Emma táncházban

Bár a zenei nevelést nem lehet elég korán kezdeni, és Emma minden pillanatát élvezte a táncháznak, mégis úgy éreztem, azért ehhez még kicsi. Míg a többiek szépen csinálták, amit mondtak, Emma összevissza rohangált, és ha el akartam kerülni a balesetveszélyes helyzeteket, nekem is folyton utána kellett szaladgálnom. Szóval azt hiszem, a táncházat egy darabig hanyagoljuk, és talán ősszel majd újból elmerészkedünk...:)

Az ártatlanság

Az ártatlan sétál.A minap olyan szép idő volt, hogy csak úgy kocsi nélkül elmentünk a lakótelepen sétálni. Mivel végre megjavíttattam a fényképezőgépet, rögtön kihasználtam, hogy végre kinti képeket is lehet csinálni. A séta tanulsága:

.Még mindig rajong a fényképezőgépért , és hangos bábá á bábá kiáltással követeli- igy továbbra is rengeteg 'hallelújás' kép készül róla.

2.A közös játszóterezés még nem való nekünk, miután Emma belépett abba az időszakba, amikor ordít, ha valaki vissza akarja venni azt, amit elvett tőle...:)

3. Gátlástalanul elvesz bárkitől bármit, ami megtetszik neki...:)

4. Ha egy pillanatig nem figyelek, máris kis kavicsot dug a szájába....

Szóval izgalmas volt a séta, legközelebb babakocsival megyünk....:)

Hordozókendőt minden szülészetre....

http://www.rtlklub.hu/hirek/belfold/video/122157

Ez a hír volt látható csütörtökön a TV-ben, és a hatására, már szombaton a Mamamin 65 kendőt  gyűjtöttek a kórházaknak. Mi  -klubos anyukák is felajánlottunk egyet, amit majd megveszünk- persze nem vacak Nandut, hanem valami jó kis szuper minőséget. Persze, majd kiderül, egyáltalán a kórházak vezetői nyitottak erre, illetve  a nővérkéket rá lehet e venni- mert azért nem mindenki öleli a keblére az ilyen kezdeményezéseket.... Minden esetre ez most egy nagy reklám a hordozásnak- sokan fognak a kötődő nevelés felé fordulni, utánaolvasni stb- és ez mindenképpen jó. Tudósitok majd a folyományokról is- csak azért irtam ezt le, mert lehet, hogy 10 év múlva ez lesz a világ legtermészetesebb dolga-az anyukák is kendővel járnak majd a kis kocsik helyett a szülészeteken, és akkor majd hihetetlen lesz,  hogy ez csupán egy amatőr kezdeményezésnek köszönhető- amiben egy kicsit én is benne voltam.:)

Budapestre látogattam

Ami azért nagyon különleges:), mert kb 60 km-re lakom tőle, de még most is hivatalosan ottani lakos vagyok, előtte 13 évet húztam le munkás hétköznapokkal, de főiskolás éveimben is laktam ott sokat, szóval, sok újdonsággal elméletileg nem kellene, hogy szolgáljon egy ilyen túra. És mégis döbbenetes volt látni, hogy mennyire nem tartozom már oda, és mennyire nem is vágyom. Kicsit olyan volt, mint amikor valaki a volt szerelmével találkozik, várja az eseményt és reménykedik, hogy esetleg majd újból megdobban a szíve, de azt kell látnia, hogy majdnem undorodik tőle. Nagyon örülök, hogy ott éltem, mert ez nagy álmom volt kamaszkorom óta - és ha nem próbálom ki, egész életemben gyötört volna a milyen lett volna. Hát igen, az álmok megvalósítása sokszor azzal is jár, hogy le tudunk számolni egy illúzióval- ami részemról az volt, hogy Budapesten hétköznap is olyan az élet, mint hétvégén- amit addig láttam belőle, amíg nem éltem ott. A szépen felöltözött embereket akik délutáni színházelőadásra mennek, a száz mozit, a sok koncertet, kocsmát- a boltok ezreit, a szép kirakatokat- a nyugodt, lelassult hétvégi életet.

Az igaz, hogy amikor hétvégén megyek, akkor még mindig imádom, és ez mindig így is lesz. Budapest arra, hogy szórakozzunk, felnőttesen vagy gyerekprogram keretében- kiváló és hétvégén csendesebb, nyugodtabb, kevésbé zsúfolt- én úgy érzem, még tisztább is. De hétköznap-élhetetlen- és annak mindenképpen, aki egy déli harangszós- templomos- klasszicista belvárosos helyen nőtt fel. Persze, aki szerencsésebb, és inkább a budai, mint a pesti oldalon mozog-az kevésbé érezheti ezt- de az igazi belvárosi részek nagyon nyomasztóak. Bolondok, részegek, hajléktalanok- garmadával- úton-út félen. Tömeg, és egymás eltaposása. Szemét. Mindenki feketében- esetleg szürkében vagy barnában- sápadt, nyúzott, fáradt és életunt.

A legszomorúbb az volt, hogy úgy tűnt számomra, hogy a boltokbani nézegetés kiment a divatból. Igaz, hogy régen én is csak akkor mentem boltba, ha venni is akartam valamit, gyorsan körbeszaladtam, és ha nem volt semmi, akkor mentem tovább. Aki komótosan nézelődik- attól elvárják, hogy vegyen is valamit. Ha nem, akkor két perc után elkezdik követni, mintha máris bedugott volna valamit a táskájába, vagy udvariasan kiveszik a kezéből, amit levett, hogy majd felpróbál, és felakasztják a próbafülkében. Ennyire lepukkantam volna az elmúlt másfél évben itt vidéken?- gondoltam. De azt hiszem, csak a válság, a szegénység és az én lelassult élettempóm, ami miatt ez most meglepett. Itt nálunk a plázában, de más boltokban is nyugodtan lehet nézelődni és semmit nem venni- hiszen ha itt élek ebben a városban, valószínűleg előbb utóbb úgyis veszek ott valamit-gondolhatják. Pesten ezt már nem tolerálják- ha nincs pénzed vagy nem akarsz venni semmit- ne menj plázázni , sétálgass a Margitszigeten, az ingyért van.

Szóval ezt azt hiszem, meg is fogadom. Nem tudom, miért gondoltam, hogy a Budapesttel való újraegyesülésemnek shopping formájában kellene megvalósulnia- nyilván azért, mert a gyermekem nélkül voltam, és ezt akartam kihasználni. De legközelebb- ha hétköznap arra lesz dolgom, és marad még egy kis szabadidőm- én bizony be nem teszem többé a lában egyetlen plázába sem. Elmegyek egy kiállításra, múzeumba, fel a Várba sétálni, kimegyek az Ikeába vagy ha más nincs- beülök egy moziba. A hétvégék persze a barátoké, de hétköznap ők sem érnek rá, tehát egyedül kell megoldanom saját magam szórakoztatását- és ezt így fogom megtenni. Elég volt egy életre a hétköznapi Budapestből- a tömött villamosokból, metrókból, a méregdrága jegyekből, a lökdösődő emberekből és a bolti eladókból, akik megsértődnek azon, ha nem veszek semmit, vagy kapásból potenciális tolvajnak tekintenek. A zajból, a részegekből, a kéregetőkből. Sajnálom a Nagykörúton babakocsit tologató anyukákat és babákat, még akkor is, ha tudom, hogy nem úri jókedvükben tologatják ott a gyereket, hanem a jobb munkalehetőségekért, a jobb élet reményében.

De hatvan kilométerrel arrébb annyival jobb életminőséget- levegőt, teret, zöldet, türelmes, normális és kedves embereket- hangulatot és életérzést tudok biztosítani magamnak és -remélhetőleg- a gyermekemnek is- hogy ha rajtam múlik, én bizony többé nem fogok ott élni.

Családi bölcsi

Ma Emmával családi bölcsiben voltunk. Ennek a formációnak a lényege az lenne, hogy az anyukák ne otthon, egyedül töltsék azt a- gyerekenként- két-három évet, amit az állam engedélyez nekik, hanem társaságban, úgy, hogy a terheiket lehetőségűk legyen másokkal is megosztani, illetve, hogy ismerkedjenek, és hasznos információkat szerezzenek egymástól. Tehát nem arról van szó-mint nálunk pl. az általam csak ’proli’ játszótérnek elnevezett helyen- ahol a szülők pletykálnak, a gyerekek meg támolyognak egyedül- hogy anyukák pletyizzenek és szórakozzanak- hanem arról, hogy pl ahelyett, hogy nap mint nap úgy próbáljanak meg mosogatni és főzni, hogy közben egy gyerek rángatja a lábukat vagy éppen üvölt a kiságyban- ezt egy kicsit emberségesebb keretek közé tegyék. Tehát egy valaki főz, egy valaki mosogat, pakolgat, egy valaki pedig bent játszik a – mondjuk- három gyerekkel.

Elméletben ez ilyen szépen hangzik.Gyakorlatban, ahány gyerek, annyi kor- annyi különböző reakció. Miután Csabi- aki még az ütős korszakban van- fejbevágta Emmát, az már mindenen elbőgte magát. Erre persze Csabi is szolidaritott, és a hat hónapos kisbaba is- tehát öt percenként hárman bőgtek a biztonság kedvéért. Rádasául az ember nem fog egy idegen lakásban a konyhában rendezkedni kezdeni- bár ez nálunk is úgy van a közös nyaralásoknál, hogy a házigazda osztja ki a szerepeket. Utasitgatni sem fogom szegény vendéglátó anyukát, hogy ideje nekiállni az ebédnek, és igy tovább. Szóval nagyon klassz lesz ez, ha kialakul, bár én legközelebbre biztos a pot-luck- ot, azaz komatálat fogom javasolni.

Körülbelül 100 db játék volt elérhető közelségben- de a gyerekek a mogyoróstálat verték le és kezdték szétmorzsolgatni a földön, mire közbeléptünk. Addigra Csabinak ez annyira megtetszett, hogy a kölesgolyót is lerántotta, mire már nem csak összeszedni, de ketté választani is kellett a lehullott ételt. Mikor a végére Andi, a házigazda behozta a porszivót, Emma telitorokból orditani kezdett, mivel traumatizálódott az orrszíváskor. Ekkorra már meg kellett állapitanom, hogy itthon mégis csak egysszerűbb, és még összekészülődni, meg hazaloholni sem kell.:) De azért máskor is megyünk.:)

A gyerekeknek egy nagyon jó- olyan ,mint egy játszóház. Új játékok, új ingerek, szocializáció, érdekes élmények- anyukáknak is jó, ha látják, mások mivel játszanak, mit olvasnak, esznek- szóval klassz ötlet. De minden gyerek máskor alszik, és máshogy, szóval az a funkciója, hogy osszuk meg a terheket azért most itt a mi kis anyai közösségünkben még nem fog egy darabig működni, szórakozásnak azért mindenképpen jó.

Lelki lustaság

Nos, lekopogom, mintha a Nyafibaba enyhült volna, ma már egész szépen eljátszott többször is egyedül, annyira örültem, pedig nem biztos, hogy az én éteri kisugárzásom miatt volt ez, hanem mert enyhült a nátha. Vettem gyógynövényes orrspray-t, talán az segített, meg hát sokszor a fogzás is bánthatja. Minden esetre azért reggel még mindig nyitott ajtónál ülök a WC-n, reggeli közben pedig ma is fakockákból épitettem... De mégis sokkal könnyebb volt, mint a megelőző héten végig. Na, de amiért igazából írni akarok, az az, hogy felfedeztem a keresztelő- téma kapcsán valamit, ami annyira nem tartozik látszólag ide, másrészt meg minden olyasmi ide tartozhat, amit a nevelés során jó, ha észben tartok.

 Szóval rájöttem, hogy ahogy az ember test, lélek és szellem egysége, úgy a lustaságnak is van eszerint három formája. A testi és a szellemi nyilván egyértelmű, a lelki pedig az, amit súlyosabb esetben akár depressziónak is neveznek, enyhébb formája pedig az, amikor egyszerűen azt mondjuk valamire, hogy nincs kedvünk, és nem azért mert fizikailag fáradtak vagyunk, vagy mert nincs rá időnk, vagy mást akarunk csinálni. Amikor nincs értelmes alternativa, csak annyi, hogy minket mindenki hagyjon békén. És ez azért csalóka, mert az ilyen ember sokszor nem tartja magát lustának, sőt, a környezete sem tartja annak, mert lehet, hogy folyton pörög, kötelességtudó stb- tehát nagyon el tud bújni ez a fajta lustaság- kényelmesség. Leginkább a saját anyámon tudom példázni –de valamennyire rám is jellemző- ezért is lepett most meg ez a nagy felfedezés. Csak míg én egész életemben küzdöttem ellene meg szenvedtem tőle- csak nem neveztem néven- az igazi lustának fel sem tűnik, hogy ez benne van. És persze mindenkinek vannak dolgai, amiket nem erőltet inkább- nem erről beszélek, hiszen sok döntésünk az önismereten alapul- nem megyek síelni, mert annyira nem köt le, hogy ennyi pénz kiadjak miatta- ez részben lustaság, mert a helyes hozzáállás az lenne, hogy akkor is legyőzöm a félelmemet, meg az ellenérzéseimet- de jó, egy –egy ilyen mindenkinek belefér. A baj az, amikor egy életet épít valaki erre, és így navigál.

Szóval, legyen gyanús, ha valaki mindig mindenre nemet mond - ha valamire nem mondhat nemet, akkor is pesszimistán várja- pl egy bármilyen programól, buliról, látogatásról, hogy lemondják, egy tervezett eseményről, hogy mégsem valósul meg, kirándulás esetén, hogy esni fog és így tovább. Ha valakivel ötször kell megbeszélni, hogy egyszer találkozhass vele, és nem azért, mert éppen ő a miniszterelnök- ilyen esetben talán érthető is lenne-akkor a prototípussal van dolgunk.  Ha valakinek mindig fontos dolgai vannak- mosás, takarítás, bevásárlás, ügyintézés- és ezért nem ér rá valami izgalmas, érdekes programra, szóval az ilyen ember lusta- csak lelkierőben szegény- és nincs tudatában, és ezért nem tesz ellene. A legnagyobb baj azonban, ha az ilyen ember ’hatalmi ’ pozícióba kerül- mert olyankor más is issza az ő tehetetlenségének a levét. Ha pl anya-apa: elnyomja a gyermeke vágyait, mert az neki is plussz energiába kerülne. Ha főnök- megmagyarázza a beosztottjainak, hogy miért jó minden úgy, ahogy van és így tovább.
A lelkierő legjobb termelője a szeretet- a szeretett lény iránt ugyanis plusszenergiákat tudunk mozgósítani- tehát szerintem az ilyen ember a szeretteivel is spórol- mert sok ’szeretett” az már nagyon fárasztó- legjobban egyedül szeret lenni, és azt szereti, ha mindenki éli a saját életét.Ő tehát soha nem lesz depressziós attól, hogy nincs szüksége rá senkinek- és ily módon értelmetlen az élete- nagyon is örül annak, hogy senki nem nyaggatja.

A másik, amin gondolkodtam, hogy bár a társadalmunk hajlamos a gyerek- kérdést úgy kezelni, mintha a szülők- vagy csak az anya- magának szülte volna a gyereket- ilyen megjegyzésekkel, hogy ’gondolkodott volna el, amikor vállalta azt a gyereket...stb’- nagyon fontos lenne tudatosítani, hogy a szülő- egy egészséges társadalomban- soha nem csak magának szüli azt a gyereket. Olyan jó látni pl az utcán olyan nagyszülőket, akiknek szemmel láthatólag bearanyozza a napjait egy ilyen kicsi baba, és hány olyan egyedülálló idősebb ember van, akik a rokongyerekek látogatásával csempésznek egy kis örömet az életükbe. Én is annyira örülök, hogy pl anyám barátja és Emma annyira szeretik egymást, és néha szomorú vagyok, hogy Emma ilyen késői gyerek, mert sok veszteséget kell majd elviselnie, már fiatalon is. De addig viszont jónéhány embernek boldogságot okoz rajtam kívül is- és ezt nagyon jó látni.

Nyafibaba, nyafianya

Mostanában többször előkerült ez a téma a levelős anyukák között, és anyuka barátnőimmel is – hogy mit lehet egy ennyi idős gyerekkel játszani, illetve mennyit kell stb- és én csodálkozva döbbentem rá, hogy nem minden gyerek ilyen, mint az enyém- azaz, hogy öt percet képes maximum egyedül eljátszani, de akkor is csak addig, ha nem lát engem. Mint kiderült, a babák egy része már jóval kisebb korában sokkal többet eljátszik vagy egyszerűen csak elbambul magában, sőt, olyan is van, hogy mikor anya játszani szeretne vele, őt nem érdekli, amit anya javasol, mert jobbat talált- és egyedül akar játszani. Emma nagyon rövid ideig molyol el egyedül, állandó társaságot igényel, és sokszor azon kapom magam, hogy ételkészités vagy mosogatás közben a lábamat rángatja, mert akar valamit vagy csak azt, hogy vegyem fel. Nem tudok egyetlen étkezést sem elkölteni úgy, hogy ne akarjon az ölembe felkéretszkedni, vagy játszani velem- ezért van nyilván az is, hogy még papizik- vagy akkor eszem, ha alszik, vagy bemegy anyámhoz addig- és ő szórakoztatja. Állandóan figyelnem kell rá, beszélnem hozzá, ötleteket adni, hogy mit csináljon, mosogatás közben is sokszor énekelek vagy mondókázom, hogy nehogy nyafogni kezdjen, és gyakran csak azért kap kekszet, mert azzal öt percig is csöndben van, akár a lakásban járkálva, kár az etetőszékében ülve. Mint már a védőnő látogatása kapcsán  is kideült, komoly gondjaim vannak azzal, hogy délnél előbb bejussak a fürdőszobába, hogy beágyazzak, rendet rakjak.

Szóval el kellett gondolkodnom, hogy miért is lehet ez így, hogy Emma mellett sokszor úgy érzem magam, mint egy rabszolga-akit hátulról ütnek, és nem ereszthet le egy pillanatra sem. Igazából eddig azért nem tűnt fel, hogy ez nem normális- mert társaságban mindig ’leszakadt’ rólam, és ha lehet, még önállóbb volt, mint a többi gyerek, aki meg itt kapaszkodott az anyukájába- másrészt mert én az a tipusú ember vagyok, aki folyton, mindenért önmagában keresi a hibát, önmagát hibáztatja.

Ha tehát a gyerek többemberes baba, és én nekem nincs hozzá türelmem, az az én hibám. Ha ingerült és ideges vagyok, mert folyton ugráltat, az az én hibám, mert más anyáknak bezzeg nem durran el az agya, ennél sokkal többtől sem- tehát uralkodok magamon, és tűrök. Ha mégis eldurran az agyam, az is az én hibám. Ha nem tudom úgy szervezni a dolgaim, hogy a gyerekre koncentráljak folyton folyvást, az is az én hibám, miért nem vagyok ügyesebb. Mivel gyeden vagyok, ez a dolgom, hogy vele legyek. Mivel nem teljesen egyedül látok el egy háztartást, van extra időm, hogy vele töltsem, tehát fogjam magam vissza, tűrjek, és viseljem el, ami a gyerekkel jár. És ugye, mint tudjuk, az ember rengeteg dolgot átsugároz tudattalanul a gyereke felé, és én egészen egyszerűen ezt a gyerekkoromban belém nevelt állandó bűntudatot most nem tudatosan gyönyörűen átsugároztam a gyereknek, hosszú hónapok óta, aki ezt érezte, és úgy kezelt engem, mint aki valójában arra született, hogy őt szórakoztassa. Csak, mint már írtam, nekem az ilyen normális körülmények között nem tűnik fel, megmagyarázom a fogzással, a keveset aludt a gyerek- keveset aludtam én stb érvekkel- nekem az idegkimerültség szélére kell ahhoz mindig jutnom, hogy észrevegyek valami ilyen egészségtelen attitűdöt magamban- hogy rájöjjek- hogy lehet máshogy is. ( Jellemző, hogy nyáron pl kevesebb ilyen gondom volt, amikor egyedül voltam Emmával, hiszen akkor a bűntudatom is csökkent. Akkor ’szoktattam’ rá arra a napirendre és alvási szokásokra, amik azóta is vannak- és ez nyilván az akkori határozottságomnak volt köszönhető.) Hogy valószínűleg azok az anyukák, akiknek gyermekeiknek eszükbe sem jut anya nadrágját rángatni két perc egyedüllét után- teljességgel meg vannak győződve róla, hogy ők jó anyák- akkor is, ha házimunkát végeznek, ha telefonálnak vagy emaileznek vagy éppen a karrierjüket egyengetik-és a gyermek antennái ezt veszik.

Szóval ma délután nagyon határozottan rákoncentráltam arra, hogy nem vagyok bűnös, ha nem szórakoztatom egyfolytában a gyerekem- azaz attól még jó anya vagyok- és ő is érezheti jól magát- de persze mindeközben végig figyeltem rá. Hagytam pl, hogy egyedül igyon vizet a poharából- ami persze tudtam, hogy azzal jár, hogy tk tetőtől talpig át kell majd öltöztetni- de úgy gondoltam öt perc szórakozás számára, ami egyben tanulás is -megér ennyit. Főleg, hogy tök boldog volt. Aztán nekem pl attól is bűntudatom szokott lenni, ha mondjuk öt percig nézegetjük a videókat vagy képeket, és aztán közlöm, hogy ennyi volt. Eddig úgy gondoltam, hogy vagy ne nézzük egyáltalán, vagy ha igen, akkor addig, amig ő szeretné. Most erre is erőteljesen rákoncentrálok, hogy ne érezzem magam rossz anyának:)- megmondom, hogy ennyi volt, vége, örüljön neki. Igazából tehát most magamat kell átnevelni- és igy nevelődik majd Emma is arra, hogy annál egy kicsit több szabály van, ami eddig volt. Most azt hiszem pár napig ezt tudatosan kell csinálnom, mert rájöttem, hogy egy hisztis gyereknek, egy idegkimerült, bűntudatos anyának , és széthulló napoknak nézünk elébe, ha továbbra is hagyom, hogy a bűntudat irányítson. Szóval, hogy  itt is az önértékelési problémák jönnek elő- ha én nem vagyok elégedett magammal,  és azzal, amit teszek,  ezt a gyerekem is megérzi, és ő is ennek megfelelően fog velem bánni. Ezzel szokták az alacsony önértékerlésű emberek párkapcsolati kudarcait is magyarázni- és ahogyan ott sem elég, hogy ha csak kifelé úgy csinálok, hanem a belső meggyőződésnek kell megváltozni, ugyanígy a gyerekekkel  szemben is ez a feladat.

Emma anyukája pontosan 15 hónapos gyedes:)

Szóval pontosan15 hónapja vagyok gyed-en lévő kismama, és ma- ennek örömére olyan igazi gyeden lévő kismamás napunk is volt. Reggel- fél tizkor- kikászálódván az ágyból láttam, hogy jelentkezett a védőnő, akit miután visszahivtam, közölte, hogyy ma szeretne jönni, mivel a gyermeket holnap oltásra kell vinnem, és valami papirt fog hozni. Nem mondtam  a telefonba, hogy ez a gyerek bizony nem fog holnap oltást kapni, mert folyik az orra, térdig gázolunk a takonyba- lehet, hogy hiba volt, mert igy a délelőtt  eléggé átrajzolódott - ugyanis rögvest nekiálltam rendet rakni. Én gyakran akkor kerülök a fürdőszobába, mikor Emma elmegy délutáni alvására- most gyorsan  be kellett vonulnom, aztán kicsit kitakaritani a fürdöszobát- hátha kezet akar mosni- elpakolni a ruhákat, beágyazni, majd jött a szoba, a gyerek....És mindeközben Emma mit csinált? Kipakolt a konyhai  faliszekrényből- macskakaját,  hagymát, és egy gyümölcsteakeveréket,  amiből közben evett is. Életében nem volt még el egyedül ennyi időt- több, mit fél órát elmolyolt ott,miközben beszélt is, a kis babanyelvén kommentálta  a felfedezéseit. Aztán persze ő is kapott egy szivacsot, és segitett nekem felmosni, port törölni. A védőnő- természetesen Emma alvásidejének közepébe igérte magát-melynek  következtében mindnyájunk   napja még jobban felborult. Ez ugye különösen kellemetlen, ha  anyuka tanitani jár,szakdolgozatot ir, és az a rohadt két óra van számára napközben, ami a saját önrendelkezési ideje-  azaz  még ez sem az, hiszen meg van szabva, hogy akkor kell az órákra készülni illetve kicsit a szakdolgozattal haladni. És akkor ugye arról még nem is beszéltem,hogy a gyerek ilyenkor annyira kiesik már a saját kis ritmusából, hogy akkor sem alszik el, amikor már lehetne. Na mindegy, a tanitás utáni következő programpont a játszóház volt, ahová egy környékbeli hordozós anyukával mentünk. Illetve, ott találkoztunk. Bár megkértem anyámat, öltöztesse fel a kölköt, mire hazaérek, hogy már indulhassunk is, a gyermek még –időközben összekoszolt- ruhácskában billegett otthon. Felöltöztetni  olyan 20 perc volt, egy valaki fogta le, ketten öltöztettük,  a játszóházban ugyanez hazafelé. Mondta is a gondozónő: ’Hát ez a kislány nagyon nem szeret öltözködni...’   Hát, nem, hogy rohadna meg a tél végre, hogy március másodikán hóviharban jöttünk végül haza, este hétkor.

Bár tk már nagyon szeretnék végre a saját lakásomban lakni, saját kis konyhával, fürdőszobai tisztitószerekkel, renddel, úgy, hogy mindennek helye van- most mégis örülök, hogy nem ott élek, mert igy elmondhatom ,hogy azért  az elmúlt 15 hónapban nem a gyeden lévő anyukák tipikus  napjait éltem- a délelőtt nem házimunkával telt, miközben a gyerek szabadon rámol a szekrényekből, hanem többnyire a gyermekkel való játékkal, pizsamában, ülve az ágyneműkupac tetején, könyvnézegetéssel, bábozással  közös –a lakásban való-támolygással. Nem kell ebédet főznöm, nem kell- esetlegesen egy férjnek megfelelve- napközben mindent csillogóra sikálnom, meleg vacsorát elé tennem, és reggel hatkor –vele együtt- felkelnem.

Délután pedig Emmával vagy sétálunk, vagy itthon játszunk, nem megyünk csoportba, társaságba bandázni, és nem azért, mert nem tartom jó dolognak, hanem mert baromi jól elvagyunk itthon is.
Szóval sokszor irigylem a klasszikus anyukákat, akik  apával, egy vagy több gyerekkel családosdiznak,háztartás vezetnek rendszeresen sütnek és főznek-  akik délutánonként a barátnőikkel együtt sétáltatják a babákat, interneten fórumoznak ( bár ezt mondjuk én is csinálom,de főleg, mint olvasó- nagyon sok hasznos és okos dolgot tanulok)-családi oviznak- azaz napközben együtt bandáznak és igy próbálják a gyedes éveket túlélni- én igy is nagyon jól érzem magam, és fáj  a szivem, ha arra gondolok, hogy nem is olyan soká – legkésőbb 9 hónap múlva- véget érnek ezek a szép,  összebújós, kényelmes, napok.