10 km-t a Margitszigeten.
A dolog érdekessége még számomra, hogy Emma a szordínó után is ugyanúgy bőgött, pedig akkor már kb. olyan hangos volt, mint az autók kint, amikor nyitva van az ablak. Tehát van ebben egy kis kondicionálódás, hogy ha anya megnyugtat és együtt érző, akkor az azt is jelenti, hogy itt kérem tényleg van veszély, van miért sírni, tehát miközben megnyugtatom, a tevékenységet meg is erősítem. Míg ha csak legyintettem volna, hogy ugyan Emma, ne butáskodj, lehet, hogy előbb abba hagyja, hiszen a viselkedésemből látja, hogy nincs baj, nincs mitől félni.

Énkép és laptop

Ha ma megkérdezi valaki Emmát: ’ Milyen vagy?’ Az alábbi válaszokat kapja: dönönű (gyönyörű), otot ( okos), tintala ( csintalan). És a kakukktojás: dadida- azaz kakis. Na jó, ez utóbbinak praktikus okai vannak, de ettől eltekintve azt hiszem, jó úton járok a pozitív énkép kialakításában.
A másik, hogy ugyebár DVD-t nem nézünk, de amíg eddig a fényképezőgépen néztük a fotókat és videókat, most az új laptop miatt ez is áttevődött a gépre. Az csak egy apróság, hogy már a space gombom nem működik olyan jól, mint új korában (a gép három hetes kb). Viszont ma, amíg a leveleimet nézegettem, és Emma az ölemben ült, rámutatott az alul lévő ikonok közül arra, amelyik a képnézegetőt jelöli, és kiabált valamit, már nem tudom, hogy ’ Emma, Emma, vagy vává, esetleg Danana (ez a másik nagymamája)- minden esetre már tudja, melyik ikon jelöli az ő kedvenc programját. Még csak 22 hónapos, és ezt senki nem mutatta neki, nyilván, csak úgy megfigyelte. Nem csodálkoznék, ha fél év múlva a touch pad- et is elkezdené használni…………Z gyeneráció.

Bodó és Baboda

Mivel új laptopom van, és ez annyival szebb és jobb, mint a régi, na meg főleg gyorsabb is, magam is eljátszogatok néha olyasmivel, hogy mondjuk a you tube-on található zenéket nézegetem, hallgatom. Persze arra is kíváncsi voltam, Emma hogyan reagál ezekre a kisfilmekre, mert eddig nem nagyon érdekelte, de az is igaz, hogy a régi, lassú gépemen nem is volt türelmem mutogatni neki a dolgokat. Így fedeztem fel tehát a ‘ Bogyó és Babóca’ című rajzfilmeket, kettő található fent meg belőlük. Nagyon jó kis rajzfilmek, szépek, értelmesek, Pogány Judit pedig csodálatosan tolmácsolja a bogártársadalom tagjait és történetüket. Bogyó egy csigafiú, Babóca pedig katicakislány. De ezen kívül sokan vannak még, jók a történetek is, szép a zene, és a tempó is a kétévesek agyához igazodik. Felnőttek számára is élvezhető mesék, persze csak olyan kétszer. Tizenötödször már nem olyan kellemes azt hallgatni, hogy ’ Szívesen elkészítjük, amit kérsz’- mondta a Hangyakirálynő’.- Én már csak tudom. Tizenötödször, három napon belül.
Én nekem kérem mindig is elveim voltak a gyerekek tévézésével kapcsolatban. Mivel elég sokat is olvastam róla, tudom, hogy nem csak egyszerűen, nem jó, de kimondottan káros is. Még agysejteket is pusztíthat a rendszeres filmnézés ilyen kicsi korban, sőt idegrendszeri károsodást, magatartás zavart és agresszivitást is okozhat, és nem csak az agresszív adások nézése, ahogy sokan hiszik. Maga a mozgókép bámulása olyankor, amikor még az agy nem teljesen érett annak befogadására. Lehet az Baby TV, Teletubbies vagy bármi. És persze én sem a you tube tól és a Bogyó és Babóca sorozattól félek, hanem attól, hogy ha először nem mondok nemet, akkor később már nem is tudok. És lesz majd egy ötévesem, akit hétvégenként nem lehet majd kiszedni a fotelból, mert a DVD filmjeit nézi óraszám.
Az történt ugyanis, hogy Emma a két kis ötperces rajzfilm megtekintése után transzba esett, komoly személyiségváltozáson ment keresztül, és semmi mást nem akart, mint a laptop előtt ülni, és a rajzfilmeket nézni. Ha elmentünk valahová, ettünk stb., bármit csináltunk, csak azt tudta emlegetni, hogy ’ Bodó, Bodó ”. Reggel felkeléskor az első szava ez volt, és lefekvéskor az utolsó. Gondoltam, majd megunja, ezért a második napon elég sokszor megengedtem neki, hogy megnézze. A harmadik vagy negyedik napon, reggel megnézte, majd mikor vinni akartam ki reggelizni, óriási nagy hisztit csapott. Később, mikor mondtam, hogy megyünk sétálni a motorral, a földre vetette magát, és ott hisztizett, hogy bodó, bodó. Na, itt nálam is elpattant a húr, ugyanis Emma eddig nem hisztizett egyáltalán úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és amitől minden szülő retteg. Nyilván azért, mert még a kezdeményeivel sem ért el soha semmit, így aztán túlspilázni sem volt értelme. Bodó teljes személyiségtorzulás - kezdeményt váltott ki az én tündéri jó és értelmes gyerekemből, pontosabban azt hiszem, a függőség jeleit kezdte produkálni. Nem tudom, minden esetre én itt úgy döntöttem, hogy Bodó és Babóca elmentek a Dunához nyaralni. Még a délutáni alvás előtt is volt egy nagy hiszti, de az utolsó. Én jót akartam, azt akartam, hogy jól érezze magát, örüljön, de ez lett a vége. Mindenkivel közöltem, hogy lőjön le, ha még egyszer filmet merek a gyereknek mutatni a következő másfél évben. ( A róla szóló videók kivételek, azokat eddig is néztük a fényképezőképen, csakúgy, mint a fotókat.) Szóval Bodó és Baboda - mert ma már az is megy- belementek egy könyvbe. Hát, mit mondjak, így hónap végén, elég drága könyvbe. 3000 Ft- volt, de szép nagy, nem olyan kis macskakaparásos képek vannak benne, mint a kis sorozatban, ezért is választottam ezt- Bogyó és Babóca és az évszakok, ez a címe. Ma már este ezt olvastuk, napközben semmi hiszti nem volt és úgy tűnik, mindkettőnk lelki világa helyreállt. Megint egy tanulságos lecke arról, hogy Emma abba a korba ért, amikor már a dolgokkal nem lehet viccelni, szabályok kellenek, és következetesnek kell lenni.

Bimbambimbam

Városunkban van –egy órajáték, amire-már írtam, Emma rákattant: rendszeresen el kell menni vele megtekinteni. Egyik nap (és már előző nap is) annyit emlegette, hogy délután bementem vele a városba, hiszen úgy sincs más dolgunk. Megérkeztünk, és már volt ott néhány gyerek szülővel, és persze egyiküknél volt mány- valami kukoricakunkor. Mivel még volt pár perc, Emma persze odarohant, és kért egyet. Ezek után elkezdődött a Müncheni Glockenspiel színvonalával vetélkedő órajáték, kivétel, hogy ez sokkal alacsonyabban van, így a picik is közelebbről láthatják. Szóval elkezdte nézni, és mit látok? Hogy oldalra pillog és közben a ’mány ’ szót ismételgeti. Na, jól dühbegurultam. Itt emlegeti nekem két napja, hogy ’ Bimbambimbam’ és ’ bábu’, bebumlizok vele gatyarohasztó melegben, fájós lábakkal, itt kolbászolunk, amíg el nem jön az ’idő’- majd amikor a kb három perces órajáték megy, nem azt nézi, hallgatja, hanem a másik kislány kunkorára pislog. Szóval megfogtam, mintha még kicsi baba lenne, és a fenekénél fogva odatartottam felfelé, a látvány irányába. Így végül is kibírta két percig. De vajon mit mondott abban a pillanatban, hogy vége lett az órajátéknak, és még tapsolt(tattam) is egy kicsit? Hát igen, azt: ’mány.’ És már vágtatott is a kislányhoz.
Ezek után pár nap múlva megint arra jártunk, bár most nem volt olyan szép idő, sőt, éppen hogy fújt a szél és szemerkélt az eső, igazi hűvös skót idő volt, viszont éppen egy japán forgatócsoport vette fel a jelenetet. Nem turisták voltak, mert volt hivatalos tolmácsuk, meg kísérőjük, meg magyar részről is valaki, aki mesélte nekik a fehérvári tudnivalókat, és mivel kevesen voltak ez alkalommal, elég sokat filmeztek minket is, mint nézőket. Persze, hiszen Emma szép, és milyen jól mutat a japán tévében majd egy szép európai baba, amint tátott szájjal nézi az órajátékot - kivétel, amikor nem éppen köles golyót tol a szájába - amit ez alkalommal én vettem. Na, szóval készül a felvétel, Emma tátott szájjal bámulja a japánokat, azok mutogatják neki, hogy merre- az órajáték- irányába nézzen- én is forgatom Emmát arrafelé, de a köles golyó miatt így is újból és újból a zacskó felé tekintget. Szóval ez már hivatalos, az örökkévalóságnak is meg van örökítve, a japánok is látni fogják a világ másik végén, hogy Zs. Emma, egyetlen magzatom, ivadékom sokkal több érdeklődést mutat a nassolni- és ropogtatni valók irányába, mint a magas kultúra felé.

Emma beszél

Hát igen, eljutottunk ide is, gyakorlatilag Emma olyan tempóra váltott a beszédtanulásban, hogy én is csak kapkodom a fejem. Azt már régóta tudom, hogy mindent ért, de már nagyon határozottan kommunikál is, és irányít és kinyilatkoztat. Mondjuk, részben az az én hibám, hogy olyan dolgokat is megkérdezek, amiket nem kellene: ’ Kezet moshat anya?’ –mondom neki, mikor hazaérek valahonnan, és már rángatna is be a szobába játszani. ’NEM.’ mondja teljesen határozottan. És ha valami megfelel neki: ’Jó.’ Kérsz csokit? ’jó.’ De olyan gyorsan fejlődik, már tudja azt is, hogy igen, de még nem tudja teljesen jól használni, mint a fenti példa is mutatja. És fantasztikus, hogy ha megkérdezem tőle, hogy ’ merre?’ (van a bolt, ahová megyünk, és amerre a motorral fordulni kellene). Rögtön rávágja, hogy ’arra’. De ha azt kérdezem, hogy hol?- akkor tudja, hogy ’ott.’ Azt is tudja, hogy ’oda’, és azt is, hogy van itt és ott, ide és oda, szóval hihetetlen, de főleg az, hogy ma szeptember 23- a van, és határozottan tudom, hogy szeptember 3-án, amikor a Halászléfőző versenyen voltunk, annak, amit ma mond, a felét sem tudta. Főleg főneveket mondott: levél, dinnye, de nem lehetett vele úgy társalogni, mint ma, három héttel később. Ez vajon azt jelenti, hogy három hét múlva folyamatosan fog dumálni? Egyik barátnőm mesélte annak idején, hogy milyen hihetetlenül gyors folyamat ez, hogy egyszer mondunk neki valamit, és megjegyzi, de akkor sem hittem volna, hogy tényleg így megy. Azt, hogy mit eszik, természetesen most már egyedül dönti el ( na jó, persze az ebéd azért kivétel lesz, hiszen ott főzök valamit, és azt kell enni ). a határozott nemek és ’jó’ segítségével, még abban is dirigál, mit énekeljek, vagy mit mondókázzak. Jó oldala is van a dolognak, hiszen egyre több mindent meg lehet neki magyarázni. Például azt, hogy vagy motorozik, és haladunk, vagy be kell ülnie a babakocsiba. Ezt megérti, és nekiáll rongyolni a motorral ( öt métert, aztán persze újra talál valami baromi érdekeset, amiért meg lehet állni…….). Minden esetre jó, hogy már lehet vele egyezkedni, ’szabályokat’ alkotni.
Egyébként ezzel párhuzamosan más téren is lehet látni, ahogy nyílik ki az értelme. Megismer embereket az utcán, korabeli gyerekek neveit jegyzi meg a játszótérről, szóval kezd szocializálódni is – tőlem függetlenül. Eddig csak azt látta meg a világból, amit én, vagy a nagymama, nagypapa mutatott meg neki, most kezd már saját felfedezéseket tenni: a gyógyszertárba bemegy a pult mögé, az orvosnál is a hátsó szobákba, másik orvos rendelőjébe, felmászik egy szimpatikus néni mellé a padra, vannak kedvenc boltjai, tehát már saját kis döntései vannak. A hűtőből kiveszi, ami neki kell, sőt, már ruhánál is volt, hogy mondta, hogy ’nyányásat’ szeretne felvenni, de mondjuk ezt még csak akkor, ha megkérdezem tőle. Szóval mostantól fogva még inkább észnél kell lenni. Na, mondjuk emiatt volt is a minap anyámmal egy veszekedésem, mivel mostantól fogva még inkább egy követ kell fújnunk. Ha a gyerek ugyanis azt érzi, hogy mi nem vagyunk egy véleményen, akkor ezzel vissza tud élni. Ha az, amit én teszek, nem tetszik neki, rohan majd, hogy ’ mama, mama ’- és persze fordított eset is elképzelhető, bár persze többnyire én vagyok a szigorúbb. Szóval nem lehet Emmát összezavarni, és következetlennek lenni.

A jóságos nagymama

Na, ezt még az előző bejegyzéshez akartam írni, de elfelejtettem, szóval az üres kalóriákhoz kapcsolódik, amit a Mányos játszótéren is osztanak. Gyermekem- gondolom mint a legtöbb gyerek- megőrül az édességért, de mondjuk nem csinál jelenetet a boltban, ha nem kap, nem is ismeri fel többségét, és ki lehet őt elégíteni egy jó reggelt gabonás szelettel, sőt, akár egy csomag virsli ( azaz bídi)-vel is. Szorongatja végig a vásárláskor a babakocsiban abban a tudatban, hogy ő kérem itt ma már kapott valamit. És amikor gyalog szaladgál, és valamit hoz, ha én visszateszem, mondván, hogy ezt most nem, akkor sem balhézik. Na, ezek után nagyon örültem, hogy mostanában nem nagyon kért vagy valahogy nem került az édesség dolog szóba nálunk. Kap elég gyakran krémtúrót, az ugye cukros, a legtöbb kekszben is van, a joghurtokban is, ha elmegyük valahová, ott is tuti, h ogy kap valami édeset, szóval már enélkül is túl sokat kap szerintem. Na, tegnap egyszer csak váratlanul elkezd ordibálni, hogy 'Mány, mány'- mire kérdezem, honnan vegyünk neked mányt- vagy valami ilyesmit, a válasz: Mama. És már áll is fel, és vonul át nagymama szobájába. Szóval kiderült a turpisság, az én 70 éves anyám, akinek naponta magyarázom, hogy milyen fontos oda figyelni arra, mit adunk egy ilyen kis májnak, vesének stb:)- és persze egyben mekkora felelősség is, és hogy már nem úgy van, mint akkor, amikor én voltam gyerek, és a hús hús volt, a babapiskóta piskóta, a májkrém meg májkrém- minden nap egy kocka csokit dug Emma szájába- amikor én nem látom. Csupa szívjóságból. Kérdeztem tőle, hogy majd az inzulinpumpát is dugdossa e neki tíz év múlva. Amikor én bio szójavirslit veszek aranyárban a gyereknek, hogy ne kerüljenek foszfátok a szervezetébe, és amiből lehet, és megfizethető- biot veszek, és magam sütöm a kekszeket meg pogikat, sőt, a kenyeret is én sütöttem, amíg Emma el nem tüntette a keverőlapátját a gépnek. És minden nap főzök, kutyulok, és akkor ő csokival tömi a gyereket a hátam mögött.:) Meg persze mindenféle E jelzésű kész teasüteménnyel. Majd mondom is neki, bezzeg az én nagymamám nem kész linzereket vett, sütötte a pogácsát, a nőszirmot, a zserbót és még sorolhatnám - tepsiszám az unokáinak, lehet, hogy az sem volt egészséges, de legalább mesterséges adalékanyagok, ízfokozók és stabilizátorok nem voltak benne. Sütőpor, szódabikarbóna, kész. És persze igazi kapirgálós tyúktojás meg bio ribizli és málnaszörp a kertből.

Minden esetre a szerbiai nagyszülőket könnyebb volt megtanítani arra, hogy ne tömjék hülyeségekkel a gyereket, mint a saját anyámat.

Mányos játszótér

Most olvastam a júliusi bejegyzésemet, és erről jutott eszembe, hogy azóta is voltunk párszor a 'mányos' játszótéren- Emma mánynak hív mindent, ami ízlik neki, de főleg a nassokat. Ha főzök valamit, és nem tudom eldönteni, mi a véleménye róla egy kanál után, megkérdezem: Emma, ez mány? Mire ő jó esetben nagy komolyan bólint, és közli: mány. Szóval így beszélgetünk mi.

A minap egy ismerős anyukával mentünk- én nem oda indultam, de ő nagy okosan gyalog jött a 15 hónapos gyerekével, így messzebbre nem jutottunk volna. Ő is teljesen lehidalt az ottani állapotokon. Mindenki, aki érkezett- ott már ugye a nyarat együtt töltött igazi baráti brancs jött össze- hozott valamit a gyerekeknek, a csúcs a nyalóka volt: öt -hat gyerek nyalókával a szájában motorozott, csúszdázott és rugdalta a másikat- mi a csipsz kibontásakor jöttünk át a " Kavicsos játszótérre,' amit húsz méterre van kevésbé barátságos, de nem osztanak ételt. Előtte Emma bekajált valami mogyorós kukoricakunkorból, ami nem volt olyan szörnyen egészségtelen, addig ott állt az osztásnál:)- amíg a zacskó el nem fogyott.

Mivel most tanulunk motorozni, egyik este, elég későn elindultunk motorral csak egy kis körre- Kavicsos játszótér, Mányos játszótér és vissza. Ez gyalog mondjuk kis játékkal a játszótereken húsz perc, Emmának motorral akkor még 1 óra volt. Mire a mányos játszótérre értünk, már besötétedett, de még voltak gyerekek szülőkkel, viszont nem az Emma korabeliek, hanem nagyobbak. Láss csodát, náluk is ott volt a padon a zacsi. Emma a sötétben odavágtatott-naná, ezért rongyolt a motorral egészen odáig- kivett egy valamit- a szülők persze észre sem vették- mondtam neki, hogy ennyi volt, egyet vehetett, és tényleg, el is fogadta. Kicsit homokozott, felült egy-két játékra, majd jöttünk vissza.

Szóval ennyit a mány motiváló erejéről és a szokásokról, ami bizony már ilyen kicsi korban hipp-hopp kialalkul.

Dándudu

Mint látható, Emma beszélni tanul..... És természetesen a számára legfontosabb szavakkal kezdte- már augusztusban. Mivel szerinte a legtöbb szó d-vel vagy b-vel kezdődik, így vannak a könnyebbek, mint bodáááááá, bab, és a nehezebbek, mint : doá- tojás, dóbááá- kolbász, és denyééééé- ami egyszerre jelent tenyeret és kenyeret, beszédhelyzettől függően. A bácsi bádu és a csacsi dadi, mi más is lehetne. Esetleg gyagyi. Ja és a víz: bíd.

Emma homokozni tanul

Annak idején, mikor Emmával homokozni kezdtünk, olyan húsvét táján, nem nagyon értettem, hogy az Emma korabeli gyerekes anyukák miért is erőltetik ezt a dolgot. Először is, a gyereket egyáltalán nem érdekelte sem a sok szép süteményforma, sem maga a tevékenység, maximum elnézegette egy –két percig, hogy ki, mit csinál. A következő fázis az volt, amikor elkezdte kicsavarni mások kezéből a lapátot, vödröt, mikor mi tetszett meg neki. Nem akart ugyan ő játszani velük, de hát olyan szép az a Nyányás vödör, nyilván, ha szépen csavarja ki, az övé lehet. Na, aztán ment az ordítás, ha kiderült, hogy mégse. Ezek után egy darabig nem homokoztunk, illetve ekkor fedeztem fel a dél körüli játszóterezés előnyeit, meg az olyan homokozókét, melyek csak magukban árválkodnak itt a lakótelepen, de játszótér nem nagyon van körülötte. Itt ugyanis egyedül voltunk, és én szépen homokozhattam. Emma már néha odasandított, de a jég akkor tört meg, amikor először vette kezébe a lapátot. Megtanulta, hogy lehet szépen a vödörbe tenni a homokot, közben pedig anyát instruálni, hogy mikor melyik homoksüteményt süsse meg. Innen már csak egy lépés volt a homokozás kimondott megkedvelése, amikor olyan május - június körül már nagyon sok homokozó játék volt behajigálva a homokozókba, már senkiben nem dúlt a tulajdonosi önérzet, és bevezették azt a szabályt, hogy mindenki a máséval játszik. Ez ugyan íratlan szabály volt, de szemmel láthatólag mindenki betartja. Nem illik tehát odamenni játékok nélkül mondván, hogy a gyerek úgyis a máséval játszik, és úgyis annyi van ott, hiszen mi élmény jut akkor a többi gyereknek? Ők kénytelenek lesznek a sajátjukkal játszani, szegény kis lúzerek?
Szóval innentől fogva kimondottan szeretett Emma homokozni. Még ugyan mindig kellettem a süteménysütéshez, de legalább már ő is aktívan részt vett a játékban. Mindeközben lementünk a Balatonra, ahol hatalmas homokozó, rengeteg ott felejtett játék, és mindig kellően vizes homok várta a töpszliket a strandon. Emma lassan rászokott arra, hogy már ő teszi bele a homokot a süteményformába, ő is borítja ki, közben pedig ütemesen ütögette a vödör, a formák tetejét a lapáttal, nyilván látta másoktól, hogy ezt így kell. A végeredmény amúgy sem érdekelte, sőt, gyakran azon borult ki a bili, hogy ki teheti először tönkre a megsütött csodát. Ha én sütök valamit, és a más gyereke csap rá először, hát az kérem óriási skandalum. Mert, hogy a dolognak ez volna a lényege. Hogy utána jól szét lehet tapicskolni.
Nyár végére a gyereket ki sem lehetett szedni a homokozóból. Elszaladgált benne, itt ütögetett egy kicsit, ott tapicskolt egy keveset, gereblyézett, ásott, sütött, avatkozott, csak egy kis szőke buksit láttam hol itt, hol ott felbukkanni, lemerülni, miközben végre én is elmerülhettem a magazinjaimban, és újból úgy strandolhattam- ücsörögve, olvasgatva-, mint gyermektelen szingli koromban.

Falusi leány

Eltelt az idei nyár is, és mondhatom, nagyon jól éreztük magunkat. Bár az első két hétben végig esett az eső, és néha majdnem sírtam, annyira elkeserítő volt minden nap arra ébredni, hogy megint szürkeség, hideg és nedvesség fogad- a végén azért igazi nyaralás kerekedett belőle.
Ha esik ugye, vagy csak eső után vagyunk, egy húsz hónapossal semmit nem lehet a kertben csinálni, sem a faluban. Sem sétálni, sem homokozni, ha a kertben játszik, öt perc alatt biztos, hogy vizes lesz, esetleg sáros, vagy mindkettő. Közben étkezéseknél még grátis leeszi magát.Bár kétszer annyi meleg holmit pakoltam, mint amennyi normálisnak tűnt, az ötödik napon így is elgondolkodtam, hogy ha ez így megy tovább, haza kell jönnünk. És akkor hiába a 8 megpakolt táska, a nagy remények az egy hónapos nyaralással és nomád élettel kapcsolatban, szégyenszemre egy hét múlva kulloghatunk haza. És persze éppen ez tartott vissza: akkor hány napra menjünkvissza, mit vigyek, és mit hagyjak itt? Három napra megyünk vagy egy hétre? És aztán majd vissza az egész? Megint pakolni? Ki, be? És visszajövünk, és megint elromlik? Szóval egyszerűbb volt a kis olajradiátorral befűteni, és várni a csodát. Közben a szomszéd lány felajánlotta, hogy moshatok is egy adagot, szóval maradtunk. Mikor itthon a játékokat csomagoltam, arra gondoltam, hogy ugyan, minek két doboznyi belőlük, mikor úgyis egész nap kint leszünk. Aztán a negyedik nap, amit a szivacságyakon töltöttünk a játékok és könyvek között, elgondolkodtam, miért is nem hoztam többet... Amúgy meg napokig semmi mást nem csináltam, mint a gyereket tiltottam el mindentől, rohantam utána, öltöztettem le, fel, át, gumicsizma le- fel- naponta hússzor, szörnyű volt. Az időjárásjelentők pedig összevissza beszéltek, és a végén már olyanokat mondtak, hogy : 18 és 25 fok között lesz, itt ott gomolyfelhővel,esővel- szóval már tippelni sem lehetett... 18 fokban meg lehet fagyni,25-ben strandolni lehet... Egy faházban pedig pontosan egy fokkal van melegebb, mint kint....Pontosan a nyaralás fele telt el úgy, hogy összesen egy nap voltunk a strandon.

Dühömben úgy döntöttem, kirándulni fogunk, és így is lett. Voltunk –elég sokszor- Füreden, aztán Keszthelyen, Nagyvázsonyban, Szigligeten, és még egyszer Badacsonyban is. Elmentünk a Balatonedericsi Afrika múzeumba is, aztán lassan megjavult az idő, lehetett strandolni, és mérgemben rá is húztam egy hetet, ne már a legnagyobb kánikulában menjünk haza.

A legjobb azonban az volt, ahogy Emma egyre jobban belejött a nyaralásba, és élvezte. Amikor megérkeztünk, minden madár 'mama' volt, és minden vízi állat 'dede'- kivétel a kacsa, ami ugye'ábá.' A nyaralás végére lett pó, bogá, léd, brekeke, mé, -testközelből megismerkedett ezen állatokkal a telken. Szinte minden nap etettünk kacsát, voltak hattyúk is- ez mind maradt ábá, azonban a dede nevet a hal mellett megkapta a meztelencsiga is. Irdatlan mennyiségű gusztustalan spanyol barnacsiga tenyészik nálunk a nedves, árnyékos telken- és én eléggé undorodom tőlük, szóval nem is irtom őket. De Emma igazi 'dedevadász' lett. Hangos 'dede,dede' ordításokkal mutogatta őket a kertben, míg valaki föl nem szedte őket- és össze nem gyűjtötte neki egy vödörben. Szegényke persze azt nem tudta, hogy a kegyetlen felnőttek ezután lesózzák őket, annyit mondtunk neki, most a dedék szépen elmennek aludni. Természetesen végig velünk volt Nyányá, tehát ha nem akadt más állat, akkor is volt kit nyúzni. Minden háznál ugatni kezdett, ahol egyszer is kutyát látott, mindenkivel barátkozott, és mindenkinek tanulgatta a nevét. Igaz, hogy a Zsuzsiból Juju lett, Gábor pedig Dábóóó, a lényeg a szándék. Szóval a gyerekből öt hét alatt igazi vidéki kiscsaj lett- aki reggel öntudatosan hozta a kis kínai crocspapucsát az anyjának, aki még az ágyban döglődött, hogy induljon már végre a nap, - komoly állatismerettel, minden háznál ismerőssel, napi rutinnal a bolt, a strand és a homokozók, játszóterek között, a végén már kész kínszenvedés volt hazajutni, mert mindenhol megálltunk kicsit beszégetni.Ezen kívül minden nap néztünk - láttunk -vonatot, hajókat és helikoptert, szóval olyan dolgokat, amiket itthon nem láthat, hiszen más egy vonat az állomáson, meg más, amikor napi tízszer átrobog a falun.A végén már azon is elgondolkoztam, hogy falura kéne költözni a gyerekkel:), de aztán beláttam, hogy kényelmesebb vagyok én annál, minthogy egy kertnek és egy háznak szenteljem az életemet- minden szabadidőmet és- a jövőben megtakarítandó pénzemet. De az biztos, hogy a vidéki nyarakat minden városi gyereknek kötelezővé tenném.

Játszótér( i zabálás)

Bár még annak idején megfogadtam, hogy én bizony nem töltöm a játszótéren az időmet a szülőkkel való beszélgetéssel, ezt nem is olyan egyszerű megvalósítani. Persze, amíg inkább délelőtt ill. dél körül jártunk, nem is volt semmi baj. Emma és én egyedül uraltuk a homokozót, a hintákat, a csúszdát, nem volt sikoltozás a homokozó edények birtoklása vagy a csúszdai tempó miatt. Miénk volt a világ. Most azonban már inkább a napi első sétánál megyek be a belvárosba ügyeket intézni, és délután megyünk a kisebb sétára itt, a lakótelepen. És mivel sokszor 40 fok van, előfordul, hogy a napi egyetlen sétánk este hat körül esik meg. Amikor a játszóterek már tömve vannak.

A lakótelepi, közeli játszótereken úgy tűnik le vannak osztva a lapok, a házunk mögöttin most nyáron az ovisok és alsó tagozatosok uralkodnak, akik mélyen felháborodnak a homokozóban hasalva, ha Emma hozzányúl a "littlipetcsopos' kis mütyürjeikhez. Van közöttük egy kislány, aki teljesen olyan, mintha annak idején Natália róla mintázta volna Evetkét, a két lófarka is olyan, eszméletlen. Úgy ül a homokozóban is, beszél, és ingatja a fejét. A szülőket már meg sem említem, szemmel láthatólag pasizni, csajozni illetve társasági életet élni járnak oda.

A korosztályos játszóterünk sokkal jobb ebből a szempontból, ott ugyanis mindenki a saját - és a más gyerekével foglalkozik. Oda vetődtünk néha, már kezdtem az anyukákat és a gyerekeket is megismerni, és Emma is nagyon élvezte, még homokozni is elkezdett- mint kiderült, ez sokkal érdekesebb, ha a más- és nem a saját- játékaival lehet csinálni. Itt pedig van belőle bőven, hiszen gyerek is sok van. Érdekes amúgy, hogy van még játszótér a környéken, akár tíz méterre is, de mégis mindenki ide jár, és nem az árnyék miatt, hanem mert itt viszonylag jól el lehet ücsörögni, a gyerekekenek nincs ingerük elkolbászolni messze, ott vannak egy kupacban egymással, csupa 1- 2 éves, és a szülők is tudnak kicsit szusszanni.

Szóval egész jó lenne, ha valami miatt a szülők egy része nem gondolná azt, hogy a gyereke éhen fog halni, ha uzsonna és vacsora között nem fogyaszt el valamennyi kukoricakunkort, mézespuszedlit, kölesgolyót vagy hasonlót, valami olyant, ami garantáltan elveszi az étvágyat, mert jól beledagad a gyomorba, tápértéke viszont viszonylag kevés. És persze az én gyerekem megőrül ezekért a dolgokért. Ha meglát egy csomaggal- a szülők azért hoznak egy egész csomagot, mert rendesek, és a más gyerekére is gondolnak - akkor képes a hintából is kisírnia magát, mutogatva a 'memé'-t, odasétál a más babakocsijához, és laza mozdulattal kihúz a szatyorból egy puszedlit, és persze olyan is van, hogy kedves apuka a homokozó mellett tartja a zacskót, hogy bármikor húzhassanak a gyerekek, akik húznak is, legalább is Emma, lelkiismeretfurdalás nélkül.

Én viszont itthon csak nagyon kemény határozottsággal tudom Emmába beletuszkolni a napi adag húst, tejterméket, zöldséget és gyümölcsöt. A gabonával nincs gond, krumpli, kukorica, kekszek, mazsola, extrudált cuccok bármikor jöhetnek . De az étkezések között 3-4 órának el kell telnie, mire kiürül a gyomra, és még így is énekelek, mondókázok, mesélek, és nagyon finomakat kutyulok össze. Tejtermékből magától csak a Cserpes Rudi és a krémtúró megy, de az sem mindig. Mikor megfáradok, jön a sütőben sült sült krumpli, az aszaltgyümölcsrúd és a főtt kukorica. De a fent emlitett nassok- azaz a 'mány' - csak étkezés után jöhet, közte nem, szóval nálunk nem fér bele a játszótéri kukoricakunkor.

Van egy édes kislány, Lili- aki amúgy Kubut követelt tegnap- ő már keresi Emmát, hogy hol van a játszótéren. Hát, sajnos Emma most nem megy oda egy darabig. Inkább elviszem máshova- messzebb, na és úgyis hamarosan kedződik a balatoni nyaralás- ahol remélhetőleg nem lesz tele étellel a játszótér.

Vannak anyukák, akik, amikor a gyerekük odamegy kiszolgálnia magát, odaszaladnak, ráordítanak, hogy nem, és már viszik is el onnan. A többi felnőttre meg rá sem néznek. Én azonban nem tudok ilyen lenni. Odamegyek, szabadkozok, megköszönöm, mire elkezdünk beszélgetni, udvariasan, kedvesen, ezalatt Emma még ötöt a szájába nyom, és akkor már rájövök, hogy most már mindegy is, tehát akár maradhatunk is, hiszen ő annyira jól érzi most magát... Szóval persze velem is van a baj, túl határozatlan vagyok, és kevéssé önérvényesítő. Meg persze azt sem szeretném, ha a gyerek azt hinné, enni rossz dolog, nem szabad. De közben felháborít, hogy amikor annyit lehet ezekről olvasni, hallani, akkor a többség mégis reggeltől estig haszontalan, üres kalóriákat dugdos a gyereke szájába, tiszta szeretetből.

Mama, nyányá ( anya...)

Még egy hete sincs, hogy nagymama felkerekedett nyaralni, és vitte magával a macskát is, mivel Pipike nagyon szereti a kertet, a zöldet, a madárcsicsergést, és azt, hogy szabadon kószálhat. Bár már12 éves, és nem csak egyre öregebb, de kövérebb is, már nem mozog annyit, mint régebben, amikor alig lehetett becsalogatni a nyaralóba. Ketten maradtunk Emmával itthon, és hát persze az ő kis világa rögtön megbillent. Bár még az elején biztos voltam benne, hogy egy nap, és már nem is emlegeti őket többé- nem így lett. Minden napot úgy kezd, hogy 'mama'. Naponta tízszer kell neki legalább elmondani, hogy a mama elment nyaralni, bár ő ugye még nem tudja, hogy ez mit jelent. Erre csak annyit válaszol, hogy : 'nyányá'. Igen- mondom- Nyányá is elment nyaralni. Mire ő: 'mama'. Esetleg: 'baba'- mivel a fényképezőgép memóriakártyáját a fényképésznél hagytam, így ő nem nézegethette, és arra is azt mondtam neki, hogy a baba- azaz a fényképezőgép is elment nyaralni. Meglát egy lábost a gáztűzhelyen: 'mama'. Hát, ez elég sértő rám, álljon meg a menet, én is szoktam főzni!!! Az első nap, mikor meglátta, hogy jön ki a kávéfőzőből a kávé: 'mama'. Holott azt is én készítem be már az utóbbi hónapokban. Esti fürdés után be akar a szobájába menni: 'mama'. Szóval nem is folytatom, mindenről a mama jut eszébe, mint József Attilának, reméljük azért nem éri maradandó trauma.

Azért itt van közben az anyás korszak is: belekapaszkodik a lábomba, odabújik:'anya'. Hát mit lehet erre mondani? Hogy a jó édes anyukádat, azt, hát engedj már wc-re menni? Vagy : éppen főzök, ne akadályozz? Hát nem, az ember elolvad, legalább egyvalaki szereti, Istenem.... És felveszi, és összepuszilgatja azt a kölyköt.

A másik új, hogy egyedül játszom. Emma elkezd formaberakózni, majd a kezembe adja: 'Anya...' Fakockából építünk, rámnéz : 'anya'. És a legjobb a homokozó, mert Emma naponta egyszer elvisz engem homokozni is: kérdezgetem, milyen formából süssek, és ő mutogatja. Már másokéit is odahozza, hogy akkor most abból. Szóval ő nézi, én csinálom, így játszunk mi mostanság.

Múzeumok éjszakája

Mivel tavaly este 8 után indultunk el a Múzeumok Éjszakájára, különösebb előkészület és programterv nélkül- elég nagy csalódás volt, mert akkor bizony már nem nagyon volt semmi –legalább is olyasmi, ami az éppen itt vendégeskedő szerb rokonságot is lenyűgözte volna... Na, meg nekem az volt Emma születése óta az első kimenős estém, hát elég szomorú voltam... A budapesti tempóhoz szokott embernek bizony furcsa, hogy vidéken a Múzeumok Éjszakáját is úgy értelmezik, mint a Szilvesztert- éjfélkor már mindenkinek otthon a helye. A programok nagyrészt 6-8 óra között lemennek, és másfél évet kellett lehúznom ebben a városban, hogy sikerüljön akklimatizálódnom: Emmával már fél öt körül elindultunk.
Kinéztem neki egy bábjátékot a Múzeumban, ami ötkor kezdődött, és reménykedtem, hogy jön majd egy busz, mert mostanában annyit gyalogoltam, hogy nagyon fájnak a lábaim. A dolog ezután úgy indult, hogy Emma a házból kilépve elvesztette a buborékfújóját- amit feltétlenül szökségesnek tartott magával hozni az eseményre- de csak kb 10 méterrel később kezdett kiabálni, hogy ’bubo, bubo!!!!!’-én visszamentem, megkerestem, majd mentünk tovább. Megláttam, hogy jön egy busz, elkezdtem sietni, mire Emma ismét kiabálni kezdett. Megijedtem, hogy megint elvesztett valamit, megálltam, körülnéztem, és ennyi pont elég volt, hogy lekéssük a buszt. Pontosabban, biztos megvárt volna minket, csak bunkóságnak tartottam volna, hiszen megvár, akkor felcígölöm a babakocsit, nekiállok apróért kotorászni a jegyhez, és addigra minden utas anyázik, mert már két perce állunk ott. Szóval inkább hagytam, és gyalogoltunk. Igen ám, de a városban ezen a napon két utcában is volt fesztivál, és az egyik éppen felénk volt. Volt ott egy nagy felfújható, színes ugrálóvár, és Emma már messziről meglátta, és kiabálni kezdett. Amúgy is mindig kiabál, ha nem arra megyünk, amerre ő szeretné, ugyanis ő mindig a belvárosba, az Országalmához szeretne menni, mert imádja, meg benne a kis szökőkutakat is, tehát ha másfele veszem az irányt, nyafog. Most is közölte ily módon, hogy nem kell neki a kultúrprogram, mit neki múzeum meg bábelőadás valami szép tanulságos történettel, mikor igazi vurstli, wircsaft is van itt kérem .Odabumliztunk, levettem a cipőjét, beleraktam az ugrálóvárba, majd ő abban a pillanatban belémkapaszkodott, és kijött. Szerintem megijedt attól, hogy nem stabil, kemény volt a talaj, hanem süppedős,és ez elég is volt neki ahhoz, hogy ne menjen bele. Megspórolt nekem 400 Ft-ot, szóval örültem. Ezek után végigmentünk a vásári bazáron, nézelődtünk, majd szerettem volna a Múzeum felé venni az irányt, de megint csak nem engedte: az Országalma felé kellett menni, nem volt mese. Itt kiszórakozta magát, mire beleraktam a babakocsiba, és elmentünk a Múzeumig- ahhoz képest, hogy fájnak a lábaim, elég nagy kerülővel. Itt kb pontosan abban a pillanatban ért véget a bábelőadás, mert jöttek kifele a kiskölykök. Azért egy Pásztorjátékot megnéztünk, kint volt az udvaron, és Emma jókat rohangált. Nekem azonban nagyobb élmény volt, mert életemben először voltam azon az udvaron, amit iskolás koromban szinte mindennap bámultam- egészen bennfentesnek éreztem magam:)
Ezek után ettünk fagyit, rohangált még a főtéren, voltunk az Óramúzeumban, két kiállításmegnyitón, az egyik helyen igazi baglyot néztünk, és két koncerten. Emma nagyon élvezte, ha a közönség tapsolt, ő is tapsolt, mindenki rajta röhögött, milyen édes. Összevissza rohangált,ugrált,táncolt, nagyon önálló volt, ment mindenfele nélkülem, mint a meszes. A másik koncerten is, ami egy nagyon hangulatos helyen volt, és annyira élvezte a kintlétet és a játékot, hogy a Babamúzeumba már nem is mentünk be. Na, majd jövőre. És persze a dolognak úgy lett vége, hogy egyszer csak elesett, ordított, felvettem, megpuszilgattam, és irány a babakocsi és alvás. Az a típus, aki minél fáradtabb, annál inkább felpörög, na ezt az apukájától örökölte, az is ilyen. Szóval magától már nem tud leállni.
9-re értünk haza-akkorra, amikor tavaly kb a városba értünk- és tényleg mindent beleadtunk- nagyon jó buli volt.