Játszóház

Karácsony reggelén ráhangolódik:)

Ahogy a beszédfejlődéssel kapcsolatban elmorfondíroztam azon, hogy Emma agyában mi megy végbe, eszembe jutott a játszóház. Amikor egyszeri anya ugyanis elviszi a gyermekét a játszóházba, feltételezi, hogy a gyermek nagyon fog örülni neki, hogy itt egy csomó olyan játék van, ami otthon nincs, és rögtön rájuk is veti magát. És ez persze így is lehet óvodás korú gyerekekkel, de nem a kis egy éves totyikákkal. Ők ugyanis pontosan azokkal fognak játszani, ami otthon is megtalálható, vagy legalább is ahhoz hasonló. Mobiltelefon alakú csörgő, nyomkodható szerkezet, mely nyomkodásra világít és zenél- csakúgy mint az itthoni gitár és a pinky tricikli- az itthoni macska színével és méretével megegyező plüss párduc, továbbá labdák, textilkockák, bábok, fakirakó. Még babából is az itthonihoz hasonlót választ – még a ruhájuk is egyezik!!! Mindeközben minden egyébbel bizalmatlan, amit nem ismer – hintaló sőt, hintasün, nagy, füles labda, műanyag gyümölcsök, húzogatható állatka- egyértelmű elutasítás.

Persze így utólag már teljesen logikus. Azzal tud játszani, abban van a bizalma, amit már ismer. Hiszen itthon is hetekig tart, amíg nagy nehezen eljutunk oda, hogy egy új játékot megtanul használni. És ehhez nekünk, felnőtteknek kell először játszani az épitőkockával, az egymásba rakható edénykékkel stb- hogy ő is érdelkődést mutasson iránta. Kivétel persze a könyv-azt rögtön birtokba veszi és nézegeti. Na, de sebaj. A játszóház így is nagy élmény- lehet szaladgálni, ismerkedni- és valljuk be, egy játékot már megkedvelt, ami itthon nincs: lelkesen tologatott egy babakocsit babával- amit, amúgy még alig ért fel....

Beszédfejlődés és egyebek...

 

Mivel Emma beszédfejlődése elindult, épp ideje, hogy erről is írjak egy kicsit, mielőtt annyira beindul, hogy már én sem tudom követni. Szóval volt eleinte a memme- ami először kaja volt, aztán nem tudtuk egy darabig- és most minden, amit máshogy nem tud megnevezni. Pl meglátja a mesekönyvben a pillangót, amit megismer, ezért rámutat, és azt mondja memme. Aztán volt egy időben a baba-minden babára és felnőttre, és a nyányá- minden állatra. Nyányá már megint csak a cica, és a baba is csak a baba már megint.

Van mama- ez talán én ( is ) vagyok, de amúgy, ha megkérdezzük, hogy pl hol van anya orra, rám mutat. Van ümama- ez nagymama- aki mama is egyben.

Ezen kívül van a bomba- vagy bomb esetleg gomb vagy bömb- ez a gömb- és egyelőre még minden kerek.

Aztán próbálkozások vannak: papa, labda, alma, ja, és minden madár háp háp most éppen: ábá- de ez az alma is. Változnak tehát a hangalakok- nyányá néha jájá- és a jelentések is – ez mutatja, hogy belül közben dúl a fejlődés. Úgy tűnik, hogy egy speciális dologból- pl nyányá- aki ugye a mi cicánk, Pipike - lesz egy nagy generalizálás- minden állat- és aztán megtalálja a helyét a dolog- minden cica. Igy volt pl a babával is- kisbabákra, magára és a játékbabára mondja már csak.

Ami tehát érdekes, hogy magát a beszédet megelőzi az a folyamat is, amit az agyban zajlik a kategorizálás terén- annak felismerése, hogy kategóriák vannak, hogy nem egy dolgot, de nem is túl sokat nevezünk egy néven- és most ugye azt is kitalálta, hogy minden, aminek még nem ismeri a nevét az memme- tehát ezzel tk segít nekünk, hogy hogyan tanítsuk, hiszen annak mondjuk el majd többször a nevét. Továbbá azzal, hogy rámutat arra, aminek már ismeri a nevét, szintén jelzi, hogy hol tart a nyelvtanulásban. Tudom, hogy ez egy külön tudományág és rengeteg cikket elolvashatnék róla, de igazság szerint általánosságban nem érdekel, engem csak is a saját gyerekemé érdekel. Biztosan sokat használnak ebből a nyelvtanításban- de mint nyelvtanár sem érdekel mélyebben- talán majd a nyelvtan tanulását én is hasznosítani tudom. Egyszerűen csak borzasztó érdekes látni,ahogy pl rájött, hogy a ’nagymama’ az egy szótaggal hosszabb, mint a mama, és elétette, hogy „ü”. ( Emma nagynénje állítólag pont fordítva csinálta: túl hosszúnak találta azt, hogy nagymama és csak annyit mondott: Nagyja-akit amúgy azóta is így hív.)

Szóval nagyon érdekes- az, ami a kis agyában végbemegy.

Már vannak kedvenc könyvei, meséi, dalai, képei, állatai is- például új kedvence a panda- ha megszólal a zene, táncolni kezd. A gyertyázás mély nyomot hagyott benne, mert imádja az ’ Ég a gyertya ég...’ c dalt és a hozzá kapcsolódó képet is- folyton a gyertyát mutogatja, pontosabban a lángot.

Nagyon jó az emlékezete is – pl a kedvenc daloskönyvében tudja, melyik képhez melyik dal való, és ha nem az éneklem, ő is- agresszivan- énekelni kezd- ezzel jelezvén, hogy ideje lenne váltanom- a szerint, ahogy ő lapoz....

Szükségeltségi szükséglet

Két érdekesség a Nők Lapja Psziché magazinból:

Flow – elmélet: ’a pszichológus ( Csíkszentmihályi Mihály) felfedezte sok sok beszélgetésből- hogy bizonyos tevékenységeket önmagukért, magáért a cselekvésért végzünk, külső jutalom nélkül, és ebben tökéletesen el tudunk mélyedni.’ ( A flow elmélet ebből a felfedezésből alakult ki, és alkalmazása ahhoz segít hozzá, hogy boldogan tudjunk élni.)

És a másik: ’Angyal Andrásnak, az Amerikában élő, magyar származású pszichiáternek volt egy fantasztikus felismerése: lehet akármilyen szörnyű a világ és a te személyes környezeted is, túlélsz minden nehézséget, ha van valaki, akinek te vagy a legfontosabb a földön. De legalább egyvalaki legyen! Ennek nagyon fura nevet adott: ’szükségeltségi szükséglet”,ami azt jelenti, hogy terád és páratlanul terád van valakinek szüksége. Akkor minden nehézséget leküzdessz, mert úgy érezheted: van értelme az életednek. Ez pedig rendkívüli megtartó erő.’

Nagyon szeretem a pszichológiát, de azt hiszem, sokunknak csak azért nincs zseniális- a pszichológiát megreformáló elmélete- mert nem ismerjük a szakirodalmat- és fogalmunk sincs arról , hogy az a dolog, amit mi felfedeztünk, esetlegesen korszakalkotó gondolat...
A két idézetet csak azért találtam érdekesnek, mert a 2008 során tomboló válságom alatt én bizony mind a két dolgot felfedeztem. Pontosabban a szükségeltségi szükségletet még 2005-ben: elmélyülő depresszióm legmeghatározóbb okaként azt tudtam csak megfogalmazni, hogy tulajdonképpen, ha én itt és most meghalnék- kis sírás és szomorkodás után- tk senkinek a világon nem hiányoznék.( Az igazán érdekes kérdés persze az- ez hogyan és miért alakult így...) És ez elég elszomorító dolog- ha elfogadjuk, hogy azért a gondolkodó emberek többsége szeretné, ha az életének értelme lenne, és ha nyomot hagyna maga után. Akkoriban kezdtem azon gondolkodni, hogy el tudnám képzelni az életemet például nevelőszülőként vagy valami segítő intézmény alkalmazottjaként- mert semmi más értelmes dolgot nem tudtam kitalálni-aminek az életben értelme volna. Legalábbis önmagában. Évekkel később olvastam egy interjút, amiben Hankiss Elemért kérdezték meg, hogy szerinte mi az élet értelme- és azt válaszolta, hogy akárhogy is gondolkodik, semmi mást nem tudott élete során kitalálni, mint azt, hogy ’a szenvedés enyhítése’- és ezt azért tetszik, mert ebbe nagyon sok minden belefér. Ha én tanárként például olyan órát tartok, hogy a résztvevőknek attól jobb lesz a napjuk, vagy éppen feldobja életük egy időszakát az, hogy nyelvet tanulnak, az is idetartozik, és persze még lehetne sorolni- akár a pénztáros mosolya is idetartozhat- nem kell feltétlenül Afrikába menni beteg gyermekek közé, bár a legnagyobb tiszteletet természetesen az ilyenfajta tevékenység érdemli.
Visszatérve a szükségeltségi szükséglethez, onantól fogva, hogy erre rájöttem, meggyőződésemmé vált, hogy ha saját családom- s leginkább gyermekem lenne- nekem bizony minden problémám megoldódna- legalább is a depresszió , a neurózis és korunk egyéb divatos betegségei, amelyek folyamatosan legyintgettek az évek során-bizony engem messze elkerülnének. A képlet nagyon egyszerű volt- csak meg kellett kérdeznem magamtól: mit szeretnél?- És ez volt a válasz: családot, gyereket, szeretni, gondoskodni, összebújni, érezni.. .
Ezt a meggyőződésemet azonban ha nem is kellett titkolnom, nagyon nem volt ildomos emlegetnem, mert hideget- meleget kaptam : pl.azt, hogy valami nagyon nem stimmelhet az én életemben, ha csak azáltal tudnám magam jól érezni, hogy mással törődhetek, másról gondoskodhatom, ha egyedül, magamban nem tudok teljes életet élni- továbbá, ha egyedül, magamban nem tudok teljes életet élni, miért gondolom, hogy majd megvált bárki más, netán egy gyermek vagy akár egy férfi?? És hogy próbáljak meg találni valamit az életemben, ami kielégít és boldoggá tesz. És amikor én gondolkodtam ezen, mindig két dolog jutott csak eszembe: utazni szeretnék- na, de egyedül?- és családot, gyereketJ.
Szóval defektesnek éreztem magam hosszú éveken keresztül, hogy képtelen vagyok jól érezni magam, ha arra gondolok, hogy esetleg életem hátralevő részét is egyedül kell leélnem, hogy időről időre elfog a szorongás, a melankólia, és hogy nem érzem jól magam a bőrömben, mikor elméletileg erre minden okom meglehetne. Persze itt figyelt be a flow elmélet is- visszagondoltam arra, miket szerettem igazán gyerekkoromban csinálni- mibe tudtam belefeledkezni- és persze a fejlődéshez hozzá tartozott maga az a tény is, hogy egyáltalán megengedtem magamnak ezeket a gondolatokat - hogy csak úgy, a dolgok öröméért csináljak valamit, lelkiismeretfurdalás nélkül- nekem ezt is meg kellett tanulni. Hogy nem kell, hogy mindennek értelme, haszna legyen. Csiszoltam, festettem hokedlit, varrtam terítőt, lakberendeztem, vásárolgattam, ajándékokat vettem azoknak, akiket szertettem, baráti összejöveteleket, programokat szerveztem, hogy tartsunk össze, olvastam, filmeket néztem, és rájöttem, hogy én inkább ezek helyett a gyermekemet szeretném tologatni, mert jó és szép mindez, csak nagy része önző és önmagáért való.
Aztán elmentem utazni, és amikor hét hónap után hazajöttem, és megittam fél üveg bort- rájöttem, hogy minden hiába. Utazhatok én még évekig, bejárhatom a világot- elkerülhet a depresszió, hiszen csodálatos dolog egy új helyen megvetni a lábam, és új dolgokkal, emberekkel, szakmákkal megismerkedni-ha meghalok, még inkább nem volt semmi értelme az életemnek- hiszen most már gyökértelen is vagyok, és még a kis társaságommal sem ülhetek le jókat borongani az élet fájdalmairól- hiszen alig lesznek majd közös élményeink, témáink, ha én más országokban élek, és csak időnként látogatok haza.

Nem tudom, mi lett volna egyébként a történet vége- Emma ekkor már ott fészkalódott a pocakomban- tudta, hogy hová kell jönnie, és azt is,hogy itt nagyon fogják őt szeretni- és egy csapásra megoldotta ezt a hosszú évek óta húzódó problémát. ’Isten nem siet, de nem is késik.’ Igaza lett a mondásnak.

És úgy lett, ahogy én azt éreztem- azóta mindennek más színe van- a problémáim is mások- és továbbra is úgy érzem, hogy beleférne még több gyerek, nagyobb család vagy akár segítő munka is- na persze csak úgy, ha nem menne az ő rovására- mert semmi másnak nincs értelme. Nagyon szeretem „ő” alá rendelni a dolgaimat,- néha kicsit büszke is vagyok rá, hogy sok mindent nem tehetek megJ- és sok mindent nem érzek áldozatnak, amit persze tíz vagy tizenöt éve- a válságperiódusok előtt- annak éreztem volna.
És utólag kell megtudnom, hogy azóta a pszichológia is felfedezte azt, amit én már évek óta tudok- a szükségeltségi szükségletet, ami majdnem olyan fontos- mint a levegő.
Persze én ezt máshogy fogalmaztam meg annak idején- leírom- hátha ezzel is egetrengető pszichológiai elméletet fogalmazok meg J))- ha valakinek a számára legfontosabb dolgai nem stimmelnek az életben- akkor csinálhat bármit- amíg azokat nem rendezi, nem fogja jól érezni magát. Járhat salsázni, utazgathat, festegethet hokedliket, elkölthet egy rakás pénzt és főleg gyárthat jól hangzó elméleteket és hazudhat önmagának vagy másoknak- mindez csak felejtésre jó, pótcselekvés, de örök boldogtalanságra van ítélve- amíg az alapproblémáját meg nem oldja. Persze tudom, ez nem nagy felfedezés- már Lázár Ervin is megírta a ’Szörnyeteg Lajos nagyon álmos’ c. mesében. Mindenki tanácsokat ad Sz. Lajosnak, mit is csináljon, hogy ne legyen álmos: egyen kutyabengét, bukfencezzen, zuhanyozzon hideg vízben, egészen addig, míg meg nem érkezik Mikkamakka. Mit csináljon? - teszik fel neki a kérdést az erdő lakói.- Mit? Hát aludjon- így Mikkamakka.





l