Bár még annak idején megfogadtam, hogy én bizony nem töltöm a játszótéren az időmet a szülőkkel való beszélgetéssel, ezt nem is olyan egyszerű megvalósítani. Persze, amíg inkább délelőtt ill. dél körül jártunk, nem is volt semmi baj. Emma és én egyedül uraltuk a homokozót, a hintákat, a csúszdát, nem volt sikoltozás a homokozó edények birtoklása vagy a csúszdai tempó miatt. Miénk volt a világ. Most azonban már inkább a napi első sétánál megyek be a belvárosba ügyeket intézni, és délután megyünk a kisebb sétára itt, a lakótelepen. És mivel sokszor 40 fok van, előfordul, hogy a napi egyetlen sétánk este hat körül esik meg. Amikor a játszóterek már tömve vannak.
A lakótelepi, közeli játszótereken úgy tűnik le vannak osztva a lapok, a házunk mögöttin most nyáron az ovisok és alsó tagozatosok uralkodnak, akik mélyen felháborodnak a homokozóban hasalva, ha Emma hozzányúl a "littlipetcsopos' kis mütyürjeikhez. Van közöttük egy kislány, aki teljesen olyan, mintha annak idején Natália róla mintázta volna Evetkét, a két lófarka is olyan, eszméletlen. Úgy ül a homokozóban is, beszél, és ingatja a fejét. A szülőket már meg sem említem, szemmel láthatólag pasizni, csajozni illetve társasági életet élni járnak oda.
A korosztályos játszóterünk sokkal jobb ebből a szempontból, ott ugyanis mindenki a saját - és a más gyerekével foglalkozik. Oda vetődtünk néha, már kezdtem az anyukákat és a gyerekeket is megismerni, és Emma is nagyon élvezte, még homokozni is elkezdett- mint kiderült, ez sokkal érdekesebb, ha a más- és nem a saját- játékaival lehet csinálni. Itt pedig van belőle bőven, hiszen gyerek is sok van. Érdekes amúgy, hogy van még játszótér a környéken, akár tíz méterre is, de mégis mindenki ide jár, és nem az árnyék miatt, hanem mert itt viszonylag jól el lehet ücsörögni, a gyerekekenek nincs ingerük elkolbászolni messze, ott vannak egy kupacban egymással, csupa 1- 2 éves, és a szülők is tudnak kicsit szusszanni.
Szóval egész jó lenne, ha valami miatt a szülők egy része nem gondolná azt, hogy a gyereke éhen fog halni, ha uzsonna és vacsora között nem fogyaszt el valamennyi kukoricakunkort, mézespuszedlit, kölesgolyót vagy hasonlót, valami olyant, ami garantáltan elveszi az étvágyat, mert jól beledagad a gyomorba, tápértéke viszont viszonylag kevés. És persze az én gyerekem megőrül ezekért a dolgokért. Ha meglát egy csomaggal- a szülők azért hoznak egy egész csomagot, mert rendesek, és a más gyerekére is gondolnak - akkor képes a hintából is kisírnia magát, mutogatva a 'memé'-t, odasétál a más babakocsijához, és laza mozdulattal kihúz a szatyorból egy puszedlit, és persze olyan is van, hogy kedves apuka a homokozó mellett tartja a zacskót, hogy bármikor húzhassanak a gyerekek, akik húznak is, legalább is Emma, lelkiismeretfurdalás nélkül.
Én viszont itthon csak nagyon kemény határozottsággal tudom Emmába beletuszkolni a napi adag húst, tejterméket, zöldséget és gyümölcsöt. A gabonával nincs gond, krumpli, kukorica, kekszek, mazsola, extrudált cuccok bármikor jöhetnek . De az étkezések között 3-4 órának el kell telnie, mire kiürül a gyomra, és még így is énekelek, mondókázok, mesélek, és nagyon finomakat kutyulok össze. Tejtermékből magától csak a Cserpes Rudi és a krémtúró megy, de az sem mindig. Mikor megfáradok, jön a sütőben sült sült krumpli, az aszaltgyümölcsrúd és a főtt kukorica. De a fent emlitett nassok- azaz a 'mány' - csak étkezés után jöhet, közte nem, szóval nálunk nem fér bele a játszótéri kukoricakunkor.
Van egy édes kislány, Lili- aki amúgy Kubut követelt tegnap- ő már keresi Emmát, hogy hol van a játszótéren. Hát, sajnos Emma most nem megy oda egy darabig. Inkább elviszem máshova- messzebb, na és úgyis hamarosan kedződik a balatoni nyaralás- ahol remélhetőleg nem lesz tele étellel a játszótér.
Vannak anyukák, akik, amikor a gyerekük odamegy kiszolgálnia magát, odaszaladnak, ráordítanak, hogy nem, és már viszik is el onnan. A többi felnőttre meg rá sem néznek. Én azonban nem tudok ilyen lenni. Odamegyek, szabadkozok, megköszönöm, mire elkezdünk beszélgetni, udvariasan, kedvesen, ezalatt Emma még ötöt a szájába nyom, és akkor már rájövök, hogy most már mindegy is, tehát akár maradhatunk is, hiszen ő annyira jól érzi most magát... Szóval persze velem is van a baj, túl határozatlan vagyok, és kevéssé önérvényesítő. Meg persze azt sem szeretném, ha a gyerek azt hinné, enni rossz dolog, nem szabad. De közben felháborít, hogy amikor annyit lehet ezekről olvasni, hallani, akkor a többség mégis reggeltől estig haszontalan, üres kalóriákat dugdos a gyereke szájába, tiszta szeretetből.
