Számvetés

Talán az év utolsó napján illik számot vetni az elmúlt évvel kapcsolatban, és különösen akkor, ha az az egy év majdnem egybeesik az anyasággal eltöltött első évvel is. Nos, bár azt hiszem, elég sok mindent alárendeltem ennek a helyzetnek- nem jártam szórakozni, nem készítettem el az egyetemi szakdolgozatomat, nem fejeztem be a tanulmányaimat- mert mindez Emmától vett volna el nemis annyira időt, mint inkább türelmet- azért van lelkiismeretfurdalásom is. Elsősorban azért, mert ennyire rosszul bírtam az éjszakai felkeléseket- és még ma is ingerült vagyok, ha úgy alakul, hogy egy-egy éjszaka többször kell felébrednem hozzá. Szeretném azt hinni, hogy ez a korom miatt van-míg huszonévesen az ember egy átmulatott éjszaka után simán beül egy előadásra vagy elmegy dolgozni- az évek során ez egyre rosszabbul megy- és ez igaz a korai kelésre, az alváshiány tolerálására, a nappali közérzet fokozatos romlására is.Ráadásul a kávé és aszpirin –mint megoldás –nem jöhetett szóba, sem az az egyszerű dolog, hogy a következő nap vagy hétvégén addig alszom, ameddig bírok. Igen, talán ez volt a legnehezebb, tizenhárom hónapja alig egyszer-kétszer tudtam addig aludni, amíg én szerettem volna- azt hiszem az idegeknek ez árt a legtöbbet- nem lehet magamat azzal nyugtatgatni, hogy oké, most nehéz, de ekkor és ekkor jobb lesz- hiszen, mire végigalussza Emma az éjjeleket, eljut a reggel hétkor kelős a korszakba- amikor annyira izgalmas lesz számára az élet, hogy az első kis kinti zajra kipattan majd a szeme....

A másik dolog, amivel nem vagyok még teljesen elégedett- az a nassokhoz való hozzáállás-bár ezt kezdem szigorúbban venni- és tk sikerül is.
Rájöttem, hogy rettenetesen elveszi Emma étvágyát minden tésztaféleség- pogácsa, keltkifli stb- és szintúgy a kekszek is- a babakeksz is- minden, amibe cukor vagy akár méz van- egy egyébként egészségesnek mondható mézeskalács is- ha reggel pl. kap egy kekszet, egész nap rosszul fog enni. Tehát minden ilyesmit csak este kaphat – csokit, édességet amúgy sem nagyon kap, de persze az is csak vacsora után jöhet szóba. Nyilván most azért foglalkoztat ez, mert a december kimondottan a nagy kajálásokról, vendégeskedésről és sütizésről szól- és most került ez előtérbe- a lényeg, hogy a személyes példa is számít- de egyszerűen ezeket a dolgokat el kell tenni, tovább kell ajándékozni vagy ki kell dobni és kész- nem etethetem meg sem vele- sem fogyókúrázó magammal sem-akkor sem,ha közben fáj a szívem azért az emberért, aki dolgozott vele, pénzt költött rá és örömet akart okozni.

Nyilván, ami még szintén nagyon fontos- és javításra szorul- az a körülöttünk élőkkel való békés együttélés- illetve Emma apai ágával való jó viszony ápolása. Közben persze fontos azt is tudni, hogy a nem méltó embereket nem kell beengednünk az életünkbe, illletve jogunk van elvárni egyfajta emberekhez méltó, tiszteletteljes viselkedést a másiktól- nem állatok vagyunk-és ezt akár már most, egy éves korban is lehet érzékeltetni. Azt hiszem- főleg, ha a személyes példában hiszek- itt még nekem is van tanulnivalóm- sokszor konfrontálódom jobban, mint kéne, sokszor pedig gyáva nyúl módjára hallgatok, vagy csak később bukom ki.
Nos, hogy meg is dicsérjem magam, jó volt, hogy rátaláltam a hordozásra- bár igazából az első négy –öt hónap után már csak ritkán hagyta Emma magát kendőben tartani-a testkontaktus, a cipelés, az összebújás máig is fontos és alapvető részét képezi a kapcsolatunknak- szintúgy a szoptatás- aminél megfogadtam, hogy ő fogja eldönteni, meddig szeretné .( Apa szerint az esküvője napjáig- ha rá bízom,-ebből is látszik, hogy a civilizáltabb kultúrákban mennyire nem hagynak semmiféle beleszólást a babáknak abba, hogy hogyan és mitől is éreznék magukat jól- ettől van aztán ez a rengeteg életképtelen érzelmi nyomorék köztünk- akiktől aztán mindenki szenved- és persze ők is szenvednek önmaguktól.
Ami még új dolog és a jövő évben folytatólagosan figyelnem kell rá- az Emmánál az önálló játék megtanítása- ami már lassan fél órától egy óráig kell hogy tartson. Mivel evidens számára, hogy ha egyikünk nem foglalkozik vele- megy tovább Mamihoz, esetleg ordít, hogy tessék vele foglalkozni- időről időre be kell tennem a kiságyába játszani- ez ment is eddig persze ilyen tíz –tizenöt percekkel- és ’szoktatni’- hülye szó- ahhoz, hogy feltalálja magát. Azt mondjuk észrevettem, hogy csak olyan játékokkal , könyvekkel játszik el jól, amikkel együtt is szoktunk játszani-ez minden esetre jól esik- hogy ennyit számít a közös foglalkozás. Azt olvastam, hogy ha egy gyerek nem tanulja meg, hogy egyedül játsszon, akkor a közösségben sem fogja magát feltalálni illetve mindig a társait fogja nyaggatni, szórakoztattatja magát- mintha csak Emma apukájáról lenne szóJ-
Egy ilyen családban, mint a mienk, ahol többnyire ketten vannak otthon- Apáéknál többen , testvérek, rokonok stb- nagy a veszélye, hogy a gyereknek tényleg mindig van hová fordulnia, és felnőttként is képtelen lesz az egyedüllétre. Nemcsak apa ilyen, a húgom sem bír ki egy estét sem egyedül-rögvest leissza magát, és a második napon már aggódik, nem alkoholista eJ És ha jól emlékszem, neki sem kellett soha egyedül lennie....
Szóval igy legalább be tudok iktatni egy zuhanyzást akkor is, ha ébren van- és nem kell mindent abba a másfél órába préselnem, amig alszik....
Nos, persze egy év minden sikerét és kudarcát lehetetlen egy röpke fél óra alatt leírni, de számomra a legmeghatározóbb dolgok mégis ezek voltak: az altatás, hordozás, szoptatás és a magam alvásproblémái- a hozzátáplálás, a szerb családdal való kapcsolattartás és az, hogy ezen a kicsi helyen hogyan tudunk úgy együttélni, hogy ne menjünk egymás agyára és mindent se kelljen a személyiségemből feladnom.
Jövőre talán többet kellene- lehetne kimozdulni- kirándulni, eseményekre járni, Bp-re utazni és élményeket gyűjteni- úgy gondolom ennyit lenne egészséges változtatni, mert lassan kezdem magam úgy érezni, mint a kisnyugdíjas, aki túl fáradt és túl szegény ahhoz, hogy bárhová is elmenjen.
Továbbá várom, hogy folyamatosan csússzanak le rólam a kilók- bár már nagyon keveset eszem- ez még mindig csigalassúsággal megy- de remélem, a legrosszabb esetben is a tavaly nyári és idei nyári súlyom között tíz kiló lesz a különbség.

Gyertya és gyűjtés

Tegnap Emmával megint gyertyáztunk, mivel anyám kocsonyát főzött, és az egész lakást átitatta a szag, egy illatos gyertyát gyújtottam meg, és persze ezt Emma mindig nagyon élvezi: az öngyújtó használatát, a gyertyát magát- amiről persze már tudja, hogy nem szabad hozzáérni, szereti a lángot is nézni, de a legjobban azt szereti, amikor elfújom, ez igazi varázslat számára.

Kicsit később próbáltam vele játszani- pontosabban mutattam neki, hogy a kis egymásba rakható pohárkákkal mi mindent lehet csinálni- nem igazán érdekelte - ezért valami egyszerűbbet eszeltem ki - megkérdeztem tőle: 'segítesz akkor anyának ezeket összegyűjteni? ' Mire felcsillant a szeme, és felnézett az asztalra- a gyertyára... Annyira kellett nevetnem- mindig megdöbbenünk rajta, mennyi szót ért már- de hogy a gyújtani-t is érti, azt tényleg nem gondoltam volna....

Jótékonyság

Ma fejeztem be a karácsonyi ajándékvásárlást- és, mint már említettem- ilyen mértékben egy életre. Ma voltunk az adventi vásárban is utoljára, Emmával megnéztük a racka juhokat, amelyeket meglátva lelkes ugatásba kezdett. Mindegy, este a kádban már sikerült megtanítanom bégetni. Mivel most amúgy is mindenre azt mondja, hogy baba, a bégetés olyasmi lett, hogy báá, báá, szóval nem igényelt nagy kreativitást tőle.
A vásárban találkoztunk egy hölggyel, aki pénzt gyűjtött szegény családoknak. Azt mondta, tavaly tüzifát vettek nekik, hogy tudjanak fűteni. Bár már előtte is többször vásároltam ebben a sátorban, amely jótékony célra használja fel a befolyt összeget, természetesen nem akartam kihúzni magam a dologból, de mivel kétezer forintból nem tudott volna visszaadni, ezért megígértem, hogy visszamegyek. Alaposan körbe jártam a helyet, mert csak akármit nem akartam megvenni azért, hogy felváltsam a pénzt, végül sikerült, és visszamentem hozzá. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ebben a csodálatos környezetben a hangulat minden volt, csak nem karácsonyi vagy emelkedett. Az eladók kissé gúnyosak voltak- az egyik pl megkérdezte, hogy megvan e már mindenkinek minden, és vajon a Tescoban vásároltam e be- illetve lesajnálva néztek mindenkire, aki csak nézelődött, de nem vett semmit- a helyi híradóban pedig nemrég a juhtúrós lepényesek panaszkodtak, hogy rosszul megy a bolt- holott majdnem mindig sor van náluk, amikor én arra járok. Arról nem beszéltek, hogy 700 Ft egy lepény náluk, amit aztán féllábon állva, asztal, minden nélkül kell elfogyasztani a minusztízben. Szóval, hogy miért nem gondolnak ezek az emberek arra, hogy csak azért, mert különleges környezetben és időszakban árulnak, még senki nem fog kétszer- háromszor annyit fizetni a dolgaikért, mint amennyi a normális ár lenne. Minden esetre- a válság óta- nem először találkozom azzal, hogy a boltosok majdnem, hogy bunkók velünk, potenciális vásárlókkal, ha csak nézegetünk, majd távozunk.
Na, a lényeg, hogy ahogy beledobtam a kis összeget az üvegcsébe, majd leellenőriztem az egyenlegemet, elkeseredtem és elszomorodtam, eszembe jutott, hogy hiszen most utaltam át tízezer forintot a volt bérlőim által elfogyasztott villanyszámlára- én már- akaratomon kívül ebben a hónapban jótékonykodtam is...
Nem elég, hogy tönkretették az alig három éves ágyamat, továbbá nem fizették ki a villanyt, szó nélkül léptek le, és még ki sem takarítottak maguk után, most úgy tették még fel a koronát az egészre, hogy trágár szavakkal meg is fenyegettek, hogy ha még egyszer szóba merem hozni a tartozást, hát feljelentenek az adóhivatalnál. Ami ebben persze a vicces, az az, hogy adóbevallást kb fél év múlva kell leadni a múlt évről, tehát igazából nincs félnivalóm, csak egyszerűen az fáj, hogy ilyen patkány emberek szabadon mozoghatnak és vághatnak át újabb és újabb embereket, miközben meggyőzik magukat, hogy igazuk van, hogy pl a villanyszámla ’ valami csoda folytán’ lett ennyi, és nem azért, mert ő munka nélkül egész nyáron valószínűleg ott döglött, nézte a tévét, működtette a ventillátort és internetezett. És arra gondoltam, amíg hazafelé toltam a sóban-hóban és –most szerencsére kellemes- hidegben a babakocsit, hogy tényleg beadom a fizetési felszólitást, hiszen egyszerűen ilyent nem lehet tenni. Aztán rögtön rájöttem, hogy miért, embert ölni, részegen vezetni, balesetet okozni, más dolgát eltulajdonítani –ezek nap mint nap ezrével fordulnak elő - szabad? Hogy én tényleg azt hiszem, hogy csak azért, mert igazam van, azt érvényre is tudom juttatni? Persze természetesen elindítom az eljárást, mert amúgy gyáva kukacnak érezném magam, aki csak azért ideologizálta meg így a dolgot, mert ez a legegyszerűbb megoldás.
De szeretném a világot legalább úgy elképzelni, hogy az embereket két körbe tömörítem, az egyikbe az ilyen patkányokat, akik csak kárt okoznak másoknak és az életük az elvételről szól, a másik körbe pedig azokat, akiknek élete az adásról szól. És persze nem a karácsonyi tusfürdő és nyakkendő-kényszerű adására gondolok, hanem az olyanokra, mint az a hölgy, aki ott állt a hidegben és fára gyűjtött a szegényeknek- ez már egészen, dickens-ien romantikus, sőt, giccses- vagy azokra, akik hónapok óta azon dolgoztak, hogy az iszapkatasztrófa áldozatai saját otthonaikban tölthessék a karácsonyt. És én szeretném magam ebbe a körbe tudni, és nem is tudom mással vígasztalni magam, mint ezzel, hogy erkölcsi szempontból mennyivel magasabban állok az ilyen embereknél, és hogy ez milyen jó érzés.

Nos, eza bejegyzés éppen nem Emmáról szólt, nem is a fogyókúráról, de valami olyasmi, ami elgondolkodtatott- azt hiszem, ha valahogy össze akarnám mégis Emmával kapcsolni, akkor talán annyit tudok kihozni belőle- hogy a személyes példánál nincs fontosabb- és ha azt szeretném, hogy ő is az adók táborát bővítse majd, akkor nekem is így kell élnem- az ilyen történetekből pedig tanulságot levonni- majd elengedni őket. Úgy érzem, ha nem így teszek, én is bemocskolódom- már csak az ilyen emberekkel való érintkezés által is..

Vidám vasárnap

Szerettem volna egy sztorit elmesélni a barátnőimnek, de gondoltam, megosztom mindenkivel. A lányok tegnap voltak itt karácsonyozni, és egész nap felváltva szórakoztatták Emmácskát. (Sajnos képeket nem tudtam csinálni, mert kezd gyengélkedni a gépem, a gyereknek úgy tűnik mégiscsak sikerült néhányszor megkaparintani, és földhöz vágni)-szóval én nagyon jól éreztem magam, és persze, mint büszke anya gyermekemet intellektuális tevékenységeivel próbáltam produkáltatni egész nap, úgymint : "Hogy csinál a kutyus? ""Hogy csinál a cica? A kacsa? Az oroszlán"?... stb - Ráadásul az esti fürdésnél apa is telefonált és Emma úri jókedvében neki is hajlandó volt a telefonon keresztül ezeket bemutatni.
Na szóval a gyerek- aki fél nyolckor kidőlt amúgy- este11 kor felébredt, nyüsszögött- odamegyek, rámnéz, megvillan az értelem a tekintetében, majd engedelmesen azt mondja: nyáu, nyáu, nyáu- ezek után becsukja a szemét, és édesdeden alszik tovább. Szóval így kell kérem gyereket kondicionálni....

Szülinap: pinky, éneklős és hápogós csodával

Nos, adós vagyok még a szülinap történetével, ami összességében jól sikerült. Akár azt is mondhatnám, hogy bár én lassan negyven éves vagyok, egyetlen születésnapomon sem volt ekkora felhajtás, mint most Emmánál, dehát nyilván azért is, mert nem szoktam hozzá, hogy ünnepeljenek, és inkább felnőtt koromban is kerülöm, hogy engem éltessenek.
Vettem lufikat, ám amint elkezdtem fújni őket, Emma elbőgte magát, ez furcsa, mert amúgy nagyon bátor kislány. Talán nem tudta hová tenni, hogy valami jön ki a számból. De aztán az étkező feldísztve már tetszett neki.
Apa és a szerb család már kora délután itt voltak, és apa egy –a képen is látható- rózsaszín csodával állított be. Emmának persze nagyon tetszik- állathangokat utánoz, zenél, és egy csiga van a tetején- nekem már nem annyira. Ha megkérdezett volna engem is, biztos, hogy nem ilyent választok, de mindegy, majd lassan megpróbálom megértetni vele, hogy a nagy döntésekből engem sem hagyhat ki. Szerintem most először úgyis a kismotor jön, amit lábbal hajt, aztán, ha már tekerni is tud, akkor a fele sallangot le lehet róla szedni, és akkor már kicsit jobban néz majd ki, és persze az is lehet, hogy diszkréten lent felejtem majd a Balatonon, és szerzek egy kisebb fémvázasat neki. Persze az, hogy Emmának tetszik, azért sokat számít, de elég furcsán fogunk majd a faluban festeni nyáron, amikor még kis napernyőt is lehet rá szerelni- olyant baldachinosat, mint amilyent az elefántokra tesznek Ázsiában- miközben hangosan béget, múzik és cserempel az eszköz- magyarul: mindenki rajtunk fog röhögni. Hát igen, apa ilyeneket nem vesz számításba, azt hiszem náluk annál jobb egy ajándék, minél nagyobb és csicsásabb, mi meg itt azért ezen a ponton már túljutottunk olyan 10-15 éve. Másrészt viszont a mi, felnőttek felelőssége, hogy a gyereket formáljuk, az ízlését is, a vágyait is akár- és szerintem a pink csoda erre igazán nem alkalmas.
Leviszem tologatni benne heti néhányszor- egyrészt, hogy kihasználjuk valamennyire, másrészt, mert akkor elég egy fél órát sétálni –a hidegre való tekintettel- teszünk a környéken egy kört, hintázunk egyet, és irány a jó meleg lakás. Tegnap, amikor hosszabb távra vittem babakocsival-már éreztem is a negatív hatását- a pink csodában ugyanis egészen előre lehet hajolni,sőt, fel is lehet állni útközben- Emma a babakocsiban is ezt tette- jobb híján most nem csatolom be, hagyom, hogy ott is előre húzza magát, és csak reménykedem benne, hogy majd észreveszem, ha elhagyom.:)

Visszatérve a szülinapra, a rokonság egész délután játszott vele, kapott tortát – gesztenyéset, amiből ő is ehetett- és szerintem nagyon jól érzékelte, hogy most ő a főszereplő, és a kedvéért történnek a dolgok, ezért van itt mindenki, van tüzijátékos gyertya meg sok sok ajándék. A Mikulást is megértette, mert amikor este kitisztítottuk az ablakot, hogy legyen a Télapónak hová tenni az ajándékokat, és reggel szóltam neki, hogy nézzük meg, hozott e valamit, rögtön odamutatott.Ebből gondolom, hogy a szülinappal is tisztában volt, hogy ez az ő különleges napja, már reggel, amikor én átadtam neki a gyönyörű leporellós mesekönyvet, amit persze azóta is nézegetünk.

Szóval jól sikerült a nap, és a következő is, eltekintve attól, hogy milyen, amikor 5-7 embert kell összeszervezni, megetetni, eldirigálni- úgy, hogy közülük legalább három biztosan mindig teljesen mást fog csinálni, mint amit mondunk, eltervezünk vagy kérünk. De ez már független a szülinaptól- a családi legendák körébe fog tartozni- hogy hogyan rángattam ki a nagyobbik tortát a nagymama kezéből, nehezen megértetve vele, hogy nem a félkiló csokis, hanem a gesztenyés lesz az, amiből Emma eszik- vagy hogy hogyan vesztettünk el mindenkit egy kétórásra tervezett belvárosi séta során- és hogyan került a mobiltelefonom kalandos úton Szerbiába majd 8 nap alatt vissza- és mindez csak azért, mert többnyire falra hányt borsó amit én mondok. De hát- mint szeptemberi enyhén sikertelen szerbiai utunk is mutatja- ehhez azt hiszem em hozzá kell szoknunk, mert ők már- a kedvemért- nem fognak megváltozni.

Az én adventem

Ahogy megírtam az előző post-ot, annyira beleéltem magam az adventi hangulatba, hogy készítettem is néhány fényképet, hogy milyen is városkánkban a várakozás. Ilyen díszletek között kerültem tehát olyan hangulatba, hogy többé nem hypermarketekben szeretném az adventet eltölteni. Talán most már érthető. Bár azon eltűnődtem, hogy vasárnap lévén mindenki családdal, társasággal volt, s nálam a lényeg még hiányzik: a puncs mellé a barátok vagy a szerelem.... De ez is meg lesz egyik előbb, másik utóbb- mert a barátokat biztos beviszem egy sétára- ha majd jönnek ünnepelni-forralt borra és lepényevésre. Minden esetre a sok évig a bpesti bűzben eltöltött piszkos adventek után ez is nagy lépés, ne legyünk telhetetlenek....:)

ár

Karácsonyi előzetes

Ahogy elkezdődött az adventi időszak, mint ahogy azt már fentebb írtam, elkezdtem gondolkodni, hogy ezek után – hogy már nem én vagyok a ’gyerek’- hogyan is ünnepeljünk, milyen hagyományaink legyenek. Természetesen a mézeskalács sütés, az adventi gyertyák gyújtása és az adventi vásár meglátogatása a maga mesebeli díszletei között adott, és városunkban szerencsére rengeteg –akár ingyenes is- gyermekprogram van ilyentájt- kézműves foglalkozások karácsonyfadísz készítéssel , bábelőadások stb., tehát igazából tőlem nem kíván sok energiát ez az időszak- annál inkább időt. Ez rendben is volna, hiszen egyre többet olvashatunk és hallhatunk arról, hogy erről kéne, hogy az ünnepeink szóljanak, hogy időt és figyelmet adunk egymásnak- és jelen pillanatban a világon az egyetlen ember akinek valójában szüksége van az én időmre- az a lányom. Remélhetőleg ez még hosszú évekig így lesz, és én majd munka mellett is igyekszem úgy berendezni az életünket, hogy ez meglegyen. Igen ám, de mindeközben- a szép adventi várakozás alatt- nekem régebben kb 30, jelenleg olyan 20 embernek ’kell’ ajándékot vennem, és ez a szám is csak azért csökkent le, mert van, aki éppen külföldön él, és van, akivel már megbeszéltük, hogy ne adjunk egymásnak,vagy csak ’ a gyerekek’ kapjanak. A munkahelyeimen is mindig szokás volt egy kis ajándékozás, ami gondolom, a jövőben is így lesz, tehát lehet, hogy a 30- cal még alá is becsültem a számot, és ez egészen szerény számitásokkal is – olyan negyven- ötvenezer forint, amiből ez a 20- 30 közötti fő kijön.
Nem akarom, hogy sóhernek gondoljanak, bár nyilván a karácsony anyagi vonzatát sem tudjuk letagadni. Mindehhez egy jó vacsora ( vendégekkel) vagy ebéd, az ital, a díszítés és a csomagolás- s ráadásul ha valaki mindehhez egyedülálló- ahogy én voltam jóformán egész felnőtt életemben –akkor azért ez is fontos tényező. De két dolog is van ami sokkal jobban zavar: a rengeteg vásárlással és frusztrációval eltöltött idő, amikor azon tűnődünk, hogy vajon tetszik e majd az illetőnek ,amit vettünk, látszik e rajta, hogy nem valami olcsó gagyi és örülni fog e vagy a sutba dobja- nos engem igazán ez zavar. És az, hogy elképzelem, hogy majd munka után- miközben a lányommal anyám játszik ovi után – majd rohangálhatok hosszú délutánokon át a városban vagy hipermarketekben ahelyett, hogy vele néznénk a belvárosban sétáló Mikulásbácsit- mint idén, vagy szánkóznánk a hóesésben, vagy egyszerűen narancsot ennénk és teát innánk a hideg téli estéken, és örülnénk neki, hogy itt a karácsony. Lehet, hogy jódolgomban már álproblémákat kreálok, és ahelyett hogy örülnék annak, hogy van kinek ajándékot venni, és van kivel találkozni, ünnepelni, szeretném ezt az időszakot úgy megélni, ahogy a reklámokban és a kis romantikus falvakban, városkákban játszódó filmsorozatokban, ahol mindenki fenyőágakkal díszíti a kerítését, és forralt bort szürcsöl a városka főterén, miközben a Betlehemes játék szereplőit kritizálja.
Nem az ünneplés és az együttlét ellen ágálok. De amikor azt hallgatom az egyik- szintén egyedülálló- barátnőmtől, hogy ő bizony nem telefonál, csak emailt ír, mert nincs pénze- és tudom, hogy jönni fog hozzánk ünnepelni és nekem és Emmának is hoz majd ajándékot - akkor nem gondolom, hogy rossz nyomon járok, amikor úgy döntök, hogy jövőre – és innentől fogva minden évben- én bizony csak annak az öt – vagy éppen mennyi- embernek fogok ajándékot venni, akivel a szentestét együtt töltöm. A többiekkel egy jó ebéd vagy vacsora, borozgatás, beszélgetés, esetleg egy pici és szép karácsonyfadísz - és ennyi. Igy is marad még elég alkalom az ajándékozásra, hiszen látogatóba nem fogunk sehova úgy menni hogy ne vinnénk legalább egy üveg jó bort, a gyerekeknek apróságot, van születésnap és névnap- ráadásul így is marad elég megajándékozandó- a majdani kollegáim, ha lesz ’ kötelező’ karácsony’- az óvónéni és sorolhatnám még. De elegem van abból, hogy a karácsony előtti hétvégék a boltokban való tolongásról és a bankkártyám egyenlegének ellenőrizgetéséből, illetve a lista kipipálásából áll, s hogy esténként pedig elalvás előtt azon töröm a fejem, hogy kinek és mit vegyek, aminek még örülhet is. Ha ráadásul egyéb ésszerűségi szempontokat is figyelembe veszünk- hogy lassan mindnyájan belefulladunk a felesleges tárgyainkba, hogy a lakásainkban nem férünk el a sok lomtól—ha pedig lomtalanítunk, azzal szemetet termelünk és a környezetet károsítjuk- akkor méginkább logikusnak tűnik a törekvésem, és inkább büszke vagyok rá, minthogy szégyellném. Jövő karácsonykor pedig kiderül, hogy igazam volt e.

Fogyókúra 1. rész

Nos, ideiktatom fogyókúrám történetét is, hiszen számomra ez is a gyermekhez kapcsolódik: azelőtt talán egyszer volt, hogy tényleg fogynom kellett volna, bár akkor csak kb öt kilót, és az sem sikerült. Megvártam, amig jött egy stresszesebb időszak, és lement magától.
Most azonban összesen olyan 18 kiló a teherbeesés előtti és a szülés utáni maximum súlyom közötti különbség, tehát ezt most nem lehet- és nem is akarnám- egy nehezebb időszakig eltolni. Egyáltalán- nehezebb időszakot sem szeretnék többet- tehát marad a tudatos- fogyókúra. Persze, amitől érdekes, hogy mindezt szoptatás közben- tehát rohamtempóról és éhezésről szó sem lehet- és sportról sem egyelőre- és nem csak azért, mert kétnaponta esik a hó és mert egy kisbaba mellől még a boltig is nehéz egyedül eljutni- hanem mert az ízületeimnek már nem tenne jót ennyi plusz kilóval rohangálni. Szóval marad az esti nem evés, a szénhidrátszegény diéta, és a gyerekadagok fogyasztása- eddig- három hónap alatt- négy kiló ment le. Tervezem nyárig még tíz kiló leadását- ami gyorsabb vagy több csak akkor lehet, ha közben esetleg lányom úgy dönt, nem szopizik tovább. És persze azt is tervezem, hogy ha mondjuk 60 kiló alá kerülök- már a sportolást is elkezdem.
Persze, hogy még nehezítettebb legyen a dolgom, itt van anyám, aki főz rám is- és akit elég lassan és nehezen győzök meg arról, hogy nem kell nekem minden nap kétfogásos ebéd- és a zsíros, édes és szénhidrátos ételeket is kerülném. A héten példátlannak titulálta azt a borzalmat, hogy háromszor ettünk főzeléket- borsó, lencse és spenót – és nem csinálhatott császármorzsát, sem palacsintát. Mentségéül azt hozta fel, hogy ő bizony soha nem fogyókúrázott, és fogalma sem volt róla,hogy a palacsinta hízlal.Pedig milyen finom Nutellát kapott a barátnőjétől! És igazán ehetném a smarnit is akkor cukor és lekvár nélkül. Na de akkor minek dolgozzon vele?- így én. Nem egyszerűbb akkor helyette tükörtojást enni? A minap, mikor szerinte ’ gyenge’ ebéd volt csak porondon, leszaladt a boltba somlói galuskáért. Most pedig hozott pudingot ’ de csak kettőt’- mert nem volt akciós.

Most már ellen tudok állni, de fél éve, mikor egyrészt még kizárólag szoptattam, másrészt meg talán a dohányzásról való leszokás hosszútávú utóhatásaként állandó édességhiány kínzott- nem bírtam ki, ha ilyen finomságokkal volt tele a hűtő. Másrészt persze teljes empátiahiányt mutat, ha valaki desszertekkel tömi tele hűtőt, miközben mellette valaki keményen küzd, hogy tíz dekánként szabaduljon meg a feleslegétől.

Remélem azért így is folyamatos lesz a fogyás, mert nyárra már szeretnék a régi- 36-38 as ruháimban pompázni.

Más szempontból viszont minden nőnek receptre írnám fel azt, hogy az életében egyszer legalább hízzon meg egy kicsit, majd fogyjon le, mert sokat lehet tanulni is és fejlődni általa.
Én például majdnem egész életemben 36- os méret voltam, és soha nem tudtam igazán büszke lenni sem erre, sem magamra, nem is tetszettem különösen magamnak,
Sőt, soványnak sem láttam magam. Most, bár csak négy kilóval vagyok kevesebb, mint szeptemberben, már a büszkeségtől néha egyenesebb háttal járok , és néha kimondottan soványnak látom magam. Szóval, talán ha végig csinálom ezt a kúrát, egy kicsit az önbecsülésem is megnő, és büszke leszek valami olyasmire, amit azelőtt adottnak vettem. Nyilván emiatt van, hogy semmit nem számít, ki, hogyan néz ki- a kisugárzás dönt- elégedett vagyok e magammal, vagy nem. Csinosnak látom e magamat, vagy nem.Én soha nem tudnám elfogadni magam pluszkilókkal vagy büszke lenni rá, mint sokan, akik azt állítják, így is szépek- de talán most majd soványabban már másképp lesz. És persze sokat számít az is, hogy végig csinálok valamit, amit eldöntöttem, megterveztem- aztán az is, hogy egyedül csinálom, senki nem lelkesít sehonnan- és én arra is büszke vagyok, hogy a hiúságomat félre tudtam tenni-és a szoptatás érdekében a háttérbe szorítani. Mert persze lehet valaki büszke arra, hogy harminc kilót fogyott a gyermeke születése utáni egy évben, csak azt felejti el hozzátenni, hogy közben nem adta meg a kisbabájának azt a dolgot, ami –a szeretet mellett-a legfontosabb lett volna. Hja, így könnyű napi több órát gyalogolni...
Minden esetre én türelmes vagyok, és már vásárolom a 38-as darabokat....

Egy éves baba

Emmának csütörtökön lesz a szülinapja, jön a szerb rokonság, anyám teljesen be van sózva, pedig szerintem egész jól kitaláltuk, hogy mi hogy legyen, ráadásul csak egy éjszakára jönnek, szóval nem nagy strapa. Veszek lufikat, anyám ajándéka lesz a torta- ami gesztenyés lesz, hogy Emma is ehessen belőle- gyertya, marcipán figura, ahogy dukál, gyerek ünneplőben, már három napja tanítom gyertyát elfújni, pont ma reggel pakoltam el- azaz adtam fel, mert állandóan azt akarta, hogy gyújtsam meg- na, mondom, elfújni nem tanítom meg, viszont piromániás lesz...
Emma folyton mutogat az ujjával, hogy hova menjünk, mit nézzünk meg, legszívesebben egész nap cipeltetné magát szerteszét a lakásban, és mutogatna, mi legyen...Ebben persze főleg anyám a partner, én két percig cipelem, és ha ez nem elég, felkötöm a hátamra, aztán bámészkodjon onnan.
Már hetek óta Mikulás lázban égünk, teledekoráltam a szobát Télapóval, hóemberrel, rénszarvassal, vettem egy kis mese könyvet is erről, sőt, tőlem szülinapjára is ilyen könyvet kap ( A hóember karácsonya)- mert rájöttem, hogy ha most megveszem neki, akkor már jövőre tudjuk nézegetni az ünnep előtt. Persze kilátásba helyeztem, hogy ha jól viselkedik, csokit is kap...
Ezen kívül vettem koszorút és gyújtottunk adventi gyertyát, sütöttem mézeskalácsot- szóval próbálom kialakítani, hogy hogyan is lesz nálunk majd az ünneplés – milyen hagyományaink lesznek- mert szerintem ezekkel adhatunk a legtöbbet a gyerekeknek felnőtt korukban legyenek szép emlékei. Nálunk itt a városban amúgy is komoly adventi időszak van- olyan vásár, mint Bécsben, a Püspöki Palota meg a Tanácsház udvarán életnagyságú Betlehem, igazi birkákkal stb- szóval van mire építeni
Mivel pont Emma szülinapján megyünk a védőnőhöz méretszkedni, és a kinőtt ruhákból szoktunk vinni neki, hogy szétossza a szegény gyerekeknek ( persze a legszebbeket eltesszük a barátnőimnek:)))- és most is van egy pakk- azt is kitaláltam, hogy akkor majd Emma szülinapján mindig jótékonykodunk valamit, akár ilyesmit, hogy a játékaiból vagy a ruháiból adunk stb- szóval, hogy ne csak magára gondoljon ilyenkor. Nekem ezek a dolgok kimaradtak, mert hát hol volt a hetvenes és nyolcvanas években akár Betlehem meg Advent meg adományozás, - és néha kicsit sajnálom, hogy annyi mindent kellett a saját bőrömön megtanulnom,felfedeznem miközben az évek meg repültek szóval szeretnék Emmának kicsit egyértelműbb, pontosabban részletesebb értékrendet adni, mint amit én kaptam.
Bár Emmababa még nem indult el, de már nincs messze a napja- vettünk itthoni kis szandált hatezerért nyár végén leárazva, és most kapunk tízezerért kinti cipőcskét- és ezt tényleg nem érdemes bizományiban venni, hacsak nem ismerős a bizományis, és félrerakja a szinte új cuccokat.:).

Na, leírom még, miket tud ez a kis Csoda: kutyát és cicát utánozni, továbbá oroszlánt, ( váááááá ) megmutatja, minek, hol a szeme, szája, orra stb, énekli a hinta- palintát, szóval állandóan hintázni járunk, mutatja, hogy csinál a csigabiga ( az ujjával). Csip- csóka, süti süti pogácsa még a repertoár része, beszélni még nem beszél, de persze nem is kell neki, hiszen mindent megértünk . Tud puszit adni, fogat mosni, odaadni dolgokat, ha kérem. Most éppen a kigyósziszegést tanuljuk. Imádom, főleg, ha puszit ad! Attól végem van... És már hisztis! Én persze nem törődöm vele, persze, ha olyanért visít, ami akár jogos is lehet, akkor teljesítem, de ha nem, akkor nem, és nálam abba is hagyja rögtön. De anyámnak, hogy hogyan tud!!! Ebből is látszik, hogy a gyerekekek mennyire tudják, kinél meddig lehet elmenni....A minap vettünk Télapós szalvétát is, és mivel nagy volt a sor a pénztárnál, odaadtam neki nézegetni. Mikor ki akartam venni a kezéből, hogy kifizessük, tiszta erőből szorította, és teleorditotta a boltot.( Mondjuk fáradt is volt.) A pénztárosnő- miután mondtam neki, mi a probléma- gyorsan legelsőnek blokkolta szalvétát, és vissza is adta a kezébe, rögtön szent lett a béke. Szóval jön a nehéz kor
De előtte még: egy szülinap, a Mikulás és a karácsony....

11 hónapos baba

Napjaink most, ahogy bejött a rossz idő, a szürkeség, az eső, elég egyhangúan telnek, s a fő program továbbra is a’ mit egyen Emmácska ebédre?’-majd, ha felfalta az egészet ( mert amúgy az lenne a vacsora is) ’ Mit egyen vacsorára???'
A gyerek most már egész napos elfoglaltság lett, bár alszik még délelőtt egy órát, délután már sokszor csak séta közben kummant egyet, ( majd ha elhagyja a délelőttit, akkor fog rendesen délután aludni) és ha anyám átviszi magához kicsit, én olyankor rendet rakok, mosok, főzők, takarítok, szóval már reményem sincs olyasmire, hogy olvasás, újságolvasás, levelezés-vagy csak a szakdolgozat kárára. Mindig figyelni kell rá, mit csinál, folyton pakol, szemetest, fiókot, polcot, dobozokat, szennyesládát, és amíg valamit elpakolok utána, kipakol valami mást. Ráadásul egyre nagyobbakat esik-tele van foltokkal...
Amúgy meg igencsak étkes. Képes lenne egész nap enni- a konyhában rendszeresen körbe mászik, és ha nem talál valamit a földön- leesett bulátát, fél kekszet -hát kinyitja a szemetest, és onnan falatozik.
Egyik nap látom, hogy leányom kenyeret eszik, mondom anyámnak, miért adtál neki, mikor mindjárt vacsora? Kiderült, hogy ő sem adott neki, hanem Emma a szemetesből szolgálta ki magát, csak anyám is azt hitte, hogy tőlem kapta...:))) Az etetőszéke mellett van egy doboz, amiben reklámszatyrokat tartunk ( ebbe bele is esett az etetőszékből a minap, mert folyton balettozik benne, nem hajlandó ülve enni...)- ebbe is belerejt kajamaradékokat, mint egy kis hörcsög, szintén bulátát, kenyérhéjat, és oda is belekotor időnként, aztán kikap valamit. Útközben is elmajszol egyet- egyet, s bár azt olvastam, nem szabad a gyerekeket étkezések közötti nassolásra szoktatni, de amikor nem ebédel ’szépen’, viszont több órás túrára megyünk a városba, kénytelen vagyok bulátát vagy kiflit adni neki. Tegnap bekerült szókincsünkbe az ’ üdítő’, ami persze bébiital – elméletileg egészséges- le is cummantotta a két decit egy délután alatt. Egy szó mint száz, Emma nagyon jó étvágyú baba. Kedvenc játéka is ehhez kapcsolódik: mindent megkóstoltat velem- ételt, játékot egyaránt, sőt, a saját ujját is- amit én elcuppogok, majd kijelentem: ’ Juj, de finomat főzött Emma!' A másik : 'Süti, süti, pogácsa..'- Reggel fél nyolckor félálomban már ezt kell énekelnem neki....Ezt is naponta kb ötvenszer játszuk el, ebből is látszik, hogy az étkezés központi szerepet kapott Emma életében...
Azt hiszem, a kontraszt most a legnagyobb, ha visszagondolok az egy évvel ezelőtti helyzetre: akkor még bőven a pocakomban ücsörgött, most pedig már ért, követi az utasításokat, sőt, önállóan kezdeményez játékot, utasítgat bennünket ujjacskáját kinyújtva, hová vigyük, mit nézzünk meg, kedvenc tárgyai és tevékenységei vannak azaz egyre határozottabban formálódik a kis egyénisége.

Tíz és fél hónapos baba

A tíz és fél hónapos baba

Annyi minden történik velünk, és annyi élmény ér Emmával kapcsolatban, mégis, amikor arra gondolok, milyen régen írtam, hirtelen nem jut semmi az eszembe. Vagy pontosabban, azt gondolom, hogy semmi érdekes nem jut az eszembe. Mégis, amikor valakivel beszélek, ha valaki kérdez róla, csak úgy ömlenek a történetek, hogy mennyire édes, és milyen vicces dolgokat csinál, órákig képes lennék sztorizni.
Mivel még teljesen újdonságként hat az, hogy lehet vele kommunikálni, hogy megérti ,amit mondok,és-ha úri jó kedve úgy tartja, követi is az utasitásokat, az egész nap az olvadozással telik. Nagyon nagy élmény, hogy amikor kérem, ,mutasson meg valamit, megmutatja, hogy minden este integet a fogmosó nyuszinak- és már tudja, mi a különbség a harapás és a rálehelés között. Lányom agya –szerencsére-olyan, mint a szivacs- olyan dolgokra is emlékszik, amik hetekkel ezelőtt történtek vagy hangzottak el.
Van humorérzéke- legújabbmutatványa, hogy ha áll a kiságyban, amikor bemegyek- hasra vágja magát- és nevet. Tudja, hogy én is viccesnek találom, hogy ilyen átlátszó módon akar átvágni-ő tulajdonképpen alszik, ő vele semmi probléma nincs....
És manipulálható- amióta mindig megpuszilgatom orrszívás után, hogy milyen ügyes volt ( ordít teli torokból, és tekeredik, mint a kígyó...), várja is a dicséretet, a megölelgetést, teljesen elhiszi magáról, hogy ő egy hős, aki ezt a tortúrát ilyen ’szépen” viseli, és megérdemli az alapos ölelgetést- anyjától, akinek a háta és nyaka fáj, ereje nincs, és egyik fülére megsüketült. Szerencsére azt is érti, hogy nem azért történik mindez, mert rosszat akarunk- szükséges ’muszáj’, amit anya sem szívesen csinál.
Amásik manipuláció a ’desszert’- aki szépen ebédel, ezt kap. Ez lehet gyümölcs vagy joghurt ill. tejbegríz- néha esetleg sütiszerűség- a lényeg, hogy nem csoki- de azt az illúziót keltse, hogy édesség . Rájöttem, hogy nem misztifikálhatom a csokit illetve az édességeket előtte- ha én meg is próbálok nem enni - mindig lehet olyan helyzet- mint nyáron, a strandon- amikor mások körülötte azt esznek, lesznek ünnepi ebédek, vendégségek- és nem szeretném, ha nem tudná majd normálisan kezelni a helyzetet. Ha azt hinné, az valami olyan dolog, amit csak a nagyoknak szabad- és ezért akár agresszivan is- kiharcolná magának. Megpróbálom tehát a desszert fogalmán keresztül életünk normális részévé tenni az édes finomságokat- de persze elsősorban az egészségeseket. Szerinte amúgy is minden, ami barna, az csoki- a megbarnult banánpép is, és a véres hurka is.
Élvezetes látni a nyiladozó értelmét, a beszéd próbálkozásait, a fantasztikus memóriáját- de a legcsodálatosabb mégis csak az, amikor hozzám bújik –odahajol- és pusziféleséget nyom az arcomra.

Emma mindent ért...

A legnagyobb élményem az elmúlt hetekben kétségtelenül az volt, hogy felfedeztem: Emma mindent ért. Persze, nem a relativitás elméletre gondolok, de hát azt én sem értettem soha... Hónapok óta-szinte Emma születése óta úgy éreztem, hogy magamban beszélek... És persze, hogy teljesen feleslegesen.... Egy kis tehetetlen csomagocskának verseket szavalni vagy esti mesét mesélni, amíg ő kifejezéstelen szemével a semmibe bámul... És később se lett jobb....hónapokon át a pelenkázó asztalon a tizenháromszor hasraforduló gyereknek izzadva és fújtatva magyaráztam, hogy, ha nyugton maradna, akkor negyed annyi idő alatt végeznénk, vagy a kiságyban ordító babának azt, hogy még csak reggel hat óra van, és tessék visszaaludni, mert anya még álmos....Hát tényleg falra hányt borsó volt, amit mondtam....És persze az utcán is furcsán néztek rám, hogy miért beszélek folyamatosan egy féléves vagy akár négy hónapos babához, főleg, miért olyasmit, hogy például hány perc múlva érünk haza, és akkor mit fogunk csinálni, hiszen ő csak üveges tekintettel meredt előre vadul cuclizva...De végre, meglett az eredménye!!!!

Ma amikor megkérem, hogy fogmosás után leheljen rám, akkor engedelmesen megharapja az orromat... És ha arra kérem, hogy adjon puszit a plüsskutyának is, akkor nemcsak akkor ad neki, de pár órával később is, amikor megint az útjába kerül, és én is ott vagyok.... Tud már simizi és pápát inteni, berregni, klaffogni, és a repertoár folyamatosan bővül. Meg tudja mutatni, mi, hol van....Persze, sokszor csak azt érti meg, amit ő akar. Például az, hogy az etetőszékben ülni kell, egyébként nincs kaja,- igen lassan jut el a tudatáig, de azt például, hogy ha szépen eszik, kap egy kis Balaton szeletet.... Azt csodák csodája, felfogja egy pillanat alatt... Mostantól fogva már nem lehet felelőtlenül igérgetni, aztán meg meggondolni magam. Mostantól fogva számít, mit mondok. Remélem, ez még legalább húsz évig ez így marad.....

Emma a rokonoknál....

És még egy levél, a szerbiai rokonlátogatásról:

'A mi kis dicsőséges szerbiai utunkról röviden: bár tíz napra mentünk, a hetedik napon hazamenekültem egy enyhén lázas és éjjel aludni nem tudó gyerekkel, összeszűkült gyomorral, enni képtelenül, én, a szoptatós anya. ( Szerintem tőlem ez is szép volt, hogy eddig bírtam.) Mikor elindultunk, gondoltam én, hogy lesz majd jó sok dolog, amihez jó képet kell vágni, és el is határoztam, hogy megerőltetem magam, és jó fej leszek, a gyerek nem traumatizálódik, ha egy hétig nem úgy történnek a dolgok, ahogy itthon megszokta. Tévedtem. Amit én nem tudtam, az az, hogy a dolgok összefüggnek, azaz, onnantól fogva, hogy a gyereket nem engedték mozogni, mászni, egyedül állni, a gyerek nem tudott nyugodtan ülni és enni, így aztán aludni sem, ( fél éjjel szopizott)- én egyre ingerültebb lettem.... A babák és mamák szimbiózisban vannak, ha ő nem érzi jól magát, én is egyre ingerültebb leszek, hiszen az én feladatom az ő jólétét biztositani, - ha ezt nem tudom, tüzet okádok- és hát én ezt egy módon tudtam megtenni: a fogzástól és a sok izgalomtól belázasodott gyerekkel hazajöttem.
Senki sem fogja el hinni, de egy hét alatt nemhogy Novi Sadba nem jutottunk el kirándulni ( mert hogy egy nagyon szép város és csak 50 km)- de a zrenjanini városközpontba sem egy sétára- mivel vagy mi mentünk vendégségbe, vagy hozzánk jöttek. Pontosabban Emmához, tehát nekünk is részt kellett venni. Mondtuk apával, hogy pénteken elmegyünk Novi Sadba. Mondták, azt nem lehet, vendégek jönnek. Mondtuk, jó, akkor szombaton megyünk... Mondták, nem lehet, nagy vendégség lesz. Mondtuk, jó, akkor vasárnap. Mondták nem lehet, megyünk Muzslára a nagymamához., mert búcsú van , és ilyenkor ott nagy vendégséget tartanak. Mondtam- magamban- jó, akkor hétfőn megyünk haza.:) Jóból is megárt a sok. Persze, azért maradtam volna, ha Emma tud aludni éjszaka, de ekkorra már nem tudott, nyöszörgött, sírt félóránként.
Szóval a szerbek azzal ütik agyon a szabadidejüket, hogy egymáshoz járnak vendégségbe, kávézgatni, sütire, pletykálgatnak, időnként meg nagy ünnepeket- azaz zabálásokat tartanak. Persze, hogy a jó oldaláról is emlitést tegyek, mindenki nagyon kedves , aranyos, segítőkész és mindehhez rengeteg ajándékot kaptunk.

Anyós egyfolytában azt hajtogatta, hogy minden úgy lesz, ahogy szeretném, és csináljak csak mindent úgy ahogy otthon, majd amikor letettem Emmát a földre, egyszerre hárman ugrottak felvenni, hiába mondtam, hogy játszóruhát adtam rá, és hogy otthon is így szoktuk. Ha a kezébe vett valami játékot, valaki rögtön kikapta belőle, hogy ez veszélyes, vagy nem jó, és különben is, minek veszi a szájába. Mi, a szülők, tehetetlenek voltunk. Ha felállt, rögtön elvitték mert – piszkos az a szék, ledőlhet az a kályha = egy kétszáz kilós vas kályha, öten nem tudnák megmozdítani- a papagáj megcsípi az ujját, és egyébként is minden vagy piszkos vagy veszélyes volt. Ha rövidujjúbban volt a gyerek, megkérdezték miért nem adtam rá még egy pulcsikát, ha pulcsikában volt, minek öltöztettem ilyen melegen, stb stb semmit nem tudtam jól csinálni, és bármit mondtam, mondták, hogy jó, persze, majd egy perc múlva úgy csinálták, ahogy nekik tetszett. Ezt nagyon jól lehet tolerálni például vendégségben úgy két óráig, még röhögni is lehet rajta, de amikor a gyerek etetés közben kényszermozgásos lesz, mert egész nap ’lefogták”, és a negyedét eszi annak, amit itthon, akkor már nem lehet röhögni, akkor orditani kell( ene...).
Mindeközben evés közben rögtön megjelent két- három ember, ordibálva ( ahol egynél több szerb van, ott már ordibálás van, ilyen a déli temperamentumJ, hogy egyél baba, azaz, szépen eszik, mire Emma 1- elkezdett berregni, mert hát valljuk be, ő is szereti a népszerűséget- és ezen mindenki hangosan kacagott- mire nekem abba kellett hagyni az etetést, mert hát ugye berregő gyerekbe pürét nyomni... 2- kiköpte ami a szájában volt, mire elkezdtek ordibálni: Ne adjál neki többet, jól lakott, nem kéri már nem látod??? Volt persze, hogy felkaptam, és otthagytuk őket- két ház van a telken- de öt perc múlva mindenki ott volt velünk megint, mintha mi sem történt volna...:)
Vasárnap, mikor ketten ugráltak, ha Emma felállt, és belekapaszkodott valamibe, már ingerülten megkérdeztem, hogy vajon hogyan lehet, hogy ez a gyerek életben maradt mellettem 9 hónapig, majd mikor kint hagytam az udvaron fél percre a babakocsiban, amig visszamentem takaróért, dédmama óbégatott, anyód meg fejvesztve rohant ki, hogy jaj kintvanagyerekazudvaron egyedül .megkérdeztem, hogy mégis, mi történik, ha itt marad egyedül, meghal??? És akkor éreztem, hogy a jó viszony megtartása érdekében sürgősen csomagolni kell, mert ennél már csak durvább leszek. ’

Azért természetesen jó pillanatok is voltak, mikor például nagypapa Emmával az egyik kezében - másikban egy fegyverrel járt fel s alá a szobában és hangosan kiabált, hogy ’ bumm bumm’ miközben Emma meg kacagott.... Másnap megmutatta, hogy üresek a tárak, mert hogy én előző nap mondtam, hogy ok, persze, de mint tudjuk, Zámbó Jimmy is azt hitte.... Hiába, na, minden magára valamit is adó szerbnek lapul három –négy pisztolya a tisztaszobában...) És a muzslai búcsú is jó volt.....

Most itthon pihengetjük ki a fáradalmakat, Emma fél nap alszik – fönt egyszerre három fogacskája tör kifele, jelenleg ugy néz ki, mint egy kis vámpir...Remélem hamarosan megint az én kis ördögfiókám lesz.'

Napirend

Megtaláltam egy régi levelet, amit a barátnőimnek írtam még decemberben:

’Emmus tegnap volt két hetes, es napirend szintjén annyit sikerült – neki- kialakítania, hogy 12 órán at maga a ma született bárány, egy angyal, valóságos kis Buddha- majd 12 órán át mintha magát az Antikrisztust hoztam volna világra... Ebben a logika csak annyi, hogy a második 12 óra alatt úgy kifárad, hogy 12 óráig alszik, még evés közben is, teljesen kidőlve....Ilyenkor jó ám anyának lenni!!! ( végtére is egy újszülöttnek még napi 20 órát kellene aludnia...:))

Na de a másik 12 óra, mikor kezemben a gyermekkel állok,ülök, fekszem, etetem, altatom, simizem, ringatom, tökmindegy, ordit, alszik húsz percet, felébreszti magát, ordit, böfiztetem, tisztába rakom, ordit, hadonászik, rángatózik, vörös a feje, anya nem alszik , csak napi három órát.... Szóval ez kemény, főleg azért, mert nem tudhatom, hogy meddig tart majd, es csak remenykedem, hogy nem tiz éves koráig....

Hát azt, hogy amúgy meg egy kis tündér, nyilván nem kell ecsetelnem, felhizlaltam már három kilóra, amitől jo dundi, puszilgatnivaló pofácskája lett, na ,majd ha jöttök, megmutatom....
Mindenki azt mondja, nehezen megy neki az adaptáció az anyaméhből a földi létre, és nyugodjak meg, hamarosan jobb lesz, hát erre csak azt mondhatom, hogy nekem is nehezen megy az adaptáció a napi három órás alváshoz... Persze nem panaszkodom, mert amúgy tényleg jól vagyunk ,csak mindenkinek nehéz egy ekkora váltás, legközelebb majd akkor írok, ha már mindnyájan megnyugtatóan adaptálódtunk.... ’

Jó dolog elolvasni régebbi leveleket, tanulságosak, az ember néhány hónap után annyival okosabbnak gondolja már magát, és ez persze egyáltalán nem csak gyermekneveléssel kapcsolatban van így....Én akkor még hittem a Suttogónak, és úgy gondoltam, hogy az én hibám, hogy a két hetes gyermekemmel még a közelébe sem kerültem a napirendnek....És emiatt nagyon ideges voltam, ez pedig nyilván erősen hatott a babára is...Érezhette, hogy nem vagyok vele megelégedve, pedig ő csak bújni és szopizni akart..Ahogy jóval később olvastam, a babák ilyenkor még ugyanúgy egynek érzik magukat az anyukájukkal, mint ahogy az anyaméhben is egyek voltak.Visszagondolva, rengeteg frusztrációtól kimélhettem volna meg magam, ha hagyom, hogy a dolgok csak úgy alakuljanak, na, és persze, ha már az első napoktól kezdve hordozókendőbe teszem a gyerekem.....

Emma tíz hónapos, és még ma is elég rugalmas a napirendje, ami egyébként hét hónapos korára alakult ki folyamatosan úgy, hogy mindkettőnk igényeit nagyjából kielégíti... És meggyőződésem, hogy ez így is normális. Emma még ma is imád hordozókendőben lenni, és este álomba szopiznia magát, és hát az éjszakát sem alussza még át egy az egyben....Egy tíz hónapos nagy ló! Mit szólna ehhez a Suttogó?

Angyalok és Ördögfiókák

Nos röviden, az egy hónapos nyaralást túléltük, szépen kialakult a napirendünk is, az utolsó hétre még strandidő is lett.... Sőt, azóta már Szerbiát is megjártuk, bár a tervezett tíz nap ott tartózkodás helyett már a hetediken haza kellett jönnünk, Emma annyira nem tudott a sok újdonsághoz hozzászokni....Lassan két hónap telt el azóta, hogy a nyaralási előkészületek miatt kocsányon lógó idegeimmel ordítva neveltem apát közreműködésre, azóta azonban, ha lehet, - és hát miért is ne lehetne- egyáltalán nem emelem fel a hangom. Sokszor hallottam, hogy a gyerekeink minket is nevelnek, de csak most értem meg, mi is ez valójában. Mert az elmúlt két hónap megmutatta- persze előbb is rájöhettem volna- hogy erőteljes összefüggés van a között, hogy Emma átalussza e az éjszakát és a között, hogy én milyen idegállapotban vagyok- azaz felemelem e a hangom, kiabálok e valakivel. És hát persze, annyira egyértelmű- hiszen számára én jelentem a biztonságot- és ha én elvesztem - ő is elveszti.... Felsír éjszaka többször is, én próbálom nyugtatgatni, és a másnapi eredmény egy lehetőleg még fáradtabb, még kimerültebb –és ingerültebb anya.... Szóval mondhatni, hogy az elmúlt két hónapban két dolgot is bizonyítottam empirikus módon: az egyik, hogy a kisgyermekek esetleges alvási problémái összefüggenek szüleik lelkiállapotával, a másik pedig az, hogy a babák tényleg sokkal ingerültebbek, mozgékonyabbak, és nehezen kezelhetők lesznek, ha megszokott kis környezetükből kimozdítják őket.... Rosszabbul esznek, alszanak, anyásabbak lesznek, kevésbé játszanak el egyedül és még sorolhatnám: kiegyensúlyozott angyalkákból hisztis kis ördögök lesznek. És ez sajnos még az egy napos kirándulásokra is igaz.... Szóval mi most egy darabig nem megyünk sehová, ha nem muszáj....

Nyaralás 2

De mégis, mennyire kellene valakinek negatív beállitottságúnak, pesszimistának lennie, hogy úgy álljon hozzá a nyaralásához, hogy egy hónapi kánikula után, azon a napon, amikor ő lemegy, bizonyára húsz fokot fog sülllyedni a hőmérséklet, viharos szél tép, ami nem csak azt akadályozza meg, hogy kitegye a lábát a házból, de ingerültté is tesz mindenkit, és ki tudja hány napra hűvössé, esőssé és változékonnyá, megbízhatatlanná válik?- Ezt már gyermekem apjától kérdezem, ordítva, valami ahhoz hasonló kérdésére válaszolva, hogy miért nem tettem be sokkal több meleg ruhát Emmának- pontosabban meleg játszóruhát, hiszen szép öltözetei vannak, de azt talán mégsem adom rá ahhoz, hogy itt bent a házban kússzon -másszon és portörlő rongyként funkcionáljon....Egészen véletlenül találtam két rugdalózót- azaz lábfejes nadrágot- hiszen ő már nagylány, és nem kell ilyesmit hordania- ezek is igazi kinccsé váltak azonnal- a bundapizsama mellett....
De persze mire odáig eljutottam, hogy artikulálatlanul, magamból kikelve ordítsak a nyaralás talán második napján- sok nap állt mögöttem, ami semmi másról nem szólt, mint pakolásról, takarításról és a szükséges dolgok beszerzéséről.... Mindeközben Emma papijait készitettem, naponta ötször szoptattam és négyszer etettem, főztem, bevásároltam, vigyáztam arra, hogy gyermekem se az állólámpát sem egy márványszobrot ne rántson magára, és próbáltam minél kevesebb felesleges dolgot elpakolni. Igy is tíz táska lett- ebből kettő az élelem, egy a takarók, hordozókendők, a kenguru, egy a játékos bőrönd, ruhák, laptop, kozmetikai cikkek, pelenka, könyvek, csoda, hogy esődzsekinek és bakancsnak már nem jutott hely?
És a célpontot elérve mint tudjuk, a pakolás kezdődik elölről: mindennek helyet találni, biztonságba helyezni, hogy a nyolc hónapos – aki már áll is -ne rántsa le, ne kapja be és mindeközben kéznél is legyen ha kell, meg is találjuk.
Amikor öt perccel az érkezés után- Emma az ágyról fejjel leesett miközben én a kiságyat próbáltam használhatóvá varázsolni- már éreztem, hogy előbb –utóbb eljön az a pont, amikor üvölteni fogok...

Nyaralás1

Valahol olvastam, hogy, amikor a babát nyaralni akarjuk vinni, vegyük figyelembe, hogy a baba nem biztos, hogy akar nyaralni ...Persze nálunk ez máshogy lesz, Emma igazi balatoni lány , már az anyaméhben is itt pihent, és remélhetőleg neki is olyan szép és hosszú balatoni nyarai lesznek, mint nekem, és az itt sétálgató többi anyukának vagy éppen apukának volt. Ez itt kérem a vérében van a gyermekeknek... Igen sokszor el is játszottuk, a pelenkázón azt, hogy : ’ Utazunk, utazunk, hova utazunk?- Nyaraaalni utazunk, Balatonra utazunk, strandolni utazunk..... És mindeközben biciklizéshez hasonló mozdulatokkal tekergettem a lábát, nehogy majd júliusban meglepetésként érje, ha egyszer tényleg elutazunk....A jeles nap előtt pontosan egy hónapig negyven fokos kánikula volt, a lakást nappal alig hagyhattuk el, éjjel pedig tízszer is felébredtünk, felváltva, hol ő, hol én, vizet inni, ablakot kinyitni vagy éppen becsukni az autók miatt, szopizni, pisilni, rémálom volt néha, szauna, és bár mindenki állitotta, hogy nyugodjak meg, ez már a Balaton parton sem élvezet, én szívesen felváltottam volna a faházban lévő 32 fokot az otthoni 44 –gyel. Menni nem volt értelme sehová, az esti séták kivételével és a bevásárláson kívül, a legegyszerűbb megoldást a lakásban való pihegés jelentette egy hét hónapos kúszó-mászó és egy 15 kiló pluszt cipelő, lóként izzadó anya számára. Mosni nem kellett sokat: a gyermek egy hónapig többet volt pelenkában mint bármelyik másik ruhácskájában, és az utcára is az ujjatlan body-kba jártunk, a nyári ruhácskák már melegítették az amúgy kilátszó babacombokat.
Ezek után a csomagolás nem is tűnt olyan nagy dolognak: a négy ujjatlan body-n kivül tulajdonképpen kis esélye van, hogy bármi más is kellhet.... globális felmelegedés, árvízek, jégesők- megbolondult az időjárás, de legalább ez az előnye megvan: szép, forró nyarunk lesz... Persze, mivel egy hónapra készültünk meleg ruhát is pakoltam-de nem sokat, hiszen ha tényleg hideg lesz, hazajövünk, és kész....Megnehezítette a dolgot, hogy egy hónap alatt egy hat-hét hónapos elég sokat nő, tehát fogalmam sem volt, melyik hosszú ujjú felső, pulcsi, nadrág jó még vagy már rá, de mivel sajtkukac gyermekkel áldott meg a sors, megelégedtem azzal, hogy nagyjából hozzámértem, és így csomagoltam. A tavaszi sétaszerkót a kis bundabéléssel ugyan túlzásnak tartottam, de egy bolyhos bundapizsamát elpakoltam, nem is azért, hogy szükség lesz rá, hanem mert pont most nőtt bele Emma, és hát adjuk már rá egyszer kétszer, ha megvan, szép, új, majd jól mutat egy- egy fotón, örüljön a szerb rokonság, hogy hordjuk az ajándékaikat...
Az izgalom fenntartása végett, elöljáróban legyen elég csak annyi, hogy a nyaralás első felében Emma minden éjjel a bundapizsamában aludt, csak akkor nem,amikor már ki kellett mosni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a bundapizsama mentett meg minket attól, hogy három nap után-szégyenszemre- haza kelljen utaznunk, mert ugyan nekem sem volt sok meleg ruhám, cipőm meg aztán egyáltalán nem, és egy kis faház amúgy sem alkalmas arra, hogy napokig benne húzza meg magát két- három ember beleértve a majdnem nyolc hónapos- kúszó- mászó csecsemőt. De nappal azért ,ha nem esik, lehet mozogni, kimozdulni, kirándulni, szomszédolni és nagyokat sétálni. Ilyenkor az idő is melegebb kicsit, de az éjszakák, ha nincs kánikula, még hidegek lehetnek, és egy sajtkukacszerú kisbabát pokrócba is hiába csavarna az ember..... De a bundapizsama! Finom, meleg, és az marad benne a baba is....Aláfér a rendes pizsi, zokni, rá a takaró.... Igen, ez az éves, rendes, augusztusi nyaralásunk, ahol végül is a fő tevékenység Emma meleg ruháinak folyamatos mosása és szárítása. A kertből való bemenekítése a zápor elől, a lakás különböző pontjaira való aggatása, és amikor már csak kicsit nyirkos, az olajradiátoron következik a száritgatás, hogy minél előbb moshassam a következő adagot....
És hajnaltájt, a rendes szopi után következik- nos, már rég nem a szauna szerű izzadás- az meleg pokróc alatt az összebújás, nehogy a baba megfázzon, tüszzögjön, köhögjön, és haza kelljen mennünk, mire visszatér a kánikula...

Emma fürdik

Hasonlóan a legtöbb kezdő anyukához, én is a reklámok alapján képzeltem el, hogyan is néz ki egy –már ülni is tudó baba esti pancsolása. Kiskacsa úsztatás a fürdőhab halmok között, vidáman kacarászó és egyben vigyázban ülő kisded. Ezzel az álomképpel válogattam már Emma három hónapos korában a játékbolt kinálatából: anyakacsa három kiskacsával - nos, ez túl nagy a mi kis kádunkhoz- páros kacsák és magányos kacsák, a hagyományos sárga mellett rózsaszín és zöld színben is pompázó kacsák- továbbá egész kis tengeri állatka készlet lila polippal és narancssárga tintahallal.... Ennek megvásárlásában nem is a színvilág, mint inkább a rajta lévő felirat akadályozott meg, mely szerint három éven aluliaknak nem ajánlott , mivel akár le is nyelhetik. Bár nehezen képzelem el, hogy egy egyéves korú gyermek egy akkora lila polipot lenyomjon a torkán, mint ahogy azt is, hogy még jó néhány évig fürdéskor a gyerekemet akár egy pillanatra is magára hagyjam. Minden esetre ez a felirat egyben a valóságba is visszarángatott: lesz még alkalmam az elkövetkezendő hét- nyolc évben bőven elég fürdőjátékot, csempére ragasztható szivacsmatricát vásárolni és a játékipar kiapadhatatlan fantáziájú tervezőinek egyéb kádba szánt csodáiból válogatni. Igy aztán maradt egy ifjú kacsapár- apa csokornyakkendővel, anya a la natúr, mint a mesekönyvekben: sárga színnel és piros csőrrel.
Az, hogy a kiskacsa helyett a fördőkrémes doboz teteje, egy kis fürdőhabos flakon illetve bármi más, ami a fürdőkád közelébe került- jobban elszórakoztatja a lányomat- még nem is bánt annyira, hiszen ahogy nő -remélem- nyílnak még új perspektívák talán az ő fürdőkultúrájában is. De az, hogy a fürdés a nap legkimerítőbb pontja lesz abban a pillanatban, hogy gyermekemet ösztönei igen erőteljesen arra kezdik késztetni, hogy felálljon, nos, arra nem gondoltam. Ezen a ponton persze vége lett a fürdőkád állvány használatának is, miután majdnem fejjel a padlón landondolt a baba azt figyelve, lent, a földön milyen érdekes játékok is vannak... Az, hogy az egész napot azok között a játékok között tölti, ám akkor lényegesen kisebb érdeklődést mutat irántuk, nyilván nem jutott el a tudatáig, és hát végül is mennyivel érdekesebb lehet fejjel lefelé közéjük érkezni, és még egy laza mozdulattal a vízzel teli kádat is maga után rántani. Igy aztán a babakád ment a nagy kádba, anya pedig hajolgatás helyett térdelhet és nyöghet miden egyes felálláskor illetve végig a gyermek csutakolásakor, szóval a mi fürdésünk valószínűleg nem mutatható be egy reklámban anélkül, hogy az jelentős népesség csökkenéshez ne vezessen. Miután beleültetem egy szem magzatom a kádba, még beleültetem háromszor, ugyanis minden alkalommal feláll. Ezel után feladom, és elkezdem lemosni, ám abban a pillanatban, amikor azokhoz a részeihez érkezem, melyeket állva a legkönnyebb megtisztítani, leül, pontosabban lehuppan, esetleg beleesik, belefordul a vízbe, rosszabb esetben még bőgni is kezd, de mindezt csak szigorúan azután, hogy megkaparintotta a kád szélén lévő súroló körömkefét, és –korára jellemzően – megpróbálta megkóstolni. Ha elveszem tőle, szeme, mint egy igazi vadászé- kezdi pásztázni élénk izgalomban a kád peremén elhelyezett egyéb tárgyat- mit is lehetne még berántani magához. Persze mindeközben folyamatosan feláll és kapaszkodik, megcsúszik és visszahuppan, én, pedig mint egy ügyes zsonglőr, próbálom őt elkapni anélkül, hogy bármelyik végtagja kicsavarodna vagy meghúzódna .Azon csodálkozom, hogyan nem nyertem még vissza lánykori súlyom, mert hogy ekkorra már folyik rólam a víz, és izomlázam van a lábaimban és karjaimban egyaránt. Kiskacsa, bálna, fürdősmesekönyv, kisflakonok mindeközben parkolópályán- Emma semmiféle érdeklődést nem mutat irántuk.... Ezek után még következik a gyermek lefektetése, hajlemosás céljából:a pár hete még édesdeden a langyos vízben rugdalózó gyermekem már ezt orvtámadásnak veszi, és halacska módjára tekergőzik. Még tizenhárom felállás és az ’ Áll a baba áll ’ elóbégatása valamint tizenhárom homlok törölgetés után úgy döntök, itt az ideje a fürdést befejezettnek nyilvánítani. A fürdésünk a tükörben magunk nézegetésével eltöltött percekkel együtt sem tesz ki öt percnél többet- ezt a tempót tovább nem is lehet bírni, nem beszélve arról, hogy hátra van még a pelenkázóasztalon való krémezgetés és pelenkázás- harminc hasrafordulással. Hát... szerencse, hogy itt legalább nem felállni akar.... Egy biztos: ezek után esti pihenésként nem olyan teszteket töltögetek, amiből megtudhatom, mennyire is sajtkukac típus a gyermekem....

Mesterségem címere....

Ha a gyermek

- már néhány napos korában élénk figyelemmel nézi a könyvespolcon sorjázó könyveket: könyvtáros lesz, mindenki megláthassa, esetleg író.

- pár hónapos korában már igen mozgékony, lábát a szájába dugja és rúdtáncot jár a kiságy rácsaira tapadva: akrobata lesz, valóságos kis cirkuszi nő...

- érdeklődő tekintettel bámul a kamerába , pózol, mórikálja magát: fotómodell lesz, esetleg színésznő...

- a zöldséges néni kezében jól érzi magát, míg anya válogat, és közben a számológépet nyomkodja: maga is zöldséges lesz egy nap, na....

- Anya papucsának látványára képes a fél szobán öt másodperc alatt átmászni, majd azt elégedetten forgatja, nyalogatja: cipész lesz, suszternő....

- Előszeretettel spiccel, mely már most előrevetíti, hogy ez a gyermek egy nap kis balerina lesz....

- Az újságokat, magazinokat miszlikbe tépi, forgatja, gyűrögeti: talán csak nem újságírónak készül?


Legalább is, a nagymamama szerint.... És a gyermek még csak hat és fél hónapos!!!
Továbbra is árgus szemekkel figyeljük, miben tehetséges, mire mutat hajlamot, hiszen a tehetséggondozást a mai világban nem lehet elég korán kezdeni!!! Ma kicsit nyűgös volt, amikor elvettem tőle a kanalát és nem hadonászhatott vele tovább a tányér körül... Lehet, hogy egy nap gasztroblogja lesz ?????

Mérföldkövek

Most olvastam , hogy gyermekeinknek a legtöbb, amit adhatunk: gyökerek és szárnyak- és ez nagyon megtetszett. Mert hogy én is pont ezt éreztem fontosnak, csak nem tudtam volna ilyen gyönyörűen megfogalmazni. És bár nem akartam ezt a blogot olyan klasszikusra alakítani, mint amikor anyuka leírja, hogy ma hogyan ébredt, és mit evett a gyerek, mégis úgy gondoltam, több olyan eseményt is leírok majd ezután, amit szeretnék emlékezetessé tenni.... Ezt az ötletet az adta, hogy akármerre járok, és dicsérik Emmámat, mindig hozzáteszik- a kicsi idősebb eladók pl. boltokban- hogy ’ Én már nem emlékszem, olyan régen volt....” Hogy mikor ülnek a babák vagy mikor sírnak az idegenektől... És tényleg, én is alig emlékszem már, hogy mikor volt, mikor Emma először kezdte nézegetni a halait a forgón- persze még szerencse, hogy a digitális fényképezőgépen ott a dátum- emlékszem, milyen fantasztikus érzés volt, hiszen ez volt az első lépés a világ felfedezésének útján. És azóta is hétről hétre megélem ezt a csodát, ahogy egyre ügyesebb lesz és persze egyre önállóbb- és elrémiszt a gondolat, hogy egyszer majd nekem is azt kell mondanom- nem emlékszem, olyan régen volt.... Én emlékezni akarok- hogy a hozzátáplálást gyereknapon- május utolsó napján kezdtük el, az első igazi büdös kakit június elsején láthattuk, pont hat hónapos volt, amikor először evett őszibarackot, és harmadikán nevetett először hangosan- szándékosan. Negyedikén pedig- anya szülinapján - két kézre támaszkodva felült, azóta pedig már az egy kézzel támaszkodást gyakorolja. És szíve szerint húzná már fel magát állásba is, még szerencse, hogy a fejecskéje miatt ez még túl nehéznek bizonyul....Persze nyilván nagylány korában nem fogja ez majd ennyire részletesen érdekelni, de talán majd jólesik neki, és örülni fog, hogy anyának ez fontos volt, emlékszik a mérföldkövekre.

Emma nem alszik

Emma nem alszik...

Holnap elutazunk,csak egy napra.... Nekem még meg kell sütnöm egy adag süteményt, mert a délutáni próbálkozásommal nem akarom terhelni a vendégség többi résztvevőjét. Még este hétkor leszaladok a boltba a hozzávalókért. Ehhez képest mégis időben megy Emma fürdeni, minden a szokásos módon történik. Az esti szopizás után azonban nem alszik el. Vadul cuclizik, a szemét dörzsöli. Játszik a kezemmel. Megfordul. Visszafordul. Beszélget, gőgicsél, megfogja a feje fölötti párnát, játszik vele. Tekereg. Becsúszik az ágy és a fal közé, vigyorog. Megfordul. Vadul cuclizik. Elkapja a kezem, azzal játszik.... Adok a kezébe takarót, nem kell neki... Hozom a maciját, ezt már végső elkeseredésemben, nem alszik.... Fejét felemeli, kinyomja magát, térdre emelkedik ( ezt ma kezdte!!!!) közben gőgicsél, berreg.... Gondolom, zavarja, hogy meleg van.... Gondolom, zavarja, hogy nyitva az ablak és behallatszik a péntek esti autózaj.... Lehúzom a redőnyt, bár kint már egy órája sötét van... Becsukom az ablakot...Közben időnként a lelkére beszélek.... Néz rám, fogja a kezemet, jól érzi magát....Megszoptatom még egyszer... elszunnyad, majd gyorsan felélénkül.... Játszik a kezemmel még egyszer... Forgolódik.... Bekapcsolom a számitógépet, a zúgásától hátha elalszik, mint sokszor máskor.... A lelkére beszélek... Már kilenc óra... Negyed tíz... Odabújok megint hozzá....A szobát nem tudom elhagyni, mert félek, hogy legurul az ágyról.... Csak mocorog, mozgolódik, forgolódik.... Már tisztába is tettem.... Mi lehet vele? Kávét nem ittam, túl nem altattam, nyugodt napunk volt ( talán az a baj???? ) A süteményt nem tudom megsütni... Háromnegyed tíz.... Na jó, elég volt, beteszem a kiságyba, nappal ott alszik, hátha most is elfog, de ha nem, legalább ott biztonságban van, míg én a konyhában tüsténtkedem....A melegtől eltekintve tényleg csak arra tudok gondolni, hogy a gyakori szemdörzsölés, vad cumizás és nyűgösség ellenére ma nem fáradt ki... Délelőtt voltunk sétálni, és azt végigaludta, tehát ott sok inger nem érte, itthon pedig már unalmas neki a játszószőnyeg- konyha- kiságy- anya-nagymama öle ötszög.... Délután is sétáltatni kell, hogy lásson, telítődjön, talán többet emberek közé menni.... De az is lehet, hogy átragadt rá az én utazási lázam, a ’ mindent elraktam e ’( négy pelenka, váltóruha, ünneplőruha, fényképezőgép....) és a ’ még gyorsan kiteregetek- vasalok- porszívózok pörgése....

Emma ma negyed tizenegykor aludt el, a kiságyában, ahol napközben is alszik.... Még szerencse, hogy azért szoktam igyekezni, hogy időben lefektessem( este 8), mert utána jön az én időm, amikor azt csinálok, amit csak akarok!!!De sebaj, nem is az a lényeg, hogy elvesztettem a mai napi saját időm, hanem, hogy mindeközben egy pillanatra sem vesztettem el a türelmem, és nem lettem kicsit se mérges.... Büszke vagyok magamra....A gyerekem amúgy is teljesen levesz a lábamról: ha kicsit hangosabban szólok rá vagy magyarázok neki valamit, rámmosolyog, sőt: vigyorog, azt hiszi, viccelek.... Ő még nem érti, mi az, ha valaki mérges rá, és ez olyan jó.... És persze ezzel engem is mindig helyre tesz: hogy is lehetek vele ingerült, és hogyan is várhatnék el tőle még bármiféle tudatosságot.... Hiszen még csak most tanulja az életet.... És persze, ezzel együtt, az elalvást is.

Emma gurul....

Igen büszke voltam magamra eddig, hogy körültekintő és figyelmes anyuka vagyok, aki nem várja meg, amíg a baj bekövetkezik, hanem megelőző lépéseket tesz. Mióta egy vadbarom majdnem elgázolt minket a zebrán- miközben a másik sávban megállt nekünk egy egész sor – bizony ötször is körülnézek, és hiába integetnek kedvesen az egyik oldalról, én bizony nem indulok el, ha közben a másikról hatvannal közelít valaki, aki az autóstársadalom azon fajtájához tartozik, aki úgy gondolja, a Kresz szabályokat ő adott esetre revizionálva alkalmazza.... Sajnos rengetegen vannak ilyenek....

Mikor Emma először kezdett forgolódni, rögtön rádöbbentem, hogy innentől fogva, mondjuk fél percnél tovább nem hagyhatom az ágyon egyedül, és akkor is egészen be, a falhoz kell helyeznem.... A játszóterület rögtön lekerült a földre, játékostul, gyerekestül.... Amikor lefejelte- pontosabban leorrolta a padlót nagy örömében, hogy meglátott, és persze azért, mert hasra fordulva még nem tudja a fejét korlátlan ideig tartani-rögtön még két pokróc került alá- fejeljen bele puhább rétegbe... És persze közben bepárnáztam a sarkokat, az első pillanatban eltávolítottam a szobából egy vaslábú forgószéket.... Szóval mindenre gondoltam és figyeltem...Ma, azonban, mikor gyermekem elszunnyadt a franciaágyon, úgy gondoltam, úgyis nyafog majd, ha felébred, akkor majd besietek, és így nem lesz semmi gond.... Igen, persze, az én lányom a kiságyban mindig nyafog, ha felébred, sőt, hangosan kiabál... Most nem.... Illetve dehogynem: hatalmas sírás-ordítás –és akkor már tudtam, hogy ha benyitok- rohanva, loholva a szobába, hol kell keresnem... Ott is volt: a szoba közepén, lilán az ordítástól... Hát persze, hogy legurult.... És bár szerencsére az ijedség nagyobb volt, mint a fájdalom, azért ilyenkor- mint a padló lefejelésekor is – utána mindig kicsit szomorú, nehéz őt felvidítani, nem gőgicsél, nem nevetgél, szemmel láthatóan rajta ül az esemény...

Azt hiszem, ilyenkor egy kicsit kiábrándul ebből az egyébként szépséges életből- ahol a nénik az utcán mosolyognak rá és megdicsérik, milyen édes, ahol nagymama sétálni viszi minden délelőtt, ahol gyönyörű, színes virágokat mutogatnak neki, és anyával összebújva lehet táncolni, énekelni, bohóckodni, nagyokat kacagni, és minden olyan biztonságos...
Hát akkor ezért is fontos, hogy mindig figyeljünk, és amit lehet, megelőzzünk.... Mert mondhatjuk ugyan,, hogy nem is igazi gyerek az, aki nem gurult még le egy ágyról, ez a legjobb családban is előfordul....Meg azt is, hogy később sem védhetjük meg mindentől, és az állandó aggódással, féltéssel csak szorongó és félénk gyereket nevelünk, tehát többet ártunk neki, mint amennyit néhány kis fejreesés, lebucskázás.... És ebcsont beforr.... De talán kicsit korai még , hogy rájöjjön arra- amire- akárhogy is szeretném megakadályozni- előbb utóbb úgyis rá fog jönni: hogy az életben néha pofára esünk - és bizony, olyankor senkinek nincs kedve mosolyogni....

Olcsó játék...

Tevékenységek, amivel gyermekem szórakoztatja magát ahelyett, hogy ’ drága’ játékaival fejlesztené magát:

1. Az ingyenesen postaládánkba minden héten bedobott városi sajtótermék apró fecnikre tépése, gyűrése, gyömöszkölése....

2.Plüsseinek szopogatása, csócsálása, cuppogtatása,amíg egy-egy testrészük csurom vizes nem lesz...

3. A hordozószékében a minden áron való hasrafordulás megpróbálása.... Magát derékból kifacsarja, ha nem sikerül, visszafordul, és húsz másodperc után újra kezdi....

4. Üres szőlőcukros zacskó morzsolgatása, gyűrögetése, kóstolgatása, csörgetése, zörgetése

5.Az éjjeli lámpa zsinórjának rángatása... 5 és fél hónapos magzatom nem titkolt célja, hogy a zsinórt egyben a szájába is vegye, emiatt a kitartó- akár 15 percen keresztül is tartó-rángatás...

6.A másfél literes ásványvizes palack felrúgása majd hosszú perceken át ütemes rugdalása.... Rendkívül élvezi, hogy a hangot, amit így a palack kiad, ő csinálja....

A pálmát azonban mindenképpen a mai produkció viszi el: Nem elég hogy élénk érdeklődéssel nézegeti és fogdossa a játszószőnyeg mellett hagyott papucsomat, de ha már meg kell kóstolni- mint mindent- akkor bizony ő megfordítja, és a talpát nyalogatja.... Nesze neked szájpenész elleni kitartó küzdelmünk....

Utazunk, utazunk, hova utazunk????

A balatoni nyaralásunk tervezésekor figyelembe kell vennem azt, hogy egyrészt, ha mindig minden babakelléket hozunk- viszünk, akkor nem biztos, hogy mindenki befér az autóba, másrészt egy esetleges rossz idő beálltával nem tudunk egyszerűen csak felülni a vonatra, és hazajönni. Azaz megtehetjük, de akkor itthon nem lesz mondjuk etetőszékünk vagy babaülésünk. Tehát a megoldás, hogy mindenből beszerzünk még egyet. Igy egy-egy hétvégére is lemehetünk különösebb nagy tortúra nélkül. Nekem nem nagy ügy, eddig macskát cipeltem, most gyereket fogok....

Szóval, jelen pillanatban ott tartunk, hogy apa vesz etetőszéket és egy felfújhatós medencét a kertbe. ( A pool... A pool????? Yes, a little pool....) Továbbá hintát, bár az igazából idén még nem kell, csak jövőre...Már márciusban lekerült egy vadonatúj járóka, most utazik egy babakocsi, aztán lesz lent plusz egy autósülés, meleg ruhák, babapokrócok, játékok, majd az etetőszék, és így reményeim szerint már jóval egyszerűbben fogunk mozogni. Pelenkát is kell majd a nyaralóba külön rendszeresiteni, és akkor a fürdéshez szükséges dolgokat még nem is említettem... Popsitörlő, krém, fürdőkrém...Azért a cicával könnyebb volt!!! És velem mi lesz? CD-k? Futócucc? Elolvasandó könyvek, laptop???

Azt hiszem mégiscsak egyszerűbb lesz, ha egyszer lehurcolkodunk, és aztán ott maradunk, ha esik, ha fúj, nyár végéig.....

Sétálunk, sétálunk....

A séta nem csak arra jó, hogy a baba igazán kialudja magát, és a friss levegőn töltött órák miatt az éjszakát is jobban átaludja, hanem arra is, hogy anyuka végre újból embernek érezhesse magát.... Én bizony kisminkelem magam, és még nyakláncot is teszek, ha sétálni indulunk, boltokba járok akkor is, ha semmire nincs szükségem, így tartom a kapcsolatot a való világgal, miközben gyermekem édesdeden alszik, esetleg nézelődik és berreg, nyálbuborékokat fújva...És egy alapos, két órás séta alatt nem csak anyuka regenerálódik, de a ’Mit kezdjek a nyüsszögő- unatkozó gyermekemmel? ” probléma is megoldódik...Mert a gyermek főleg akkor nyafog, ha álmos....Mindeközben még arra is van idő, hogy begyűjtsük a dicséreteket a boltban dolgozóktól, utcán idegenektől, mely szerint igen jól sikerült a gyermek, sőt, mit több, egy valóságos kis tündér, angyal és ’Odanézz jujdeédes’! A legtöbb ’ Jujjdeédest” azonban garantáltan hordozókendővel érhetjük el. Míg mi elmélyülten nézelődünk például a vásári forgatagban, gyermekünk hátunkon a kis batyuban vagy hasonlóan érdeklődve kandikál kifelé, vagy félrenyeklett fejjel alszik: bármelyiket is teszi, a siker garantált, hiszen itt szemünk fénye gyakorlatilag egy vonalban van a többi felnőttel... Habár itt cserébe mellőznünk kell a nyakláncot és a sminket- úgyis leolvad a hatkilónyi gyerek hordozásától, egy-két óra után a hajunk is csapzottan lóg, és mackószerelés és edzőcipő dívik a gyermek háton viseléséhez - így legalább egy kis ( nem bébi) háj is legyalulódik, és legközelebb még büszkébben viselhetjük nőiességünk egyéb- nem gyerekből lévő- jelképeit.

Zseni nemzedék

Lépten – nyomon cikkekbe botlom a gyermek zseniképzésről, melyet - a cikkek tanúsága szerint- már egészen kis kortól el kell kezdeni, és azt is írják, hogy miután ez napi tíz perc elfoglaltságot jelent csak gyermekünkkel, nem kell félni tőle.... Nem mintha ellenezném a babák szellemének pallérozását illetve azt, hogy esetlegesen több nyelven is beszéljenek már egészen kicsi kortól- de van egy olyan halvány gyanúm, hogy ez az egész mozgalom alapvetően azt a célt szolgálta, hogy a szülőket motiválják arra, hogy foglalkozzanak gyermekükkel... Ne elégedjenek meg annyival, hogy megveszik neki a sok színes kütyüt, amivel elmolyolhat az ágyában, meg a tiritarka pihenőágyat, amin elbámészkodhat, hanem lépjenek vele kapcsolatba, beszélgessenek vele, mosolyogjanak rá, és értékeljék azt, ha gyermekük szemében megcsillan az értelem...
Én is utána néztem a Baby Einstein programnak, de amikor megláttam, hogy 16 dvdből áll, akkor úgy döntöttem, Emma nem lesz kis Einstein, de olyan ember sem, aki a világ legtermészetesebb dolgának tartja azt, hogy napi fél órát nézzen egy dvd-t vagy napi bármennyi órát tévét. Ha azt szeretném, hogy ez a tevékenység ne kapjon túl nagy szerepet az életében, és hajlandó vagyok a saját életemmel is példát mutatni- azaz inkább magam sem nézek tévét- akkor sajnos nem tudok zsenit nevelni a gyerekemből. Helyette eljátszogatok én magam vele, elénekelgetünk, mondókázunk , aztán valami csak lesz, az általánost talán még el tudja végezni...Persze ott van az az érzés is, hogy ha tényleg működik a dolog, és tényleg több nyelven beszélő, kiváló kognitív képességekkel rendelkező gyermekek hadai kerülnek majd az én magzatommal egy időben az iskolákba világszerte, akkor vajon nem lesz majd lelkiismeretfurdalásom, hogy sajnáltam húsz ezer forintot, és napi fél óra tévézést a gyerekemtől? Tehát elképzelhető, hogy rengeteg szülő csak a ’ biztonság kedvéért’ ülteti gyermekét a tévé elé- gondolván, baj biztos nem lesz belőle, legfeljebb a gyerek előbb szólal meg japánul, mint az anyanyelvén.... Én meg itt eltutujgatom, énekelgetem neki az Éliás Tóbiást, meg lovagoltatom a térdemen, hogy ’ Csett, Pápára...’ , aztán vért izzadhat szegényke, mire megszerzi azt a három nyelvvizsgát és két diplomát ,amit akkor majd, 2030- ban követelnek már egy pályakezdőtől is...
De ami a legfélelmetesebb, hogy attól tartok, ahogy nő, úgy fognak az ehhez hasonló kérdések is szaporodni, a válaszok pedig egyre nehezebbé válni....

'A' fejlesztő játék

Mint már említettem, nem könnyű értelmes, szép és olcsó játékot venni ilyen pici babának, és igazából van is Emmának már bőven elég játéka, mégis úgy éreztem, hogy nem hiányozhat egy több mint öt hónapos gyermek kelléktárából egy fejlesztő játék, de amolyan igazi.... Színes, forgatható, húzogatható, rángatható, variálható..... Hogy ne csak a plüsseit nyálazza reggeltől estig, már, amikor éppen nem a csörgőjét rázza vadul...Gondoltam, hátha már lelkesen húzogatna, forgatna, rángatna, variálna valamit, ha volna mit.....Be is szereztem azt a bizonyos darabot, és Emmának nagyon tetszik is... Színeitől komoly izgalomba jön, rúgkapál, ha a látókörébe teszem, rögtön utánafordul- nyúl.... Majd szájába veszi, és tempósan rágni kezdi...Még szerencse, hogy a készítők gondoltak a fogíny fejlesztésére is a szellemiek mellett, és rugalmas anyagból tettek rá néhány drótszerűséget, melyet remekül lehet rágni.... A kemény mű anyagból készült gömböket is rágja persze, szopogatja is, de ott azért előbb feladja.... Na jó, még kicsi, a játék hat hónapos kortól ajánlott, és ilyenkor még egy hónap is óriási idő....De mégis, reggelente, mikor az ágyban a kezemmel játszik hosszú percekig, néma csendben, hajlítgatja, rágja, szopja, mindig rá kell jönnöm, hogy a legjobb ( és nem mellesleg a legolcsóbb) játék mégis csak Anya.

Anya énekel

A zenei nevelést nem lehet eléggé korán kezdeni, sokan javasolják, hogy már az anyaméhben lévő gyermekünknek is énekeljünk... Persze ilyenkor még bármit lehet, a kapcsolat a lényeg, a néhány hetes babánál azonban már megkezdhetjük előhúzigálni a gyermekkorunk dalait rejtő emlékfoszlányokat..... Ilyenkor egyébként az emberi agy csodálatos működésének is tanúi lehetünk, és nem kis plusz örömforrás, hogy ez az agy éppen a miénk....Mert micsoda öröm, ha a – segédletként kínunkban előkeresett- Cini cini muzsika című könyben találunk egy verset- ’ Mit mos, mit mos levél katicája.....”- melyet utoljára jómagam az óvodában harsogtam és azonnal tudjuk a dallamot is? Aztán persze olyan is előfordul, hogy már hetek óta éneklek valamit befejezetlenül, és egyszer csak megtalálom az utolsó két sort: ’ Fordulj ki fooooordulj, kééééét aranyaaalma....És aztán egyre több és több dal jön elő- ’Szaabad péntek, szaabad szombat....’ Nem is tudtam, hogy ennyi dalt ismerek, és még a klasszikus magyar népdalokig nem is jutottunk el....És igaz a mondás, hogy minden babának az anyukája hangja a legszebb, mert kissé fals és repedtfazék hangomon előadott produkcióimat Emma többnyire széles vigyorral értékeli. Persze, Mozart és a Radio 1 mellett előbb utóbb eljön az ideje, hogy olyan örökzöldeket is hallgassunk, mint Halász Judit vagy a Kaláka, most azonban még csak a lemezpiac felderítésén fáradozom...:) ( Melyben nagy segítségemre van: www.egyszervolt.hu)

Altatás

Talán az én rendszeremben van a hiba, de annak idején bennem fel sem merült, hogy egy kisbaba – illetve újszülött- altatása problémás lehet. Úgy gondoltam- és a családomban lévő gyerekek is ezt példázták- hogy anyuka leteszi este adott újszülöttet, amelyik már alszik is, hiszen, azt egy általános iskolás is tudja már, hogy a kisbabák nagyon sokat alszanak. Sőt. Egész nap alszanak. És az általam szülés előtt elolvasott Suttogó is ezt támasztotta alá: akadhatnak ugyan kisebb- nagyobb problémák, de egy határozott szülőnek, aki tudja mit akar, ez nem jelenthet gondot.
Azóta azt hiszem, már könyvet is írhatnék ’Az újszülött altatása’ címen, mert ami ötletet könyvben, Interneten megtaláltam, én bizony kipróbáltam. Mindeközben gyermekem napi tíz órát aludt, kb. ugyanennyit üvöltött, a maradék négyben csak azért volt csöndben, mert a szájában volt a mellbimbóm. Ringattuk, bugyoláltuk, cumit kapott, sétáltattuk, de amint leraktuk, felordított, a kiságynak pedig a közelébe sem lehetett menni vele... Na jó, egyszer-kétszer aludt benne, fénykép is van róla, de kizárólag nappal, este csakis anya mellett. És hát, mivel közben hasfájós is lett, és mivel én is szerettem volna legalább napi négy órát aludni, így meghoztam ezt az áldozatot, azaz négy hét állhatatos próbálkozása után a gyermek győzött, Tracy Hogg lekerült az éjjeliszekrényről, Emma nappal hordozókendőben, éjjel anya mellett édesdeden aludt és adaptálódott a földi létre. Még egészen mai prospektusokban és könyvekben is megtalálható az az állítás, hogy a csecsemő, akár a négy hónapos is, napi 16-18 órát alszik. Hát, lehet, hogy van olyan baba is, de az enyém az első hetekben sem aludt tizennégynél többet egy nap, ma meg ennyi már egyenesen csoda, vagy front, vagy szél...Pedig még csak öt hónapos....Védőnőnk szerint ennek az az oka, hogy a mai babák már annyira nyitottan érkeznek erre a világra, agyonvitaminozva, fejlett idegrendszerrel, hogy nincs szükségük kis lárvaként napi húsz órákat bebábozódva tölteni....De ha mi, kezdő anyák minden könyvben ezt olvassuk, és még azt is, hogy gyermekünk idegrendszere, agyműködése az alvással fejlődik, akkor igen könnyen kiborulunk, ha csodás kis magzatunk- akivel már az anyaméhben Mozartot hallgattunk, hogy kellőképpen okos legyen majd- napi tíz óra alvásra is csak napi tíz óra altatás után képes....Elképzeltem, amint topog majd kint a táblánál, kezében kréta, mint Karinthy rossz tanulója-...Mit kréta! Spongya!- hogy valami hasznosat is csináljon...És közben engem szid magában, amiért nem ringattam lelkesebben, és amiért csak öt hetesen jöttem rá, hogy ha hasra fordítom, nem bántják úgy a szelek, és tud aludni...
Szóval, minden nyűgös baba anyukájának csak egyet tanácsolhatok: elő a hordozókendőt, akár már egy hetesen is! Semmi kísérletezgetés: jobb megoldás nincs.