Mai duma

Vonaton utazunk, Emma feláll az ablakhoz: ' Kinézelődöm....'

Szabad strandolás

Ma délelőtt végre eljutottunk a  szabad strandra, és hála Istennek, Emma itt is nagyon jól érezte magát. Birtokba vette a játszóteret -  pedig olyan, mint az itteni, csak hát ez valahogy most érdekesebb volt, meg még a vízbe is bement, csak a bébi úszó részt hiányolta. Ennek ellenére tökéletesen érezte magát. Jó, hogy átmentünk, mert aztán délután esett az eső, és csak öt után derült ki, akkor meg már csak sétálni mentünk, gumicsizmában. Most lett – így az ötödik napon olyan nyaralós hangulatom. Biztos azért, mert ahogy elállt az eső, mindenki kiözönlött az utcára, tele volt babakocsis, gumicsizmás-motoros kisgyerekes csoportokkal. és olyan jó volt, hogy nekem is ez volt az első gondolatom, hogy sétáljunk egyet- ez olyan igazi balatoni nyaraló program- spontán, egyszerű, pontosan olyan, mint 35 éve, az én gyerekkoromban. Akkor egy esős délutánon, mikor végre kisütött a nap, mindenki pontosan ezt csinálta, csak akkor még a gyerekek nem motoron jártak, hanem biciklin, triciklin, vagy gyalog. És ugyanoda is mentünk a kis öbölbe, a csónakkikötőbe, ahol igazán semmit nem lehet csinálni, max. megnézni, fogtak e valamit a horgászok, meg gyönyörködni egy kicsit a tarka csónakokban és a nádasban- de gyereknek kitűnő. Láthatnak kishalakat, békát, szedhetnek virágot- mi kell még? Szóval Emmának is tetszett. Reggel amúgy, amint mentünk át a szomszéd faluba, azt kiabálta, húú, szászszor voltunk már itt, százszor!- szerintem csak arra reflektált, hogy mindig mondom neki, hogy tavaly sokszor voltunk itt vagy ott, csak már nem emlékszik. És lehet, hogy erre a szép útra- a balatoni biciklikörút része, igazán hangulatos- tényleg emlékezett, mert sokat szoktunk rajta sétálni, miután olyan sokszor volt szar idő tavaly is meg tavaly előtt is.

Mai párbeszéd: ( meglátunk egy rigót)

-          Húúú, mi az?

-          Egy rigó, szerintem.

-          Az Igojnak van tjaktojja.

-          Micsoda? Az Igornak van traktorja?

-          Nem, a jigónak van faktójja.

-          A rigónak? Milye van? Faktorja?

-          Faktójja.

-          Ja! A rigónak van farktolla!!! Hát milyen szavakat tudsz, Te Édesem, hát beszarás.

Na, visszatérve arra, hogy itt a környéken úgy tűnik, mi, a nyaralók lettünk a közellenség-  beszélgettem ma egy régi ismerőssel a szomszéd falubeli strandon, akinek akkora az unokája, mint Emma, ezért aztán mindig összefutunk a homokozó szélén. Ő mondta, hogy jövőre ezt a strandot is fizetőssé akarják tenni, és akkor még tovább fogják emelni az árakat, feltéve, ha nem lázadunk, mint állítólag Lellén, ahol még tüntettek is. És elmondta, hogy neki már évek óta annyira elege van ebből, hogy mindenáron csak a bevételre hajtanak, hogy ő nem is fogyaszt semmit a környéken, a füredi Tesco-ba jár, meg a Káli medence kis vendéglőibe, ott legalább a vendéglátásról szól a dolog. Hát, van egy kis igazsága, nekem viszont nincs autóm, tehát marad a helyi bolt. Persze mondhatnám azt is, inkább nekik legyen munkájuk, meg bevételük, mint egy angol multi cégnek- csak itt ez már tényleg nem a kölcsönös lojalitásról szól, hanem a másik lehúzásáról. Ma egy olyan strandi büfében ettünk, ahol hatan dolgoztak- abból ketten a konyhán, a másik négy tk semmit nem csinált- és ezt kell nekünk megfizetnünk. Pontosan egy ember is elég lett  volna,  és esetleg hétvégére, vagy estére több- de a tulajdonosnak jobban megéri hat embert foglalkoztatni- gondolom diákokat- zsebre, mint mondjuk kettőt, de azt rendesen dolgoztatva, bejelentve. És ezt nekünk kell megfizetni. Ki volt írva, hogy a krumpli nem mirelit, direkte figyeltem, olyan Family Frostos szalma krumpli volt, mint annak a rendje, még a lisztet is lehetett rajta érezni. Amúgy finom volt, de hát nevetséges akkor is. Nem az fáj, hogy ki kell fizetni, mert úgyis ki fogom, nem fogom a nyaralásomat a konyhában tölteni, hanem az, hogy tényleg itt nem létezik a vendéglátásnak az a fajtája, ami az örömszerzésről szól -  a vendégnek legyen élménye, érezze jól magát, érezze, hogy itt azt akarják, hogy neki jó legyen.

-           

Strandolás- helyett

Na, áradoztam itt a mi kis strandunkról, aztán másnap ért a meglepetés, mert 400 Ft-ra emelték a belépőt, amikor már a tavalyi 300-at is sokalltuk. Rögtön ki is fejeztem felháborodásomat, mindig ki szoktam, akkor is, ha tudom, hogy nem a döntéshozók ülnek a pénztárakban meg az ügyfélszolgálaton. Viszont tudom, hogy őket is megkérdezik néha, mi a nagyközönség véleménye, hát tudják. Rögtön közölték, hogy még mindig ez az északi part legolcsóbb strandja. Haha, persze, mert minden második faluban van szabad strand is, kezdjük ott. A másik pedig, hogy vannak olyan helyek- mint pl Füred, ahová a kedves nyaraló évi egy hétre jön, max. tíz napra, ott eleve bekalkulálja a nyaralás költségébe a családi bérletet, illetve a nyaralás alatt fele időben kirándulni a fog a környéken, esetleg olyan szállodában száll meg, ahol van medence, tehát azt a három - négy napot, amit a strandon tölt, kibírja anyagilag. Az északi part kis falucskáiban azonban a vendégek nagy része visszatérő vendég, aki vagy egész nyáron- ha pl. kisgyereke van, mint nekem vagy ha nyugdíjas- vagy minden hétvégét- plusz évi legalább két hetet - itt tölt- na ezt összeadva, azért elég tetemes összegre jöhet ki egy családnak egy nyári strandolás. Azok, akik a strandra járnak, fogyasztanak a büfékben, a vendéglőben, vásárolnak a helyi boltban, fizetnek ingatlan adót, munkát adnak a helyieknek a javításokkal, felújításokkal, a kertbéli munkákkal, tetemes összeget fizetnek ki a szemétszállításért - azért a két hónapért, amit egyáltalán itt töltenek. Idehívják a barátaikat, akik esetleg szintén visszajáró vendégek lesznek, szobát bérelnek, esetleg nyaralót vesznek, és ők is idehívják a barátaikat, és a gyerekeik pedig szintén idehívják a barátaikat. A helyi termelőktől veszik a bort, és  abból rúgnak be esténként. Így megy ez évtizedek óta, nem biztos, hogy pont a strandbelépőn kellene rólunk még egy bőrt lehúzni, csak azért, mert máshonnan már nem tudnak- mernek lecsippenteni.

Mondjuk két felnőtt és egy gyerek strandbelépője az ezer forint, és akkor még nem evett, nem ivott, nem fagyiztak, nem csinált a világon semmit, csak bejött és lefeküdt a fűbe, meg csobbant egyet.

Régebben az emberek lenéztek akár két órára is, hiszen olcsó volt a jegy, sokszor egész rossz időben is tele volt a strand- hiszen akinek tényleg évi egy hét a Balaton, az amint kicsit kisüt a nap, már rohan. Na, persze nem most. Bár július vége van, főszezon, és az idő sem különösen rossz, kb annyi ember volt a strandon, mint régebben egy júniusi hétvégén mondjuk, egy gyengébb időjárásnál. Pang a parkoló, a biciklitároló negyede sem volt tele. Persze nyilván ,ha negyven fok van, és sehol nem lehet kibírni, tömve lesz, és eddig is tömve volt, de amúgy már meggondolja mindenki, hogy kicsit felhősebb időben, eső-esélyes napokon levonuljon e. Ráadásul nekem messze tőlünk a szomszéd faluban van egy szabadstrand, ugyan ott nincsen csodajátszóház meg kialakított kis bébipartrész a kicsiknek, de van sok árnyék, lehet fürödni, úszni, kaja, büfé is van dögivel, és akkor jövök meg megyek, amikor akarok. Én ugyan szeretek napozni, de nem igénylem minden nap, tehát eldöntöttem, hogy mondjuk hetente kétszer lemegyünk ide, a többi napon- meg ha strandidő lesz- oda. Elvből nem vagyok hajlandó jegyet venni, mikor ugye a gyerekemet napközben altatni is kell, na, meg főleg azért ,hogy lássák, hogy valójában kevesebb a látogató, mint eddig.

Na, ennyi a terv, de egyelőre nem jutottunk el a szabad strandra még látogatóba sem, mert amikor elindulunk, Emma ordítani kezd, hogy a 'másik strandra menjünk a másikra'- azaz a fizetősre, és akkor persze én odamegyek, hiszen legyen már neki jó- az a két kis műanyag házikó ejtette teljesen rabul a játszóházban. Ha az nyitva van, el sem jut a partig, a homokozókig, a játszótérig. Van ott két lány, akik animátorkodnak, Emma ott áll mellettük, nézi, ahogy a többi gyerekkel foglalkoznak- azok pl színeznek vagy pontokat kötnek össze- mindenféle olyan dolgot csinálnak, amit ő még nem tud- ő meg ott óbégat mellettük- ' én is akajok színezni! Én is akajok olyat rajzolni!' A csajok röhögnek rajta, én meg az olvasó sarokban olvasgatom a Nők lapját.

Na, meg ma nem volt olyan szuper idő, úgy hogy nem vettem jegyet, csak besétáltam, tojok rájuk, merjenek szólni. De azért át akartam bringázni a szomszéd faluba, csak úgy nézelődni, de nemcsak a gyerek ordított, hanem a biciklim kereke is teljesen leeresztett, mert délelőtt felfújtuk, és rosszul raktuk vissza a szelepet. Azon gondolkodtam, hogy tavaly mennyivel jobb volt, mert akkor odamentünk, ahová én akartam, ő meg csak örült. Próbáltam változatos lenni- hol ide mentünk, hol a másik faluba, ha rossz idő volt, akkor bementünk Füredre- itt a házban nem nagyon tudtunk lenni, mert nem tudott magával mit kezdeni, ha én bármilyen házimunkát csináltam- lényeg hogy akkoriban minden tetszett neki, mindennek örült, csak esemény legyen ,és változatos legyen. Ma meg tuti mindig mást akar, mint én. Ha haza akarok jönni ,ő nem akar. Ha el akarok indulni, ő még a ' kis Hello Kitty'-ket akarja nézni- tehát elindulni sem akar. Nem akarja azt enni, amit én csinálok, általában az a ruha és cipő sem jó, amit én akarok, és nagyon nehéz neki úgy örömet okozni, hogy előre örüljön valaminek. Ha már ott van, teljesen önfeledt, de előre cirkuszol mindenen. Viszont tavaly, mint mondtam, pl itt a házban semmit nem lehetett tőle csinálni, mert addig vagy csinált valami ökörséget, vagy mondjuk beraktam a kiságyba addig, és akkor egy idő után -mondjuk 10 perc után -ordított. Mindig, mindent úgy kellett csinálnom, hogy fél szemem rajta tartottam, beszéltem hozzá. Most, leül dvd-zni, vagy itt, a kis játszósarkában elmolyol a kis játékfiguráival, és majdnem, hogy arra kell vigyáznom, nehogy én zavarjam meg az önfeledt játékban. Kint a homokozóban is el van néha, meg az udvaron is. Továbbá a strandon is lehet olvasgatni mellette- tavaly már idegösszeroppanást kaptam majdnem , mert soha, egy percre sem tudtam levenni róla a szemem, folyton elszökött, mindig loholtam utána- kivétel talán az utolsó hét, amikor már tényleg belefeledkezett néha a homokozásba. Most pl tök jól megjegyzi ,hogy hol vagyok, és még vissza is jön. Olvasgatok az olvasó sarokban, és időnként megjelenik- ő csekkolni engem. Szóval igazából -bár rossz, hogy már demokrácia van, és nem az történik, amit én szeretnék -viszont több az idő, amit olvasgatással, vagy beszélgetéssel, lazulással tölthetek- és sokkal kevésbé érzem magam fáradtnak egy nap után ,mint tavaly. Akkor tényleg néha sírni tudtam volna, annyira fájt mindenem sokszor a nap végére, mondjuk többet is kellett még őt akkor cipelni, emelgetni, sokat toltam babakocsiban- szóval azt hiszem, idén már mégis csak könnyebb egy kicsit. De fogyasztói engedetlenség ide, drága belépőjegy oda- ha a gyerek ezen a strandon fogja jól érezni magát, esetleg kis haverokat is itt fog találni- akkor ide kell majd járnunk, hiába van elveim ellen- és hiába sajnálom ezt a - nem kevés- pénzt az önkormányzat kasszájába beletenni.

Kezdődik a nyaralás

Mint kiderült, be lehet itt fogni a teraszon is a falu közös internetjét, nem kell a Tourinformig elmenni, tehát írhatok innen is.  Ugyanis hiába van itt parkokban, itt -ott vétel, az én gyerekem háromszor életveszélyes helyzetbe kerül, amíg csak végignézem, hogy kaptam e érdemleges levelet. De így, ugye,mindjárt más. Na, amiről így az elején írni akartam, az igazán az, hogy milyen szuper kis strandot  csináltak a strandunkból. Látszólag az a célja, hogy  rájöttek, ma már a strandok nem csupán fürdésre és napozásra szolgálnak, hanem egész egyszerűen- nem virtuális- közösségi terek, igazán értékes és fontos központjai a nyaralőközösségek társadalmi életének.Ugyebár folyton azt halljuk, hogy ne napozzunk, fürdeni sem lehet egész nap, a büfék drágák, egy-egy fröccs meg lángos még belefér,de az sem tölt ki egy napot, nem is szólva arról, hogy milyen gyakran nincsen jó idő, és akkor is kellene valahol lenni. Ez a része a nagyon jó ötlet, mert van könyvessarok, fedett játszóház, egy másik a egyik büféhez csatlakozva, kis házzal, amit Emma imád, van két játszótér, homokozó, kis partrész a gyerekeknek, ahol szintén elmolyolhatnak esetleg rosszabb időben is- szóval a lényeg, hogy ha beüt a két és fél hét rossz idő, mint pl tavaly, akkor se haljon ki a falu. Ami viszont mögötte van, az nyilván az, hogy ilyenkor is lehessen belépőjegyet venni. évtizedek óta az ugyanis a gyakorlat, hogy ha mondjuk 24 fok alatt van a hőmérséklet, az emberek már csak egyet sétálni, nézelődni- éppen, hogy találkozni- sörözni stb mennek le, és azért már csak nem lehet elkérni a jegyet mondjuk egy egész családtól, hogy a büfében megebédeljenek. Így azonban már igen, hiszen mondjuk otthon is fizetünk a játszóházban. Szóval jól kifundálták ezt, de én minden esetre örülök neki, mert pont azóta kezdtek el baromira a családosokra fókuszálni, amióta nekem gyerekem született. Addig csak volt néha egy kis gyöngyfűzés, meg néha egy-egy gyerekdarab, oszt ennyi, most azonban tényleg jó a helyzet. Van két színpad is- ez is jó, mert eddig a koncerteket végig kellett állni, meg vadidegenekkel préselődni a padon, ha jutott egyáltalán , msot meg szépen körbeveszi  az gyik színpadot két büfé, és asztalok, székek, azt is le tudom képzelni, hogy koncertek alatt majd jön a pincér, és nem nekünk kell szintén- a koncert egyharmada alatt sorban állni, ha megkívánunk egy boros kólát.

Annak idején kultúrális antropológiából tanultam ezt, hogy mennyi mindenre lehet következtetni abból, hogy az ember a rendelkezésére álló teret és helyet hogyan használja ki, és ha megnézzük, milyen volt a strand mondjuk 35 éve, aztán 20 éve, meg ma, akkor nagyon szépen kirajzólódnak a társadalmi változások is. Annak idején, volt egy hatalmas  homokozó a strand közepén, ott fociztak a pasasok, a szélén a gyerekek- köztük jómagam is - homokoztunk, a nők pedig napoztak. Volt kb egy büfé, és a burzsujok ettek csak benne. Na, meg a fiatalok palacsintát. Ezen kívül egy jeggyel lehetett bemenni egész nap, tehát a többiek szépen hazakeccsöltek enni, a cuccot ott hagytuk, max. letakartuk. Aztán húsz éve, a rendszerváltozáskor, megszaporodtak a büfék, és az egész strand arról kezdett szólni, hogy minél több legyen a bevétel, azaz a füves terület. Hátra tették a homokozót, ahol a pasik fociztak, hogy ne zavarják a többieket,  na, meg elöl csináltak egy kicsit a gyerekeknek. De még a büfék is a strand kerítéséhez közel, inkább a parkoló felé épültek, hogy maga  a strand minél nagyobb maradjon. És ma, a fogyasztói társadalom legközepén, az uv sugárzás pánikjában- egyre kisebb a napozóterület, egyre inkább egy parkra, egy szabadidő központra kezd hasonlítani a strandunk, hatalmas területtel a vendéglátósók számára,  ott vannak a színpadok, a lebetonozott részek- a hétvégi táncparkett, a sportpályák, a három homokozó- már alig van hely, legalább is az én gyerekkoromhoz képest. A lényeg nem azon van, hogy feküdjünk, oszt pihenjünk, hanem, hogy fogyasszunk. És, fogyasztunk is.

Emma amúgy nagoyn sokat felejtett a tavalyi élményekből, tk semmire sem emlékszik, ma meséltem neki, hogy milyen sokszor etettük a hattyúkat pl, de se kép, se hang. A strandra sem emlékezett, de arra, hogy hol a fagyi, na, arra igen. Ma motorral ment le, és megígértem neki, ha siet, kap egy fagyit, és rögtön arra fordult, amint bementünk, pedig imádja a játszótereket is. Egyelőre jól érezzük magunkat, tegnap szar idő volt, de ma már akár egész nap strandolhattunk  volna. Az akklimatizálódás jegyében ezt kihagytuk, de holnap már megyünk ezerrel.

Emma shoppingol

Holnap indulunk nyaralni- jön a rosszidő- gyorsan leírom a mai élményem, mert aztán a balatoni nyár a feledés homályába mossa...... Szóval elmentünk bevásárolni, egy olyan boltba, ahová ritkán járunk. Emma járt- kelt nagy önállóan,  egyszer csak hoz egy darab almát, hogy ' Ezt vegyük meg!' jól van, mondom, nem fogom a gyümölcsfogyasztásról lebeszélni. Erre hozott egy paradicsomot is. Azt is beraktam, a többi közé. Ezt ugyan nem szereti, csak biztos megismerte, hogy az mindig van otthon, ugyanis én utálom hidegen, így a konyhaasztalon tartom, a legnagyobb melegben is.  Na, egy perc múlva  nézek bele a kosárba, hát ott egy Túró Rudi is.  Na itt már röhögtem, de jó, megvettük, mert régen kapott már.  De nem szóltam semmit, és itt jön a poén, hogy este, az ágyban felemlegette, hogy ő egyedül vásárolt, beletette a kosárba az almát, a paradicsomot meg a Túró Rudit, és  ' a néni kifizette'- sajnos még nem érti, hogy a néninek adjuk ,de -sajnos- nem ő fizeti. Annyira örültem, mert ezzel lehet legjobban önbizalmat növelni, ha nem teszünk megjegyzést egy tettre, csak elfogadjuk, hogy ok, ezt csináltad, rendben van. Nyilván itt azért dicsérni veszélyes lett volna:) de hegyibeszédet tartani meg hülyeség.

Amúgy kipécézett magának egy Hello Kitty plüsst, és eldöntötte, hogy akkor ezt most vegyük meg. Mire ugye én mindent megvettem, meg körülnéztem, ő már vagy 10 perce abban a hitben élt, hogy ezt hazavisszük, szóval nehéz lett volna ledumálni, de ugyanakkor most rengeteg mindent kapott Szerbiában, és amúgy is rengeteg játéka, vicik- vacka van. De az is igaz, hogy mindig azokat a játékokat szereti a legjobban, amiket ő választott, ő akart. Szóval nem tudtam mit csináljak, aztán eszembe jutott a malacpersely, amiben egy plüsscicára gyűjtöttünk. Mondtam tehát neki, hogy válasszon, az a bizonyos plüsscica, vagy ez, mert csak a malacperselyből vagyok hajlandó megvenni- 800 Ft volt benne, ezek nagy részét huszasokból dobáltuk be kb fél év alatt. Persze ezt választotta, és szerintem nem érti, hogy mit jelent a dolog, nekem mindenesetre megnyugtató, kiürítettem a malacperselyt, és kész. Az már az enyém:) Szerintem nem is hitte le, hogy megvesszük, mert álltam a sorban,  kiabálok neki, hogy jöjjön, de semmi. Mikor már fizettem, jön be kintről a fotocellás ajtón. Kérdezem a nőt, aki gondolom becsalogatta, hogy kint volt? Mondja igen. Szóval kimenekült a boltból a még ki nem fizetett plüsscicával, és kint lefektette, betakargatta, hogy tuti az övé legyen:) persze aztán visszavittük, kifizettük, de hát ebből is látszik, mennyire kicsi még. Csak játssza a nagyot.

Ma amúgy mondtamis neki, mert ' tusigombócot' evett vacsorára, ami fasírtgolyó, és én csinálom neki, mert azt szívesen megeszi. A mostani adagba tettem paradicsomot is, csak úgy, kisérletképpen. Na, ő ezt rögtön kiszúrja, és kérdezgeti, hogy az mi? Meg hogy " Anya, még mi van benne? " Mondom, ne szórakozzál, két és fél évesen, nekem mikor jutott volna eszembe megkérdezni, egy ételről, hogy miből van? Tuti azt gondoltam, a fasírtfáról szedik , mint az almát vagy tudomisén, de hogy a hozzávalókról faggatózzam, és attól tegyem függővé, hogy elfogyasztom e? Hát vagy tetszett az állaga, illata, vagy nem. Ha igen, szó nélkül megettem, ha nem , akkor meg a világért sem lehetett volna belémimádkozni. De hogy így analizáljak valamit, na szóval szerintem az nonszensz. Ebből is látszik, hogy míg Emma bizonyos dolgokban le van maradva- szerintem- mint a bilizés vagy a cumizás, az önállóan alvás- mondjuk ezt nem bánom- addig más dolgokban meg elképesztően okos, ahogy beszél, a sok dal, mondóka, a gondolkodásmódja, és az önállósága, bátorsága, szóval ez meg félelmetes.

Apa elfoglalt- Szerbia2

Na, úgy döntöttem, részenként írok majd meg egy-egy sztorit, nem azért, mert fel akarom róni az örökkévalóságnak, hogy soha ne felejtődjön el- mert hát ezek egy része jobb lenne, ha az örök feledés homályába merülne- csak mert tényleg mindig újból és újból beleesem abba hibába, hogy elfelejtem, mennyire hülyék is, és megint bekajálom ugyanazokat a dolgokat. Szombaton mentünk- kedden reggel azért kellett ordítani, mert Nikola már akkor kb két napja úgy beszélt velem, mint egy kutyával, ha egyáltalán meghallgatott- mert ez is jó szokásuk, úgy csinálni, mintha nem hallanák, amit mondasz. Szóval, kifejtettem, hogy a fizikai erőszaknak , a testi sértésnek az  előszobája, az úgy nevezett 'verbal abuse'-ez amikor egy nővel úgy beszélnek, mintha mosogatórongy volna,  és bár ezért még nem raknak senkit börtönbe, de távoltartást már előírhat a bíróság civilizáltabb országokban emiatt is. Tehát, amennyiben a kedves anyja- ha már annak idején elmulasztotta- nem tesz valamit, hogy a gyermeke tiszteletteljesebben beszéljen velem, hát mi többet nem jövünk, punk tum. Mert az én lányom bizony nem fogja azt látni, hogy egy nővel így beszélnek, hiszen a példa ragadós, és szegény, majd ilyen állatokat fog választani, ilyen kultúrálatlan barmokat, aztán jól nézünk majd mi ki. Azt is meg mertem kérdezni, hogy a kedves gyermek vajon otthon milyen példát látott, itt tényleg ez a szokás? Anyuka hagyta annak idején, hogy vele így beszéljenek? Persze ez költői kérdés volt, mert tudom, hogy igen. Na, innentől fogva rend volt azért, bár én is vigyáztam, hogy semmilyen megjegyzést ne tegyek apukára, kivétel, ha a gyermekét hanyagolta éppen el mondjuk egy jégkrém miatt, mert az ilyesmi azért előfordult.

Na még az első napon, azaz vasárnap volt az ominózus eset, strandolni voltunk, amit is Emma apukája olyan 2 óra múlva meg is unt, mivel tk két óra alatt bármit képes megunni, ami nekem viszont furcsa volt, mert mi reggeltől estig szoktunk strandolni. Na, mindegy, végül is a gyereknek sem jó, ha egész nap tűzi a nap, mondom menjünk, de hova? Hát, közölte velem, hogy szerinte az ő nagybácsijáékat kellene meglátogatnunk. Mondom, jaj ne, hiszen nem hoztam az ajándékot, majd menjünk oda máskor. Ennyiben is maradtunk. A történethez tudni kell, hogy mindenki folyton ajándékokat ad nekünk, sokszor pénzt is, mert itt az a szokás, hogy ahol kisgyerek van, ott mindenki pénzt ad- és nagyon kellemetlen, számomra, ha én pedig nem tudom mivel viszonozni, mivel nálunk meg ez a szokás. Persze nyilván nem tartom számon, és nem tudnám, nem is akarnám olyan értékben visszaadni, de egy - egy desszert, tea, bor,  valami ilyesmi, ami nem túl személyes, de mégis jelzi, hogy értékelem a kedvességüket- mindig van nálam. Na, és akkor ezek után megálltunk a nagybácsiék háza előtt. Én ugye nem ismerem ezt a koszlott mezővárost- ami persze valaha gyönyörű, magyar kisváros volt, csak ezt is jól lepusztították az igénytelenségükkel-  tehát nekem fogalmam sincs, hogy mikor merre megyünk, vagy mi mihez van közel, na, meg őszintén szólva nem is érdekel, mert ha pár napra oda megyünk, akkor ez ne legyen már szempont. Szóval jól felháborodtam, nem is voltam hajlandó bemenni, és jó nagy cirkuszt csaptam- persze azért finoman, Emma miatt- hogy ez most mi volt. És milyen választ kaptam: ' Nem fogom az időmet meg a pénzemet pazarolni- most erre vezetett az út, ezért bejöttünk.' Azt hittem nem hallottam jól és ezt olyan ötvenszer meg is kérdeztem a következő pár órában, hogy ugye akkor jól értettem, hogy adva van egy apuka, aki fél évente három napot kb rászán a gyermekére, gyermektartást nem fizet, és akkor a három napból a másodikon közli, hogy nem kívánja az idejét és a pénzét ránk pazarolni. Persze rögtön közöltem, hogy akkor én csomagolok is, és holnap mennénk haza, mert tényleg, igazán nem kívánhatjuk, hogy ránk pazarolja a pénzét, nem beszélve a drága idejéről. Hozzáteszem, a viccek, vicce, hogy az apukája autójával voltunk, tehát az üzemanyagot eleve ő fizette, gondolom. Én ugyebár, a nyári szünetemből egy hetet arra szántam, hogy összekészüljünk erre az útra- miközben a gyerekemet etetem, boltba járok, játszótérre járok, főzök, fürdetek, altatok, játékokat  pakolok, játszom - mellesleg mostam, vasaltam, csomagoltam, ajándékokat vettem- mindezt amúgy a gyerek játékidejéből lecsippentve, mert a játszótér helyett mentünk mondjuk a boltokba-, és a dvd elé kellett ültetnem, hogy egyáltalán képes legyek összekészíteni a dolgokat-   szóval ezzel ment el egy hét, mindez negyven fokban, amikor, aki megtehette, ki sem mozdult a lakásból- és akkor ő, ugye, nem akarja a drága idejét ilyesmire pazarolni. OK, mondom, akkor miért nem lehetett reggel mondani, hogy hozzam magammal az ajándékokat,  mert a nagybácsiék erre laknak, és strandolás után beugrunk. És a válasz: mert ő akkor még ezt nem tudta. A hímek hímje. A domináns férfi. Tényleg az lesz a könyvem címe, ha egyszer összejön, hogy ' Ész nélkül élni. ' Persze aztán később bocsánatot kért, másnap elmentünk és rendesen meglátogattuk őket, de szerintem csak az anyja hatására, vagy nem tudom, mennyi jutott el az agyáig az egészből.

A tragikus sokszor az ilyesmikben szerintem, hogy  a józan olvasó most azt kérdezi, hogy ha ennyire nem stimmel két ember, hogy lehet, hogy eljutnak ,eljutottak  odáig, hogy közös gyerekük lett. Hát igen, fontos tudni, hogy Apa azt hiszem ilyen plasztikus személyiség, hogy ahol van, akik között van, azokhoz hasonul. És ahol megismerkedtünk és dolgoztunk, az emberek többsége ambíciózus, tudatos volt. Valami konkrét célért volt ott - pénzt akart keresni, házat venni, világot látni, a diplomájához tenni a gyakorlatot, nyelvvizsgázni, ki tudja, még mi mindent, és ennek megfelelően nagyrészt fegyelmezetten, és főleg felnőtt módra éltünk. Nem csináltunk botrányokat, nem veszekedtünk, - na jó, munka közben igen, de a magánéletben nem - kultúráltan beszéltük meg a konfliktusokat, tisztelettel bántunk egymással, nem szóltunk bele a másik életébe,- és ehhez ő is alkalmazkodott, sőt, még sokszor rá is tett egy lapáttal Előadta, hogy érett, komoly személyiség, ami utólag vicces, mert szerintem soha nem lesz az, egyszerűen szellemileg képtelen rá, soha nem lesz annyi esze.

Szóval az ilyen emberek, kikerülnek az összetartó, megtartó közegből, és már másnap széthullanak. Vele is ez történt, és történik a mai napig, és valószínűleg, ha kikerülne innen, megint javulna egy fokkal, mert nem ilyen szellemileg lehúzó közösségbe kerülne. Amúgy általában is azt vettem észre- eddig még soha nem töltöttem ott el ennyi időt- hogy ezek az emberek elég lusták, meg igénytelenek. Nem csak azért néznek ki az utcák, a házak úgy, mert szegények, mint amire fogják, hanem mert mindent hagynak lerohadni. Azt hiszem Popper Péter írta ezt az indiaiakről, de a szerbekre is igaz. Jó sok pénzért megcsinálnak valamit, és utána még arra is lusták, hogy kitakarítsák. Rengeteget dolgoznak látszólag, de ha az ember alaposabban megnézi, tk csak molyolnak, kenegetnek, semmi érdemlegeset nem csinálnak, csak mímelik a munkát. Ez mondjuk meg inkább mediterrán szokás már.

Persze én csak a saját élményeimet mondom, nem akarok egy egész népre általánosítani.

Na, mindegy, szóval ez volt a nagyon elfoglalt és nagyon spórolós továbbá kicsit süket apuka története, reméljük az évek alatt sikerül majd megnevelni.

-pizzás buli

-bilizős

Szerbia megint

Elindultunk Szerbiába azzal a hittel, hogy azért megyünk, hogy Emma az apukájával töltsön néhány napot, illetve, hogy én pihenjek, miután az év 365 napjából olyan 360-on én vagyok Emmával ( most persze azokat a napokat is beleszámolom, amikor dolgozom, mert hát azért olyankor is töltök vele bőven időt.) Na, erre- tessék röhögni- a 100. kilométernél kiderült, hogy Nikola időközben- pontosan egy héttel a mi utazásunk előtt- elkezdett dolgozni egy autószerelő műhelyben. Ja, és ez is csak azért derült ki, mivel én rákérdeztem. Szóval a helyzet az, hogy sunyi, hazug módon elhallgatták ezt a dolgot- szándékosan- mert tudták, hogy akkor nem megyek el, érthető módon, hogy egy kutyaszarszagú udvaron töltsek egy hetet gyakorlatilag kettesben a gyerekemmel-mivel anyuka mint a mérgezett egér rohangál egész nap, takarít, bevásárol, főz, mindenbe beleavatkozik, Nikola meg ugye dolgozik. Mint kiderült, azért lett ez a nagy sietség, mert miután befejezte az iskolát, megszűnt a biztosítása, és gondolom, az anyja csesztette, hogy ha bármi baja lenne, nem  tud orvoshoz menni, de az is lehet, hogy ezt csak azért mondták neki, hogy rávegyék valamivel, hogy dolgozzon, attól félve, hogy még évekig otthon fog henyélni azzal a felkiáltással, hogy nem tud mérnökként elhelyezkedni. Szóval értem én, csak egyrészt lehetett volna nekünk szólni, hogy menjünk előbb, mert lassan dolgoznia kell kezdeni, vagy lehetett volna két hetet várni az álláskereséssel, vagy lehetett volna szólni, hogy most ne menjünk, mert apuka nem ér rá. Régebben az volt a véleményem, hogy azért van mindig kommunikációs zavar köztünk, mert szerencsétlenek, de hát ez a történet elég jól megvilágítja, hogy gátlástalanul tudnak hazudni. Mikor megkérdeztem  Nikolát, hogy mikor tud minket hazahozni- ezt ugye többször is, már itthonról is, a telefonban- gondolkodás nélkül azt válaszolta, hogy bármikor, amikor én akarom. Mikor ugye pontosan tudta, hogy hétfőtől péntekig dolgozik. Azért nem zavar, már így, utólag mert eddig sokszor lelkiismeret furdalásom volt, hogy nyilván én vagyok a problémás, nekem nem jó semmi, én elégedetlenkedek mindennel, szóval emiatt sokszor szarul éreztem magam, de amikor így helyre kerülnek a dolgok, akkor legalább tudom, hogy nem velem van a baj. Szerencsére Emma nagyon jól érezte magát, már egyre jobban eljátszik egyedül, a kis figuráiból, állataiból, bababútoraiból, építőkockáiból stb. felépít magának egy kis világot, és tök sokáig el tud velük molyolni.  Eljátssza, ami éppen foglalkoztatja, most éppen mindenki folyton beleül az autóba, és mennek Szerbiába.:)

 Szóval ott is tök jól eljátszott,  aztán délutánonként elmentünk erre - arra,  párszor még strandra is, meg hát azért nagymama is játszott vele néha, volt macska, papagáj,  nagypapa fogott neki halakat, szóval tényleg jól érezte magát. Kapott ajándékokat, mindenki ajnározta,  és baromi meleg volt, úgyhogy nagyrészt kint voltunk az udvaron, ami egy lebetonozott terület ugyan, de még is csak sütött a nap.  Amúgy az egész kisvárosban folyton trágyaszag van, hozzájön még a 40 fokban a kutyák szaga meg ugye, ha szarnak, az is, szóval azért nem a francia Riviéra, de egy hétig ki lehet bírni. Ráadásul most nagy volt a szárazság, úgyhogy minden baromi poros is volt,  Emma minden este olyan piszkos volt, alig győztem lecsutakolni.

Na, persze nagymamával sikerült megint összeveszni, főként azon, hogy megint egész nap tukmálta Emmát kajával. Azt pedig szerintem mindenki tudja, hogy ha egy gyereket fél óránként megetetnek, akár csak egy darabka keksszel is, az nem fog szépen ebédelni, Emma meg amúgy is elég válogatós, tehát eleve limitált, hogy egyáltalán mit eszik meg. A szomorú csak az, hogy én ezzel pontosan azóta küszködöm, hogy 10 hónaposan elmentünk Szerbiába, és ott elkezdtek süteményt tömködni bele, addig ugyanis Emma minden megevett, amit adtam neki, utána jött rá, hogy lehet válogatni. Én meg ugye, mint kezdő anya, nem tudtam, mit csináljak, hogyan csináljam a dolgot vissza, ma már okosabb lennék. Ennek ellenére  a mai napig nem adtam fel, iszonyú sok pénzt költök arra, hogy minél több féle ételt  ismerjen meg- amit aztán sokszor persze én eszem meg- meg persze sok energiát is ölök bele, de a fő szempont mindig az, hogy a gyerek ne utálja meg az evést, és természetes dolognak tartsa, de azt én sem fogadom el, hogy mondjuk két féle dolgot hajlandó megenni, és kész. Szerintem nagyon jó úton járunk, és ez csak jobb lesz, ha oviba megy, mert a heti egy családi napközis napon is szépen evett, bár ehhez kellettek az ottani gondozó nénik is. Na, szóval ezek után nagymama kitalálta, hogy majd ő két nap alatt jó evőt farag a gyerekből, amit persze megint édesség tömködéssel akart elérni, ugye, mondanom sem kell, hogy nem túl udvariasan, de leállítottam. És mindvégig úgy viselkedett, mintha én lennék a hibás azért, mert a gyerek nem jó evő, amikor ugyebár ő rontotta el annak idején. Azért titokban szurkoltam, mert Emma nem evett meg semmit, amit ő csinált neki külön, de persze ezzel nem javítottunk a megítélésünkön.:)

 Volt olyan, hogy Emma tök szépen ette ebédre a hal rudakat- mert sikerült elérnem, hogy aznap délelőtt nem kapott semmit- mire nagymama végig ordítva ott ugrált mellette, hogy: ’ Látod megháámozom a paradicsomooot, az uborkááát, látod, összeváágom, odaadjuk a Cocinaaaak’.. Szóval azt sugallta, hogy én nyilván nem mutatok  a gyereknek ilyesmit,  nálunk otthon nincs is ilyen,   mit sem fogyasztunk semmit, és neki kell megmutatni, - persze pont ebéd közben- hogy mik ezek.  Ugyanezt tette a gyümölcsökkel is, és a végén Emma már oda sem nézett, hogy mit hoz, csak mondta, hogy nem kér, mert annyira idegesítette ez az agresszív nyomulás.  Kb. az ötödik napon jutottunk el oda, hogy bementem Emmával a városba egy vendéglőbe ebédelni, hogy végre nyugtunk legyen, mert a gyerek kezdett már semmit nem elfogadni, ugyanis ő csak csöndben, nyugodt körülmények között tud enni, ha sok az inger, nem.  Amúgy ugyanez volt két éve is, csak akkor még szopizott is , ezért kellett hazajönnünk, talán még emlékeztek rá, be is lázasodott.

Na, szóval nehéz velük, mert olyan 20 évvel le vannak maradva, megőrülnek a cukros- szénsavas  üdítőkért pl, és megsértődnek, ha azt  mondom, hogy mi ilyent nem iszunk, mert ez cukros víz és tiszta pénzkidobás.  Minden nap sütit esznek, fagyit esznek, minden ócskaságot megvesznek a boltba, és szintén én vagyok a Miss P. mert nem vagyok hajlandó műanyag ételt fogyasztani, sem a gyerekemnek adni. 

Na, mindegy, voltak még sztorik, de tényleg az a lényeg, hogy Emma szereti őket, meg fontosak neki ezek az emberek, örül, hogy kényeztetik, meg hogy sokan vannak- mi ugye itt sokszor kettecskén, vagy muterral hármasban azért nem vagyunk olyan vidám társaság, mint a sok ordítozó szerb. Amúgy tényleg ezeknek ennyi az élet, folyton átjárnak egymáshoz, vendégeskednek, esznek, isznak, ordítanak, nevetgélnek- így élnek túl- nincs semmi ambíciójuk, jövőjük, sok pénzük, nem akarnak utazni, nyaralni, új autót venni, házat felújítani, semmi tervük nincs semmire, ha valami elromlik, nem javíttatják meg, nem csinálnak meg semmit, csak úgy élnek bele a világba. Szóval érdekes látni, de én belepusztulnék, ha így kellene élnem. Szerbiai nagypapa amúgy mindig híres volt az agresszivitásáról, anyukát is elgyepálta ugye néha, Nikolával is  folyton harcoltak, elég félelmetes alak volt, most meg olyan volt, mint akit kenyérre lehet kenni. Emmával is tök sokat foglalkozott-már magához képest- szóval nem értettem. Na, aztán kiderült, hogy leszokott a cigiről, helyette viszont rászokott a sörre. Nem mintha addig nem ivott volna, de mondjuk addig egy –két üveggel, most meg napi 4 litert iszik!!!! Nikola közölte, hogy ez tök jó így, mindenki nagyon örül neki, mert azóta nem ordibál. Szép nagy hasa lett meg olyan piros, borvirágos orra, és Derrick szemei-  kíváncsi vagyok, mikor kap valami komolyabb betegséget, na, nem mintha ezt kívánnám neki, csak tényleg érdekel, meddig lehet ennyit piálni komolyabb következmények nélkül. Így elnézve, még mulatságos is, mert tényleg olyanok, mint egy szappanopera- Ész nélkül élni- vagy valami ilyen címet adnék neki.

Na, csk néhány kép a hangulatból, az udvar, ugye magáért beszél, de voltunk megint állatkertben, strandon, egy etnokunyhó nevú részen, aztán sokat sétáltunk a belvárosban, és hát persze játszótereztünk, galambokat kergettünk, egy gyereknek mindenhol ugyanazok a dolgok érdekesek.

A papagáj mindig nagy sztár

Játék az unokaatesókkal, és a papagáj még egyszer, nem sikerült törölni.