Régen nem írtam, mivel igazából nem történik semmi különös, évek óta nem szenvedtem ennyire a téltől és hidegtől. Természetesen azért, mert gyed-en lévő kismamaként elég volt napi egyszer egy órára kidugni a fejem, ha muszáj volt, és néha még egyszer sem kellett. Ha például itéletidő volt. Most azonban, menni kell, ha fúj, ha esik. Szerencsére nem én hozom és viszem Emmát minden nap, így egy kicsit könnyebb, de nagyon várom már a jóidőt és azt, hogy napsütésben sétálgathassunk, meg mehessünk játszótérre. A legújabb próbálkozásunk az, hogy oda és vissza gyalog megyünk, eddig ugyanis mindenféle közlekedési alkalmatosságot bevetettünk- most azonban eljött az idő, hogy megtanuljon fegyelmezetten sétálni. Ez ugyanis soha nem ment. Egyszerűen Emma nem hajlandó megfogni a kezem, pontosabban soha nem volt hajlandó. Hétvégén azonban úgy alakult, hogy gyalogosan mentünk Budapestre- mármint vonattal, de amúgy nem vittünk semmit- és kiderült, hogy Emma azért cirkuszol és veti magát sokszor térde- hóban, sárban- megmakacsolva magát, mert én szorítom a kezét. Persze, megszorítom, amikor a Blaha Lujza téri kereszteződésben a négysávos út mellett ki akarja tépni, olyankor azért egy anya szorít kicsit rajta.Szóval, hogy kialakult valahogy ez a dolog, ő gondolom általában öt másodpercen belül ki akarta tépni kezét, én ilyenkor megszorítottam, és ő elkönyvelte, hogy kézen fogva sétálni fáj. Na, akkor ezt átbeszéltük még hazafelé a vonaton is, meg utána is még párszor, hogy ha mondjuk ő fogja az enyémet, vagy éppen nem akar elrohanni, akkor nem fogom szorítani. Aztán azóta ezt gyakoroljuk, megspékelve azzal, hogy sem Pillangó Barbit, sem Fifi házat nem kap, amíg meg nem tanul kultúráltan közlekedni. Eddig elég jól megy, és tényleg már ideje is volt ennek, mert kínszenvedés volt folyton a pinky háromkerekúvel, a kismotorral, a futóbiciklivel, a nagybiciklivel- stb szenvedni a minusztízben, és amióta még hó is van, na meg eső- már nem is maradt más.
Az ovit továbbra is nagyon szereti- én már kevésbé- az óvónénik és a dajka néni minket szülőket is úgy dirigálnak, mint egy hadsereget, már előre félek, ma mit csináltam rosszul. Ezért is örülök, amikor nem én megyek érte, reggel meg csak beküldöm , aztán megyek. De amúgy nagyon jó dolgokat csinálnak, a minap ' Pisze ' bábot égettek az udvaron, miközben köveket ráztak, aztán most van náluk egy aranyhal vendégségben, akit Mollynak hívnak, és persze volt farsang is, ahol Emma hercegnő volt. És persze volt már beteg is ebben az évben- de szerencsére nem volt komoly, és jól ezsibbadoztak itthon mamával.
Enni is egyre jobban eszik- megkedvelte már a rizst és a spagettit- de persze itthon nem eszi, csak az oviban, mert ott más. A babfőzeléket is megszerette- bár szerinte csokis kukorica a neve- és a minap közölte, hogy képzeljem el, szereti a lekvárt. A Dorottya mondta neki, hogy az finom, mire megkóstolta, és tényleg finom. De persze itthon azt sem kért.
Szóval fejlődünk, növünk, okosodunk, szépülünk.
És várjuk ,de nagyon a tél végét.
