Számvetés

Talán az év utolsó napján illik számot vetni az elmúlt évvel kapcsolatban, és különösen akkor, ha az az egy év majdnem egybeesik az anyasággal eltöltött első évvel is. Nos, bár azt hiszem, elég sok mindent alárendeltem ennek a helyzetnek- nem jártam szórakozni, nem készítettem el az egyetemi szakdolgozatomat, nem fejeztem be a tanulmányaimat- mert mindez Emmától vett volna el nemis annyira időt, mint inkább türelmet- azért van lelkiismeretfurdalásom is. Elsősorban azért, mert ennyire rosszul bírtam az éjszakai felkeléseket- és még ma is ingerült vagyok, ha úgy alakul, hogy egy-egy éjszaka többször kell felébrednem hozzá. Szeretném azt hinni, hogy ez a korom miatt van-míg huszonévesen az ember egy átmulatott éjszaka után simán beül egy előadásra vagy elmegy dolgozni- az évek során ez egyre rosszabbul megy- és ez igaz a korai kelésre, az alváshiány tolerálására, a nappali közérzet fokozatos romlására is.Ráadásul a kávé és aszpirin –mint megoldás –nem jöhetett szóba, sem az az egyszerű dolog, hogy a következő nap vagy hétvégén addig alszom, ameddig bírok. Igen, talán ez volt a legnehezebb, tizenhárom hónapja alig egyszer-kétszer tudtam addig aludni, amíg én szerettem volna- azt hiszem az idegeknek ez árt a legtöbbet- nem lehet magamat azzal nyugtatgatni, hogy oké, most nehéz, de ekkor és ekkor jobb lesz- hiszen, mire végigalussza Emma az éjjeleket, eljut a reggel hétkor kelős a korszakba- amikor annyira izgalmas lesz számára az élet, hogy az első kis kinti zajra kipattan majd a szeme....

A másik dolog, amivel nem vagyok még teljesen elégedett- az a nassokhoz való hozzáállás-bár ezt kezdem szigorúbban venni- és tk sikerül is.
Rájöttem, hogy rettenetesen elveszi Emma étvágyát minden tésztaféleség- pogácsa, keltkifli stb- és szintúgy a kekszek is- a babakeksz is- minden, amibe cukor vagy akár méz van- egy egyébként egészségesnek mondható mézeskalács is- ha reggel pl. kap egy kekszet, egész nap rosszul fog enni. Tehát minden ilyesmit csak este kaphat – csokit, édességet amúgy sem nagyon kap, de persze az is csak vacsora után jöhet szóba. Nyilván most azért foglalkoztat ez, mert a december kimondottan a nagy kajálásokról, vendégeskedésről és sütizésről szól- és most került ez előtérbe- a lényeg, hogy a személyes példa is számít- de egyszerűen ezeket a dolgokat el kell tenni, tovább kell ajándékozni vagy ki kell dobni és kész- nem etethetem meg sem vele- sem fogyókúrázó magammal sem-akkor sem,ha közben fáj a szívem azért az emberért, aki dolgozott vele, pénzt költött rá és örömet akart okozni.

Nyilván, ami még szintén nagyon fontos- és javításra szorul- az a körülöttünk élőkkel való békés együttélés- illetve Emma apai ágával való jó viszony ápolása. Közben persze fontos azt is tudni, hogy a nem méltó embereket nem kell beengednünk az életünkbe, illletve jogunk van elvárni egyfajta emberekhez méltó, tiszteletteljes viselkedést a másiktól- nem állatok vagyunk-és ezt akár már most, egy éves korban is lehet érzékeltetni. Azt hiszem- főleg, ha a személyes példában hiszek- itt még nekem is van tanulnivalóm- sokszor konfrontálódom jobban, mint kéne, sokszor pedig gyáva nyúl módjára hallgatok, vagy csak később bukom ki.
Nos, hogy meg is dicsérjem magam, jó volt, hogy rátaláltam a hordozásra- bár igazából az első négy –öt hónap után már csak ritkán hagyta Emma magát kendőben tartani-a testkontaktus, a cipelés, az összebújás máig is fontos és alapvető részét képezi a kapcsolatunknak- szintúgy a szoptatás- aminél megfogadtam, hogy ő fogja eldönteni, meddig szeretné .( Apa szerint az esküvője napjáig- ha rá bízom,-ebből is látszik, hogy a civilizáltabb kultúrákban mennyire nem hagynak semmiféle beleszólást a babáknak abba, hogy hogyan és mitől is éreznék magukat jól- ettől van aztán ez a rengeteg életképtelen érzelmi nyomorék köztünk- akiktől aztán mindenki szenved- és persze ők is szenvednek önmaguktól.
Ami még új dolog és a jövő évben folytatólagosan figyelnem kell rá- az Emmánál az önálló játék megtanítása- ami már lassan fél órától egy óráig kell hogy tartson. Mivel evidens számára, hogy ha egyikünk nem foglalkozik vele- megy tovább Mamihoz, esetleg ordít, hogy tessék vele foglalkozni- időről időre be kell tennem a kiságyába játszani- ez ment is eddig persze ilyen tíz –tizenöt percekkel- és ’szoktatni’- hülye szó- ahhoz, hogy feltalálja magát. Azt mondjuk észrevettem, hogy csak olyan játékokkal , könyvekkel játszik el jól, amikkel együtt is szoktunk játszani-ez minden esetre jól esik- hogy ennyit számít a közös foglalkozás. Azt olvastam, hogy ha egy gyerek nem tanulja meg, hogy egyedül játsszon, akkor a közösségben sem fogja magát feltalálni illetve mindig a társait fogja nyaggatni, szórakoztattatja magát- mintha csak Emma apukájáról lenne szóJ-
Egy ilyen családban, mint a mienk, ahol többnyire ketten vannak otthon- Apáéknál többen , testvérek, rokonok stb- nagy a veszélye, hogy a gyereknek tényleg mindig van hová fordulnia, és felnőttként is képtelen lesz az egyedüllétre. Nemcsak apa ilyen, a húgom sem bír ki egy estét sem egyedül-rögvest leissza magát, és a második napon már aggódik, nem alkoholista eJ És ha jól emlékszem, neki sem kellett soha egyedül lennie....
Szóval igy legalább be tudok iktatni egy zuhanyzást akkor is, ha ébren van- és nem kell mindent abba a másfél órába préselnem, amig alszik....
Nos, persze egy év minden sikerét és kudarcát lehetetlen egy röpke fél óra alatt leírni, de számomra a legmeghatározóbb dolgok mégis ezek voltak: az altatás, hordozás, szoptatás és a magam alvásproblémái- a hozzátáplálás, a szerb családdal való kapcsolattartás és az, hogy ezen a kicsi helyen hogyan tudunk úgy együttélni, hogy ne menjünk egymás agyára és mindent se kelljen a személyiségemből feladnom.
Jövőre talán többet kellene- lehetne kimozdulni- kirándulni, eseményekre járni, Bp-re utazni és élményeket gyűjteni- úgy gondolom ennyit lenne egészséges változtatni, mert lassan kezdem magam úgy érezni, mint a kisnyugdíjas, aki túl fáradt és túl szegény ahhoz, hogy bárhová is elmenjen.
Továbbá várom, hogy folyamatosan csússzanak le rólam a kilók- bár már nagyon keveset eszem- ez még mindig csigalassúsággal megy- de remélem, a legrosszabb esetben is a tavaly nyári és idei nyári súlyom között tíz kiló lesz a különbség.

Gyertya és gyűjtés

Tegnap Emmával megint gyertyáztunk, mivel anyám kocsonyát főzött, és az egész lakást átitatta a szag, egy illatos gyertyát gyújtottam meg, és persze ezt Emma mindig nagyon élvezi: az öngyújtó használatát, a gyertyát magát- amiről persze már tudja, hogy nem szabad hozzáérni, szereti a lángot is nézni, de a legjobban azt szereti, amikor elfújom, ez igazi varázslat számára.

Kicsit később próbáltam vele játszani- pontosabban mutattam neki, hogy a kis egymásba rakható pohárkákkal mi mindent lehet csinálni- nem igazán érdekelte - ezért valami egyszerűbbet eszeltem ki - megkérdeztem tőle: 'segítesz akkor anyának ezeket összegyűjteni? ' Mire felcsillant a szeme, és felnézett az asztalra- a gyertyára... Annyira kellett nevetnem- mindig megdöbbenünk rajta, mennyi szót ért már- de hogy a gyújtani-t is érti, azt tényleg nem gondoltam volna....

Jótékonyság

Ma fejeztem be a karácsonyi ajándékvásárlást- és, mint már említettem- ilyen mértékben egy életre. Ma voltunk az adventi vásárban is utoljára, Emmával megnéztük a racka juhokat, amelyeket meglátva lelkes ugatásba kezdett. Mindegy, este a kádban már sikerült megtanítanom bégetni. Mivel most amúgy is mindenre azt mondja, hogy baba, a bégetés olyasmi lett, hogy báá, báá, szóval nem igényelt nagy kreativitást tőle.
A vásárban találkoztunk egy hölggyel, aki pénzt gyűjtött szegény családoknak. Azt mondta, tavaly tüzifát vettek nekik, hogy tudjanak fűteni. Bár már előtte is többször vásároltam ebben a sátorban, amely jótékony célra használja fel a befolyt összeget, természetesen nem akartam kihúzni magam a dologból, de mivel kétezer forintból nem tudott volna visszaadni, ezért megígértem, hogy visszamegyek. Alaposan körbe jártam a helyet, mert csak akármit nem akartam megvenni azért, hogy felváltsam a pénzt, végül sikerült, és visszamentem hozzá. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ebben a csodálatos környezetben a hangulat minden volt, csak nem karácsonyi vagy emelkedett. Az eladók kissé gúnyosak voltak- az egyik pl megkérdezte, hogy megvan e már mindenkinek minden, és vajon a Tescoban vásároltam e be- illetve lesajnálva néztek mindenkire, aki csak nézelődött, de nem vett semmit- a helyi híradóban pedig nemrég a juhtúrós lepényesek panaszkodtak, hogy rosszul megy a bolt- holott majdnem mindig sor van náluk, amikor én arra járok. Arról nem beszéltek, hogy 700 Ft egy lepény náluk, amit aztán féllábon állva, asztal, minden nélkül kell elfogyasztani a minusztízben. Szóval, hogy miért nem gondolnak ezek az emberek arra, hogy csak azért, mert különleges környezetben és időszakban árulnak, még senki nem fog kétszer- háromszor annyit fizetni a dolgaikért, mint amennyi a normális ár lenne. Minden esetre- a válság óta- nem először találkozom azzal, hogy a boltosok majdnem, hogy bunkók velünk, potenciális vásárlókkal, ha csak nézegetünk, majd távozunk.
Na, a lényeg, hogy ahogy beledobtam a kis összeget az üvegcsébe, majd leellenőriztem az egyenlegemet, elkeseredtem és elszomorodtam, eszembe jutott, hogy hiszen most utaltam át tízezer forintot a volt bérlőim által elfogyasztott villanyszámlára- én már- akaratomon kívül ebben a hónapban jótékonykodtam is...
Nem elég, hogy tönkretették az alig három éves ágyamat, továbbá nem fizették ki a villanyt, szó nélkül léptek le, és még ki sem takarítottak maguk után, most úgy tették még fel a koronát az egészre, hogy trágár szavakkal meg is fenyegettek, hogy ha még egyszer szóba merem hozni a tartozást, hát feljelentenek az adóhivatalnál. Ami ebben persze a vicces, az az, hogy adóbevallást kb fél év múlva kell leadni a múlt évről, tehát igazából nincs félnivalóm, csak egyszerűen az fáj, hogy ilyen patkány emberek szabadon mozoghatnak és vághatnak át újabb és újabb embereket, miközben meggyőzik magukat, hogy igazuk van, hogy pl a villanyszámla ’ valami csoda folytán’ lett ennyi, és nem azért, mert ő munka nélkül egész nyáron valószínűleg ott döglött, nézte a tévét, működtette a ventillátort és internetezett. És arra gondoltam, amíg hazafelé toltam a sóban-hóban és –most szerencsére kellemes- hidegben a babakocsit, hogy tényleg beadom a fizetési felszólitást, hiszen egyszerűen ilyent nem lehet tenni. Aztán rögtön rájöttem, hogy miért, embert ölni, részegen vezetni, balesetet okozni, más dolgát eltulajdonítani –ezek nap mint nap ezrével fordulnak elő - szabad? Hogy én tényleg azt hiszem, hogy csak azért, mert igazam van, azt érvényre is tudom juttatni? Persze természetesen elindítom az eljárást, mert amúgy gyáva kukacnak érezném magam, aki csak azért ideologizálta meg így a dolgot, mert ez a legegyszerűbb megoldás.
De szeretném a világot legalább úgy elképzelni, hogy az embereket két körbe tömörítem, az egyikbe az ilyen patkányokat, akik csak kárt okoznak másoknak és az életük az elvételről szól, a másik körbe pedig azokat, akiknek élete az adásról szól. És persze nem a karácsonyi tusfürdő és nyakkendő-kényszerű adására gondolok, hanem az olyanokra, mint az a hölgy, aki ott állt a hidegben és fára gyűjtött a szegényeknek- ez már egészen, dickens-ien romantikus, sőt, giccses- vagy azokra, akik hónapok óta azon dolgoztak, hogy az iszapkatasztrófa áldozatai saját otthonaikban tölthessék a karácsonyt. És én szeretném magam ebbe a körbe tudni, és nem is tudom mással vígasztalni magam, mint ezzel, hogy erkölcsi szempontból mennyivel magasabban állok az ilyen embereknél, és hogy ez milyen jó érzés.

Nos, eza bejegyzés éppen nem Emmáról szólt, nem is a fogyókúráról, de valami olyasmi, ami elgondolkodtatott- azt hiszem, ha valahogy össze akarnám mégis Emmával kapcsolni, akkor talán annyit tudok kihozni belőle- hogy a személyes példánál nincs fontosabb- és ha azt szeretném, hogy ő is az adók táborát bővítse majd, akkor nekem is így kell élnem- az ilyen történetekből pedig tanulságot levonni- majd elengedni őket. Úgy érzem, ha nem így teszek, én is bemocskolódom- már csak az ilyen emberekkel való érintkezés által is..

Vidám vasárnap

Szerettem volna egy sztorit elmesélni a barátnőimnek, de gondoltam, megosztom mindenkivel. A lányok tegnap voltak itt karácsonyozni, és egész nap felváltva szórakoztatták Emmácskát. (Sajnos képeket nem tudtam csinálni, mert kezd gyengélkedni a gépem, a gyereknek úgy tűnik mégiscsak sikerült néhányszor megkaparintani, és földhöz vágni)-szóval én nagyon jól éreztem magam, és persze, mint büszke anya gyermekemet intellektuális tevékenységeivel próbáltam produkáltatni egész nap, úgymint : "Hogy csinál a kutyus? ""Hogy csinál a cica? A kacsa? Az oroszlán"?... stb - Ráadásul az esti fürdésnél apa is telefonált és Emma úri jókedvében neki is hajlandó volt a telefonon keresztül ezeket bemutatni.
Na szóval a gyerek- aki fél nyolckor kidőlt amúgy- este11 kor felébredt, nyüsszögött- odamegyek, rámnéz, megvillan az értelem a tekintetében, majd engedelmesen azt mondja: nyáu, nyáu, nyáu- ezek után becsukja a szemét, és édesdeden alszik tovább. Szóval így kell kérem gyereket kondicionálni....

Szülinap: pinky, éneklős és hápogós csodával

Nos, adós vagyok még a szülinap történetével, ami összességében jól sikerült. Akár azt is mondhatnám, hogy bár én lassan negyven éves vagyok, egyetlen születésnapomon sem volt ekkora felhajtás, mint most Emmánál, dehát nyilván azért is, mert nem szoktam hozzá, hogy ünnepeljenek, és inkább felnőtt koromban is kerülöm, hogy engem éltessenek.
Vettem lufikat, ám amint elkezdtem fújni őket, Emma elbőgte magát, ez furcsa, mert amúgy nagyon bátor kislány. Talán nem tudta hová tenni, hogy valami jön ki a számból. De aztán az étkező feldísztve már tetszett neki.
Apa és a szerb család már kora délután itt voltak, és apa egy –a képen is látható- rózsaszín csodával állított be. Emmának persze nagyon tetszik- állathangokat utánoz, zenél, és egy csiga van a tetején- nekem már nem annyira. Ha megkérdezett volna engem is, biztos, hogy nem ilyent választok, de mindegy, majd lassan megpróbálom megértetni vele, hogy a nagy döntésekből engem sem hagyhat ki. Szerintem most először úgyis a kismotor jön, amit lábbal hajt, aztán, ha már tekerni is tud, akkor a fele sallangot le lehet róla szedni, és akkor már kicsit jobban néz majd ki, és persze az is lehet, hogy diszkréten lent felejtem majd a Balatonon, és szerzek egy kisebb fémvázasat neki. Persze az, hogy Emmának tetszik, azért sokat számít, de elég furcsán fogunk majd a faluban festeni nyáron, amikor még kis napernyőt is lehet rá szerelni- olyant baldachinosat, mint amilyent az elefántokra tesznek Ázsiában- miközben hangosan béget, múzik és cserempel az eszköz- magyarul: mindenki rajtunk fog röhögni. Hát igen, apa ilyeneket nem vesz számításba, azt hiszem náluk annál jobb egy ajándék, minél nagyobb és csicsásabb, mi meg itt azért ezen a ponton már túljutottunk olyan 10-15 éve. Másrészt viszont a mi, felnőttek felelőssége, hogy a gyereket formáljuk, az ízlését is, a vágyait is akár- és szerintem a pink csoda erre igazán nem alkalmas.
Leviszem tologatni benne heti néhányszor- egyrészt, hogy kihasználjuk valamennyire, másrészt, mert akkor elég egy fél órát sétálni –a hidegre való tekintettel- teszünk a környéken egy kört, hintázunk egyet, és irány a jó meleg lakás. Tegnap, amikor hosszabb távra vittem babakocsival-már éreztem is a negatív hatását- a pink csodában ugyanis egészen előre lehet hajolni,sőt, fel is lehet állni útközben- Emma a babakocsiban is ezt tette- jobb híján most nem csatolom be, hagyom, hogy ott is előre húzza magát, és csak reménykedem benne, hogy majd észreveszem, ha elhagyom.:)

Visszatérve a szülinapra, a rokonság egész délután játszott vele, kapott tortát – gesztenyéset, amiből ő is ehetett- és szerintem nagyon jól érzékelte, hogy most ő a főszereplő, és a kedvéért történnek a dolgok, ezért van itt mindenki, van tüzijátékos gyertya meg sok sok ajándék. A Mikulást is megértette, mert amikor este kitisztítottuk az ablakot, hogy legyen a Télapónak hová tenni az ajándékokat, és reggel szóltam neki, hogy nézzük meg, hozott e valamit, rögtön odamutatott.Ebből gondolom, hogy a szülinappal is tisztában volt, hogy ez az ő különleges napja, már reggel, amikor én átadtam neki a gyönyörű leporellós mesekönyvet, amit persze azóta is nézegetünk.

Szóval jól sikerült a nap, és a következő is, eltekintve attól, hogy milyen, amikor 5-7 embert kell összeszervezni, megetetni, eldirigálni- úgy, hogy közülük legalább három biztosan mindig teljesen mást fog csinálni, mint amit mondunk, eltervezünk vagy kérünk. De ez már független a szülinaptól- a családi legendák körébe fog tartozni- hogy hogyan rángattam ki a nagyobbik tortát a nagymama kezéből, nehezen megértetve vele, hogy nem a félkiló csokis, hanem a gesztenyés lesz az, amiből Emma eszik- vagy hogy hogyan vesztettünk el mindenkit egy kétórásra tervezett belvárosi séta során- és hogyan került a mobiltelefonom kalandos úton Szerbiába majd 8 nap alatt vissza- és mindez csak azért, mert többnyire falra hányt borsó amit én mondok. De hát- mint szeptemberi enyhén sikertelen szerbiai utunk is mutatja- ehhez azt hiszem em hozzá kell szoknunk, mert ők már- a kedvemért- nem fognak megváltozni.

Az én adventem

Ahogy megírtam az előző post-ot, annyira beleéltem magam az adventi hangulatba, hogy készítettem is néhány fényképet, hogy milyen is városkánkban a várakozás. Ilyen díszletek között kerültem tehát olyan hangulatba, hogy többé nem hypermarketekben szeretném az adventet eltölteni. Talán most már érthető. Bár azon eltűnődtem, hogy vasárnap lévén mindenki családdal, társasággal volt, s nálam a lényeg még hiányzik: a puncs mellé a barátok vagy a szerelem.... De ez is meg lesz egyik előbb, másik utóbb- mert a barátokat biztos beviszem egy sétára- ha majd jönnek ünnepelni-forralt borra és lepényevésre. Minden esetre a sok évig a bpesti bűzben eltöltött piszkos adventek után ez is nagy lépés, ne legyünk telhetetlenek....:)

ár

Karácsonyi előzetes

Ahogy elkezdődött az adventi időszak, mint ahogy azt már fentebb írtam, elkezdtem gondolkodni, hogy ezek után – hogy már nem én vagyok a ’gyerek’- hogyan is ünnepeljünk, milyen hagyományaink legyenek. Természetesen a mézeskalács sütés, az adventi gyertyák gyújtása és az adventi vásár meglátogatása a maga mesebeli díszletei között adott, és városunkban szerencsére rengeteg –akár ingyenes is- gyermekprogram van ilyentájt- kézműves foglalkozások karácsonyfadísz készítéssel , bábelőadások stb., tehát igazából tőlem nem kíván sok energiát ez az időszak- annál inkább időt. Ez rendben is volna, hiszen egyre többet olvashatunk és hallhatunk arról, hogy erről kéne, hogy az ünnepeink szóljanak, hogy időt és figyelmet adunk egymásnak- és jelen pillanatban a világon az egyetlen ember akinek valójában szüksége van az én időmre- az a lányom. Remélhetőleg ez még hosszú évekig így lesz, és én majd munka mellett is igyekszem úgy berendezni az életünket, hogy ez meglegyen. Igen ám, de mindeközben- a szép adventi várakozás alatt- nekem régebben kb 30, jelenleg olyan 20 embernek ’kell’ ajándékot vennem, és ez a szám is csak azért csökkent le, mert van, aki éppen külföldön él, és van, akivel már megbeszéltük, hogy ne adjunk egymásnak,vagy csak ’ a gyerekek’ kapjanak. A munkahelyeimen is mindig szokás volt egy kis ajándékozás, ami gondolom, a jövőben is így lesz, tehát lehet, hogy a 30- cal még alá is becsültem a számot, és ez egészen szerény számitásokkal is – olyan negyven- ötvenezer forint, amiből ez a 20- 30 közötti fő kijön.
Nem akarom, hogy sóhernek gondoljanak, bár nyilván a karácsony anyagi vonzatát sem tudjuk letagadni. Mindehhez egy jó vacsora ( vendégekkel) vagy ebéd, az ital, a díszítés és a csomagolás- s ráadásul ha valaki mindehhez egyedülálló- ahogy én voltam jóformán egész felnőtt életemben –akkor azért ez is fontos tényező. De két dolog is van ami sokkal jobban zavar: a rengeteg vásárlással és frusztrációval eltöltött idő, amikor azon tűnődünk, hogy vajon tetszik e majd az illetőnek ,amit vettünk, látszik e rajta, hogy nem valami olcsó gagyi és örülni fog e vagy a sutba dobja- nos engem igazán ez zavar. És az, hogy elképzelem, hogy majd munka után- miközben a lányommal anyám játszik ovi után – majd rohangálhatok hosszú délutánokon át a városban vagy hipermarketekben ahelyett, hogy vele néznénk a belvárosban sétáló Mikulásbácsit- mint idén, vagy szánkóznánk a hóesésben, vagy egyszerűen narancsot ennénk és teát innánk a hideg téli estéken, és örülnénk neki, hogy itt a karácsony. Lehet, hogy jódolgomban már álproblémákat kreálok, és ahelyett hogy örülnék annak, hogy van kinek ajándékot venni, és van kivel találkozni, ünnepelni, szeretném ezt az időszakot úgy megélni, ahogy a reklámokban és a kis romantikus falvakban, városkákban játszódó filmsorozatokban, ahol mindenki fenyőágakkal díszíti a kerítését, és forralt bort szürcsöl a városka főterén, miközben a Betlehemes játék szereplőit kritizálja.
Nem az ünneplés és az együttlét ellen ágálok. De amikor azt hallgatom az egyik- szintén egyedülálló- barátnőmtől, hogy ő bizony nem telefonál, csak emailt ír, mert nincs pénze- és tudom, hogy jönni fog hozzánk ünnepelni és nekem és Emmának is hoz majd ajándékot - akkor nem gondolom, hogy rossz nyomon járok, amikor úgy döntök, hogy jövőre – és innentől fogva minden évben- én bizony csak annak az öt – vagy éppen mennyi- embernek fogok ajándékot venni, akivel a szentestét együtt töltöm. A többiekkel egy jó ebéd vagy vacsora, borozgatás, beszélgetés, esetleg egy pici és szép karácsonyfadísz - és ennyi. Igy is marad még elég alkalom az ajándékozásra, hiszen látogatóba nem fogunk sehova úgy menni hogy ne vinnénk legalább egy üveg jó bort, a gyerekeknek apróságot, van születésnap és névnap- ráadásul így is marad elég megajándékozandó- a majdani kollegáim, ha lesz ’ kötelező’ karácsony’- az óvónéni és sorolhatnám még. De elegem van abból, hogy a karácsony előtti hétvégék a boltokban való tolongásról és a bankkártyám egyenlegének ellenőrizgetéséből, illetve a lista kipipálásából áll, s hogy esténként pedig elalvás előtt azon töröm a fejem, hogy kinek és mit vegyek, aminek még örülhet is. Ha ráadásul egyéb ésszerűségi szempontokat is figyelembe veszünk- hogy lassan mindnyájan belefulladunk a felesleges tárgyainkba, hogy a lakásainkban nem férünk el a sok lomtól—ha pedig lomtalanítunk, azzal szemetet termelünk és a környezetet károsítjuk- akkor méginkább logikusnak tűnik a törekvésem, és inkább büszke vagyok rá, minthogy szégyellném. Jövő karácsonykor pedig kiderül, hogy igazam volt e.

Fogyókúra 1. rész

Nos, ideiktatom fogyókúrám történetét is, hiszen számomra ez is a gyermekhez kapcsolódik: azelőtt talán egyszer volt, hogy tényleg fogynom kellett volna, bár akkor csak kb öt kilót, és az sem sikerült. Megvártam, amig jött egy stresszesebb időszak, és lement magától.
Most azonban összesen olyan 18 kiló a teherbeesés előtti és a szülés utáni maximum súlyom közötti különbség, tehát ezt most nem lehet- és nem is akarnám- egy nehezebb időszakig eltolni. Egyáltalán- nehezebb időszakot sem szeretnék többet- tehát marad a tudatos- fogyókúra. Persze, amitől érdekes, hogy mindezt szoptatás közben- tehát rohamtempóról és éhezésről szó sem lehet- és sportról sem egyelőre- és nem csak azért, mert kétnaponta esik a hó és mert egy kisbaba mellől még a boltig is nehéz egyedül eljutni- hanem mert az ízületeimnek már nem tenne jót ennyi plusz kilóval rohangálni. Szóval marad az esti nem evés, a szénhidrátszegény diéta, és a gyerekadagok fogyasztása- eddig- három hónap alatt- négy kiló ment le. Tervezem nyárig még tíz kiló leadását- ami gyorsabb vagy több csak akkor lehet, ha közben esetleg lányom úgy dönt, nem szopizik tovább. És persze azt is tervezem, hogy ha mondjuk 60 kiló alá kerülök- már a sportolást is elkezdem.
Persze, hogy még nehezítettebb legyen a dolgom, itt van anyám, aki főz rám is- és akit elég lassan és nehezen győzök meg arról, hogy nem kell nekem minden nap kétfogásos ebéd- és a zsíros, édes és szénhidrátos ételeket is kerülném. A héten példátlannak titulálta azt a borzalmat, hogy háromszor ettünk főzeléket- borsó, lencse és spenót – és nem csinálhatott császármorzsát, sem palacsintát. Mentségéül azt hozta fel, hogy ő bizony soha nem fogyókúrázott, és fogalma sem volt róla,hogy a palacsinta hízlal.Pedig milyen finom Nutellát kapott a barátnőjétől! És igazán ehetném a smarnit is akkor cukor és lekvár nélkül. Na de akkor minek dolgozzon vele?- így én. Nem egyszerűbb akkor helyette tükörtojást enni? A minap, mikor szerinte ’ gyenge’ ebéd volt csak porondon, leszaladt a boltba somlói galuskáért. Most pedig hozott pudingot ’ de csak kettőt’- mert nem volt akciós.

Most már ellen tudok állni, de fél éve, mikor egyrészt még kizárólag szoptattam, másrészt meg talán a dohányzásról való leszokás hosszútávú utóhatásaként állandó édességhiány kínzott- nem bírtam ki, ha ilyen finomságokkal volt tele a hűtő. Másrészt persze teljes empátiahiányt mutat, ha valaki desszertekkel tömi tele hűtőt, miközben mellette valaki keményen küzd, hogy tíz dekánként szabaduljon meg a feleslegétől.

Remélem azért így is folyamatos lesz a fogyás, mert nyárra már szeretnék a régi- 36-38 as ruháimban pompázni.

Más szempontból viszont minden nőnek receptre írnám fel azt, hogy az életében egyszer legalább hízzon meg egy kicsit, majd fogyjon le, mert sokat lehet tanulni is és fejlődni általa.
Én például majdnem egész életemben 36- os méret voltam, és soha nem tudtam igazán büszke lenni sem erre, sem magamra, nem is tetszettem különösen magamnak,
Sőt, soványnak sem láttam magam. Most, bár csak négy kilóval vagyok kevesebb, mint szeptemberben, már a büszkeségtől néha egyenesebb háttal járok , és néha kimondottan soványnak látom magam. Szóval, talán ha végig csinálom ezt a kúrát, egy kicsit az önbecsülésem is megnő, és büszke leszek valami olyasmire, amit azelőtt adottnak vettem. Nyilván emiatt van, hogy semmit nem számít, ki, hogyan néz ki- a kisugárzás dönt- elégedett vagyok e magammal, vagy nem. Csinosnak látom e magamat, vagy nem.Én soha nem tudnám elfogadni magam pluszkilókkal vagy büszke lenni rá, mint sokan, akik azt állítják, így is szépek- de talán most majd soványabban már másképp lesz. És persze sokat számít az is, hogy végig csinálok valamit, amit eldöntöttem, megterveztem- aztán az is, hogy egyedül csinálom, senki nem lelkesít sehonnan- és én arra is büszke vagyok, hogy a hiúságomat félre tudtam tenni-és a szoptatás érdekében a háttérbe szorítani. Mert persze lehet valaki büszke arra, hogy harminc kilót fogyott a gyermeke születése utáni egy évben, csak azt felejti el hozzátenni, hogy közben nem adta meg a kisbabájának azt a dolgot, ami –a szeretet mellett-a legfontosabb lett volna. Hja, így könnyű napi több órát gyalogolni...
Minden esetre én türelmes vagyok, és már vásárolom a 38-as darabokat....