Mindig is tudtam, hogy amennyi előnye van annak, hogy a gyermeket önállóságra tanítom, és sok dolgot egyedül megcsináltatok vele, ennek ugyanannyi a hátulütője is. Legalább is, ha hiszünk benne, hogy az alapvető dolgok három éves kor előtt rögzülnek. Nyilván nem én vagyok az egyedüli anyuka, aki már egy éves totyogóját rávette, hogy a használt pelussal sétáljon el a szemetesig, és ahogy a gyermek nőtt, bővítette a kidobandók repertoárját. A történethez az is hozzátartozik, hogy elég kicsi területen élünk, ezért nem nagyon engedhetem meg magamnak még azt sem, hogy mondjuk a csekkes borítékokat vagy bármilyen újságot, szórólapot tartogassak. Gyakran van nálunk tehát szanálás, és gyakran hangzik el az a mondat,, hogy ’Ez már rossz, nem kell, dobjuk ki.’- Pont ennek kapcsán gondolkodtam el ezen, hogy most nagyon pipecül egy kis fogyasztót nevelek, aki szépen megtanulja, hogy dobjunk csak ki mindent, ami tönkrement. Nem azt hallja tőlem, hogy:’ Rakjuk el most ezt a dolgot a szekrénybe, és majd anya elviszi megjavíttatni...’ vagy hogy ’Rakjuk félre, és majd elvisszük a hulladékudvarba….’ Bár vannak törekvéseim ellenállni a fogyasztói társadalom vásárlási mániájának, továbbá próbálom fülön csípni a feleslegesen gerjesztett igényeket, törekednék a vegyszer mentes háztartás megvalósítására - ha lenne saját háztartásom, ami jelenleg nincs, és ha nem szeretném annyira a mosópor és a fertőtlenítőszer illatát - lehet, hogy mégsem érem el tökéletesen a célomat, ha naponta háromszor a szemeteshez sétáltatom a gyereket valamivel. Mert a gyermekem nem azt látja, hogy anya szódabikarbónát használ dezodor helyett, oliva olajat testápolónak és arclemosónak, ecettel fertőtlenít, hogy nem vesz ötezer forintos arckrémeket, öblítőt, papír törlőkendőt, hogy külön kukába teszi a műanyagpalackokat, és az újságokat is, hanem csak annyit lát, hogy ami nem kell, azt kidobjuk, és puff. Természetesen az ő dolgait- összeszáradt gesztenyét, só-liszt-gyurma figurát, papírdarabokat stb. szigorúan csak akkor dobok ki, ha nem látja, hiszen ellenkező esetben rögvest szüksége lenne az amúgy hónapok óta nem használt biszbaszra.
Tegnap átbattyogtunk a szomszéd utcában lakó ismerős anyukához és kisfiúhoz, ahol Emma mindig nagyon jól érzi magát, hiszen számára újdonságnak számító játékok és könyvek garmadája között molyolhat. Amint megérkeztünk, rámolni kezdett, és az egyik kacatos dobozban megpillantott egy CD-t, amit rögtön nagy örömmel emelt ki - gondolom, meg akarta hallgatni, de az is lehet, hogy nem értette, miért van oda csak úgy behajítva, hiszen mi itthon vigyázunk a mieinkre. Én erre tájékoztattam, hogy ez a cd Csabikáé, és nézze csak meg, az anyukája ideírta rá, hogy ’rossz.’ Mire Emma a megvilágosodás három másodperce után elkezdett ordítani: ’ Kuka hóóóóóó van?’- Elmagyaráztuk neki, hogy az a cd azért van a kacatos dobozban, mert a Csabi szeret vele játszani, tehát nem kell kidobni. Ezek után még olyan másfél órát voltunk ott, Emma rohangált a helységek között, cipelte a játékokat, könyveket, mi felnőttek dumáltunk, Csabi meg csak ’volt’, mert ő olyan kis nyugodt baba. Miután múltkor a mi macskánk kicsit felé csapott, a rossz élményt Emmával is összekapcsolta, és ezért, hogy a lányomat idézzem: ’Csabi nem játszott Emmával.’
Mikor hazaindultunk, a konyhában mit pillantottam meg? A kukában, igen, a szemétkupac tetején csak ott pihent az a bizonyos cd, amire rá volt írva, hogy ’ Rossz’. Mert kérem, rend a lelke mindennek, még vendégségben is.
