Tíz és fél hónapos baba

A tíz és fél hónapos baba

Annyi minden történik velünk, és annyi élmény ér Emmával kapcsolatban, mégis, amikor arra gondolok, milyen régen írtam, hirtelen nem jut semmi az eszembe. Vagy pontosabban, azt gondolom, hogy semmi érdekes nem jut az eszembe. Mégis, amikor valakivel beszélek, ha valaki kérdez róla, csak úgy ömlenek a történetek, hogy mennyire édes, és milyen vicces dolgokat csinál, órákig képes lennék sztorizni.
Mivel még teljesen újdonságként hat az, hogy lehet vele kommunikálni, hogy megérti ,amit mondok,és-ha úri jó kedve úgy tartja, követi is az utasitásokat, az egész nap az olvadozással telik. Nagyon nagy élmény, hogy amikor kérem, ,mutasson meg valamit, megmutatja, hogy minden este integet a fogmosó nyuszinak- és már tudja, mi a különbség a harapás és a rálehelés között. Lányom agya –szerencsére-olyan, mint a szivacs- olyan dolgokra is emlékszik, amik hetekkel ezelőtt történtek vagy hangzottak el.
Van humorérzéke- legújabbmutatványa, hogy ha áll a kiságyban, amikor bemegyek- hasra vágja magát- és nevet. Tudja, hogy én is viccesnek találom, hogy ilyen átlátszó módon akar átvágni-ő tulajdonképpen alszik, ő vele semmi probléma nincs....
És manipulálható- amióta mindig megpuszilgatom orrszívás után, hogy milyen ügyes volt ( ordít teli torokból, és tekeredik, mint a kígyó...), várja is a dicséretet, a megölelgetést, teljesen elhiszi magáról, hogy ő egy hős, aki ezt a tortúrát ilyen ’szépen” viseli, és megérdemli az alapos ölelgetést- anyjától, akinek a háta és nyaka fáj, ereje nincs, és egyik fülére megsüketült. Szerencsére azt is érti, hogy nem azért történik mindez, mert rosszat akarunk- szükséges ’muszáj’, amit anya sem szívesen csinál.
Amásik manipuláció a ’desszert’- aki szépen ebédel, ezt kap. Ez lehet gyümölcs vagy joghurt ill. tejbegríz- néha esetleg sütiszerűség- a lényeg, hogy nem csoki- de azt az illúziót keltse, hogy édesség . Rájöttem, hogy nem misztifikálhatom a csokit illetve az édességeket előtte- ha én meg is próbálok nem enni - mindig lehet olyan helyzet- mint nyáron, a strandon- amikor mások körülötte azt esznek, lesznek ünnepi ebédek, vendégségek- és nem szeretném, ha nem tudná majd normálisan kezelni a helyzetet. Ha azt hinné, az valami olyan dolog, amit csak a nagyoknak szabad- és ezért akár agresszivan is- kiharcolná magának. Megpróbálom tehát a desszert fogalmán keresztül életünk normális részévé tenni az édes finomságokat- de persze elsősorban az egészségeseket. Szerinte amúgy is minden, ami barna, az csoki- a megbarnult banánpép is, és a véres hurka is.
Élvezetes látni a nyiladozó értelmét, a beszéd próbálkozásait, a fantasztikus memóriáját- de a legcsodálatosabb mégis csak az, amikor hozzám bújik –odahajol- és pusziféleséget nyom az arcomra.

Emma mindent ért...

A legnagyobb élményem az elmúlt hetekben kétségtelenül az volt, hogy felfedeztem: Emma mindent ért. Persze, nem a relativitás elméletre gondolok, de hát azt én sem értettem soha... Hónapok óta-szinte Emma születése óta úgy éreztem, hogy magamban beszélek... És persze, hogy teljesen feleslegesen.... Egy kis tehetetlen csomagocskának verseket szavalni vagy esti mesét mesélni, amíg ő kifejezéstelen szemével a semmibe bámul... És később se lett jobb....hónapokon át a pelenkázó asztalon a tizenháromszor hasraforduló gyereknek izzadva és fújtatva magyaráztam, hogy, ha nyugton maradna, akkor negyed annyi idő alatt végeznénk, vagy a kiságyban ordító babának azt, hogy még csak reggel hat óra van, és tessék visszaaludni, mert anya még álmos....Hát tényleg falra hányt borsó volt, amit mondtam....És persze az utcán is furcsán néztek rám, hogy miért beszélek folyamatosan egy féléves vagy akár négy hónapos babához, főleg, miért olyasmit, hogy például hány perc múlva érünk haza, és akkor mit fogunk csinálni, hiszen ő csak üveges tekintettel meredt előre vadul cuclizva...De végre, meglett az eredménye!!!!

Ma amikor megkérem, hogy fogmosás után leheljen rám, akkor engedelmesen megharapja az orromat... És ha arra kérem, hogy adjon puszit a plüsskutyának is, akkor nemcsak akkor ad neki, de pár órával később is, amikor megint az útjába kerül, és én is ott vagyok.... Tud már simizi és pápát inteni, berregni, klaffogni, és a repertoár folyamatosan bővül. Meg tudja mutatni, mi, hol van....Persze, sokszor csak azt érti meg, amit ő akar. Például az, hogy az etetőszékben ülni kell, egyébként nincs kaja,- igen lassan jut el a tudatáig, de azt például, hogy ha szépen eszik, kap egy kis Balaton szeletet.... Azt csodák csodája, felfogja egy pillanat alatt... Mostantól fogva már nem lehet felelőtlenül igérgetni, aztán meg meggondolni magam. Mostantól fogva számít, mit mondok. Remélem, ez még legalább húsz évig ez így marad.....

Emma a rokonoknál....

És még egy levél, a szerbiai rokonlátogatásról:

'A mi kis dicsőséges szerbiai utunkról röviden: bár tíz napra mentünk, a hetedik napon hazamenekültem egy enyhén lázas és éjjel aludni nem tudó gyerekkel, összeszűkült gyomorral, enni képtelenül, én, a szoptatós anya. ( Szerintem tőlem ez is szép volt, hogy eddig bírtam.) Mikor elindultunk, gondoltam én, hogy lesz majd jó sok dolog, amihez jó képet kell vágni, és el is határoztam, hogy megerőltetem magam, és jó fej leszek, a gyerek nem traumatizálódik, ha egy hétig nem úgy történnek a dolgok, ahogy itthon megszokta. Tévedtem. Amit én nem tudtam, az az, hogy a dolgok összefüggnek, azaz, onnantól fogva, hogy a gyereket nem engedték mozogni, mászni, egyedül állni, a gyerek nem tudott nyugodtan ülni és enni, így aztán aludni sem, ( fél éjjel szopizott)- én egyre ingerültebb lettem.... A babák és mamák szimbiózisban vannak, ha ő nem érzi jól magát, én is egyre ingerültebb leszek, hiszen az én feladatom az ő jólétét biztositani, - ha ezt nem tudom, tüzet okádok- és hát én ezt egy módon tudtam megtenni: a fogzástól és a sok izgalomtól belázasodott gyerekkel hazajöttem.
Senki sem fogja el hinni, de egy hét alatt nemhogy Novi Sadba nem jutottunk el kirándulni ( mert hogy egy nagyon szép város és csak 50 km)- de a zrenjanini városközpontba sem egy sétára- mivel vagy mi mentünk vendégségbe, vagy hozzánk jöttek. Pontosabban Emmához, tehát nekünk is részt kellett venni. Mondtuk apával, hogy pénteken elmegyünk Novi Sadba. Mondták, azt nem lehet, vendégek jönnek. Mondtuk, jó, akkor szombaton megyünk... Mondták, nem lehet, nagy vendégség lesz. Mondtuk, jó, akkor vasárnap. Mondták nem lehet, megyünk Muzslára a nagymamához., mert búcsú van , és ilyenkor ott nagy vendégséget tartanak. Mondtam- magamban- jó, akkor hétfőn megyünk haza.:) Jóból is megárt a sok. Persze, azért maradtam volna, ha Emma tud aludni éjszaka, de ekkorra már nem tudott, nyöszörgött, sírt félóránként.
Szóval a szerbek azzal ütik agyon a szabadidejüket, hogy egymáshoz járnak vendégségbe, kávézgatni, sütire, pletykálgatnak, időnként meg nagy ünnepeket- azaz zabálásokat tartanak. Persze, hogy a jó oldaláról is emlitést tegyek, mindenki nagyon kedves , aranyos, segítőkész és mindehhez rengeteg ajándékot kaptunk.

Anyós egyfolytában azt hajtogatta, hogy minden úgy lesz, ahogy szeretném, és csináljak csak mindent úgy ahogy otthon, majd amikor letettem Emmát a földre, egyszerre hárman ugrottak felvenni, hiába mondtam, hogy játszóruhát adtam rá, és hogy otthon is így szoktuk. Ha a kezébe vett valami játékot, valaki rögtön kikapta belőle, hogy ez veszélyes, vagy nem jó, és különben is, minek veszi a szájába. Mi, a szülők, tehetetlenek voltunk. Ha felállt, rögtön elvitték mert – piszkos az a szék, ledőlhet az a kályha = egy kétszáz kilós vas kályha, öten nem tudnák megmozdítani- a papagáj megcsípi az ujját, és egyébként is minden vagy piszkos vagy veszélyes volt. Ha rövidujjúbban volt a gyerek, megkérdezték miért nem adtam rá még egy pulcsikát, ha pulcsikában volt, minek öltöztettem ilyen melegen, stb stb semmit nem tudtam jól csinálni, és bármit mondtam, mondták, hogy jó, persze, majd egy perc múlva úgy csinálták, ahogy nekik tetszett. Ezt nagyon jól lehet tolerálni például vendégségben úgy két óráig, még röhögni is lehet rajta, de amikor a gyerek etetés közben kényszermozgásos lesz, mert egész nap ’lefogták”, és a negyedét eszi annak, amit itthon, akkor már nem lehet röhögni, akkor orditani kell( ene...).
Mindeközben evés közben rögtön megjelent két- három ember, ordibálva ( ahol egynél több szerb van, ott már ordibálás van, ilyen a déli temperamentumJ, hogy egyél baba, azaz, szépen eszik, mire Emma 1- elkezdett berregni, mert hát valljuk be, ő is szereti a népszerűséget- és ezen mindenki hangosan kacagott- mire nekem abba kellett hagyni az etetést, mert hát ugye berregő gyerekbe pürét nyomni... 2- kiköpte ami a szájában volt, mire elkezdtek ordibálni: Ne adjál neki többet, jól lakott, nem kéri már nem látod??? Volt persze, hogy felkaptam, és otthagytuk őket- két ház van a telken- de öt perc múlva mindenki ott volt velünk megint, mintha mi sem történt volna...:)
Vasárnap, mikor ketten ugráltak, ha Emma felállt, és belekapaszkodott valamibe, már ingerülten megkérdeztem, hogy vajon hogyan lehet, hogy ez a gyerek életben maradt mellettem 9 hónapig, majd mikor kint hagytam az udvaron fél percre a babakocsiban, amig visszamentem takaróért, dédmama óbégatott, anyód meg fejvesztve rohant ki, hogy jaj kintvanagyerekazudvaron egyedül .megkérdeztem, hogy mégis, mi történik, ha itt marad egyedül, meghal??? És akkor éreztem, hogy a jó viszony megtartása érdekében sürgősen csomagolni kell, mert ennél már csak durvább leszek. ’

Azért természetesen jó pillanatok is voltak, mikor például nagypapa Emmával az egyik kezében - másikban egy fegyverrel járt fel s alá a szobában és hangosan kiabált, hogy ’ bumm bumm’ miközben Emma meg kacagott.... Másnap megmutatta, hogy üresek a tárak, mert hogy én előző nap mondtam, hogy ok, persze, de mint tudjuk, Zámbó Jimmy is azt hitte.... Hiába, na, minden magára valamit is adó szerbnek lapul három –négy pisztolya a tisztaszobában...) És a muzslai búcsú is jó volt.....

Most itthon pihengetjük ki a fáradalmakat, Emma fél nap alszik – fönt egyszerre három fogacskája tör kifele, jelenleg ugy néz ki, mint egy kis vámpir...Remélem hamarosan megint az én kis ördögfiókám lesz.'