A NagyFúróember

Amíg nem volt gyermekem, el sem tudtam képzelni, hogy egy gyes-en lévő anyukának esetlegesen nem jut ideje az otthoni teendőire. Nyilván részben azért sem, mert az én felsős-gimnazista éveimben határozottan emlékszem, hogy itt a lakótelepen mekkora élet volt délutánonként- esténként- a kismamák órákon át traccsoltak, miközben a gyerekek bicikliztek, szaladgáltak, játszottak. Akkor még nem volt ennyi játszótér, viszont autó sem, tehát itt a két ház között- ahol ma parkoló van, és a gyerekek csak szigorúan anyuka mellett húsz centire motorozhatnak, mint a jól idomított kutyák, akik szorosan a gazdáik mellett mennek- randalíroztak szülők és gyerekek egyaránt. Persze akkor még nem volt divat új szakmát tanulni, másoddiplomát szerezni és folyton továbbképződni, sem minél előbb a munkahelyre visszamenni. Most mégis meglepődve tapasztalom, hogy mennyi anyuka panaszkodik a túlterheltségről és kimerültségről, és hogy mennyit cikkeznek arról, hogy anyukának igenis szüksége van a kikapcsolódásra, hogy lazítson, engedje, hogy rendetlenség legyen otthon, hogy kényeztesse magát is stb. Ezek szerint ennyire teljesítménykényszeres lett az én generációm és az utánunk következők- hogy már tanítani is kell a lazulást? És nem csak a karrierista férfiaknak és egyedülálló nőknek, hanem az éppen nem is dolgozó kismamáknak?
A helyzet úgy tűnik, hogy igen, de amiről én nem hallok, és nem olvasok, az igazából az, hogy ami kifáraszt minket, az nem a kemény fizikai munka, nem a kevés alvás, hanem az állandó stressz. Az a folytonos készenléthelyzet, amibe egy anya abban a pillanatban kerül, amikor anya lesz. Hogy nem ülhet le úgy vacsorázni, hogy biztos lehet abban, hogy be is fogja- fél órán belül- fejezni. Nem fekhet le úgy este aludni, hogy reggelig nyugodt álma lesz. Hogy a séta nem úgy néz ki, hogy andalgok- na jó még kicsi babával talán igen- hanem, folyton figyelek- mit csinál, merre megy- mikor ugrik ki a babakocsiból, esetleg esik ki fejjel, a motorral hová fordul be, hol áll meg, ahol nem kéne, és hol nem áll meg, ahol kellene. A strandolás rémálom volt, folyton rohangáltam eleinte, majd két óra után hátfájással hazamentünk. Totyogóknál már a lakásban is folyton figyelni kell, pontosabban megosztani a figyelmet egyszerre több dolog között- nem lehet elbambulni, biztonságos környezetet kell biztosítani, és még így is bármelyik pillanatban felharsanhat az ordítás- amikor rohanni kell. És ez bizony háromszor annyi energiát kivesz belőlem, mint egy háromszor 45 perces nyelvtanfolyami alkalom – pedig én ugrálva, rohangálva, gesztikulálva tanítok órákon át, nem egy székre rogyva közlöm, hogy jön a következő feladat.
Bár minden nap délelőtt és délután is ki szoktunk menni sétálni, ma úgy döntöttem, hogy ideje a nagytakarításnak. Persze már az elnevezés is vicces, mert egy szoba rendbetételéről van szó, ami normális esetben olyan 1 órát venne igénybe, mivel kicsi szoba, és többnyire rendet tartok benne. Mégis, át akartam pakolni egy kicsit Emma polcát is, és főleg azt szerettem volna, ha minden dolog belekerül abba a fakkba, dobozba, kosárba, tárolóba, ahová való. A csatok, a használt elemek, a sminkcuccok, ékszerek, tollak, stb. a helyükre kerülnének, mert egy ilyen pöttöm mellett az ember ezeket csak megfogja és beledobja az első közelébe kerülő dobozba, amit ő már nem ér el. És ebből hetek alatt igazi káosz lesz. A felmosás, portörlés ehhez képest már csak lényegtelen, tíz perc alatt lebonyolítható apróság.
A dolog tehát úgy nézett ki, hogy én valamit a kezembe vettem, és elindultam vele a helye felé. Persze, ez lehet, hogy a konyhában volt, vagy fürdőszobában, esetleg fordítva, Emma eközben játszott valamit. Kétpercenként azonban megunta, és vagy engem nyaggatott, vagy valami mást elővett és a földre dobott- magyarul haladni igazán semmit nem haladtam. Ez még nem lett volna akkora baj, mert ilyenkor egy idő után be szoktam tenni a kiságyba kicsit játszani, és befejezem a dolgokat. Ma azonban megszólalt A NAGY FÚRÓEMBER, és ettől Emma teljesen bepánikolt. Tehát dolgok kezemből le, gyereket fel, simogatom, nyugtatgatom. Megnyugszik. Valamit a kezembe fogok. Elindulok vele a helye felé. FÚRÓ megszólal. Gyerek kezét felteszi, bőg. Na, szóval másfél óra után nekiálltam egy partvissal igen agresszívan kopogni. Mert fél órácska fúrást csak tolerál mindenki, arról nem is beszélve, hogy azért még kimondottan hálás is vagyok, hogy nem alvásidőben teszi mindezt. De mit lehet másfél órán át fúrni??? Alagutat? Ráadásul pontosan nem is tudtuk, hol fúrnak, még reklamálni sem tudtam menni.
Szerencsére másfél óra után abbahagyták, pont, amikor már úgy döntöttem, nem kínzom a gyereket tovább, és mégiscsak elmegyünk sétálni. Pontosabban nem hagyták abba, hanem valami szordínót tettek rá, és így sokkal elviselhetőbb lett - szerintem a kopogásom miatt. ( Illetve nem tudom, mit csináltak, de tényleg utána fele olyan hangos sem volt.)
Hát így eshet meg, hogy egy anyuka kisgyermekkel a más (egyedül lévő) ember számára maximum egy órás tevékenységet két és fél óra alatt végzi el, és azt sem tökéletesen, csak úgy nagyjából, miközben úgy elfárad, mintha minden előzetes edzés nélkül lefutott volna 10 km-t a Margitszigeten.
A dolog érdekessége még számomra, hogy Emma a szordínó után is ugyanúgy bőgött, pedig akkor már kb. olyan hangos volt, mint az autók kint, amikor nyitva van az ablak. Tehát van ebben egy kis kondicionálódás, hogy ha anya megnyugtat és együtt érző, akkor az azt is jelenti, hogy itt kérem tényleg van veszély, van miért sírni, tehát miközben megnyugtatom, a tevékenységet meg is erősítem. Míg ha csak legyintettem volna, hogy ugyan Emma, ne butáskodj, lehet, hogy előbb abba hagyja, hiszen a viselkedésemből látja, hogy nincs baj, nincs mitől félni.

Énkép és laptop

Ha ma megkérdezi valaki Emmát: ’ Milyen vagy?’ Az alábbi válaszokat kapja: dönönű (gyönyörű), otot ( okos), tintala ( csintalan). És a kakukktojás: dadida- azaz kakis. Na jó, ez utóbbinak praktikus okai vannak, de ettől eltekintve azt hiszem, jó úton járok a pozitív énkép kialakításában.
A másik, hogy ugyebár DVD-t nem nézünk, de amíg eddig a fényképezőgépen néztük a fotókat és videókat, most az új laptop miatt ez is áttevődött a gépre. Az csak egy apróság, hogy már a space gombom nem működik olyan jól, mint új korában (a gép három hetes kb). Viszont ma, amíg a leveleimet nézegettem, és Emma az ölemben ült, rámutatott az alul lévő ikonok közül arra, amelyik a képnézegetőt jelöli, és kiabált valamit, már nem tudom, hogy ’ Emma, Emma, vagy vává, esetleg Danana (ez a másik nagymamája)- minden esetre már tudja, melyik ikon jelöli az ő kedvenc programját. Még csak 22 hónapos, és ezt senki nem mutatta neki, nyilván, csak úgy megfigyelte. Nem csodálkoznék, ha fél év múlva a touch pad- et is elkezdené használni…………Z gyeneráció.

Bodó és Baboda

Mivel új laptopom van, és ez annyival szebb és jobb, mint a régi, na meg főleg gyorsabb is, magam is eljátszogatok néha olyasmivel, hogy mondjuk a you tube-on található zenéket nézegetem, hallgatom. Persze arra is kíváncsi voltam, Emma hogyan reagál ezekre a kisfilmekre, mert eddig nem nagyon érdekelte, de az is igaz, hogy a régi, lassú gépemen nem is volt türelmem mutogatni neki a dolgokat. Így fedeztem fel tehát a ‘ Bogyó és Babóca’ című rajzfilmeket, kettő található fent meg belőlük. Nagyon jó kis rajzfilmek, szépek, értelmesek, Pogány Judit pedig csodálatosan tolmácsolja a bogártársadalom tagjait és történetüket. Bogyó egy csigafiú, Babóca pedig katicakislány. De ezen kívül sokan vannak még, jók a történetek is, szép a zene, és a tempó is a kétévesek agyához igazodik. Felnőttek számára is élvezhető mesék, persze csak olyan kétszer. Tizenötödször már nem olyan kellemes azt hallgatni, hogy ’ Szívesen elkészítjük, amit kérsz’- mondta a Hangyakirálynő’.- Én már csak tudom. Tizenötödször, három napon belül.
Én nekem kérem mindig is elveim voltak a gyerekek tévézésével kapcsolatban. Mivel elég sokat is olvastam róla, tudom, hogy nem csak egyszerűen, nem jó, de kimondottan káros is. Még agysejteket is pusztíthat a rendszeres filmnézés ilyen kicsi korban, sőt idegrendszeri károsodást, magatartás zavart és agresszivitást is okozhat, és nem csak az agresszív adások nézése, ahogy sokan hiszik. Maga a mozgókép bámulása olyankor, amikor még az agy nem teljesen érett annak befogadására. Lehet az Baby TV, Teletubbies vagy bármi. És persze én sem a you tube tól és a Bogyó és Babóca sorozattól félek, hanem attól, hogy ha először nem mondok nemet, akkor később már nem is tudok. És lesz majd egy ötévesem, akit hétvégenként nem lehet majd kiszedni a fotelból, mert a DVD filmjeit nézi óraszám.
Az történt ugyanis, hogy Emma a két kis ötperces rajzfilm megtekintése után transzba esett, komoly személyiségváltozáson ment keresztül, és semmi mást nem akart, mint a laptop előtt ülni, és a rajzfilmeket nézni. Ha elmentünk valahová, ettünk stb., bármit csináltunk, csak azt tudta emlegetni, hogy ’ Bodó, Bodó ”. Reggel felkeléskor az első szava ez volt, és lefekvéskor az utolsó. Gondoltam, majd megunja, ezért a második napon elég sokszor megengedtem neki, hogy megnézze. A harmadik vagy negyedik napon, reggel megnézte, majd mikor vinni akartam ki reggelizni, óriási nagy hisztit csapott. Később, mikor mondtam, hogy megyünk sétálni a motorral, a földre vetette magát, és ott hisztizett, hogy bodó, bodó. Na, itt nálam is elpattant a húr, ugyanis Emma eddig nem hisztizett egyáltalán úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és amitől minden szülő retteg. Nyilván azért, mert még a kezdeményeivel sem ért el soha semmit, így aztán túlspilázni sem volt értelme. Bodó teljes személyiségtorzulás - kezdeményt váltott ki az én tündéri jó és értelmes gyerekemből, pontosabban azt hiszem, a függőség jeleit kezdte produkálni. Nem tudom, minden esetre én itt úgy döntöttem, hogy Bodó és Babóca elmentek a Dunához nyaralni. Még a délutáni alvás előtt is volt egy nagy hiszti, de az utolsó. Én jót akartam, azt akartam, hogy jól érezze magát, örüljön, de ez lett a vége. Mindenkivel közöltem, hogy lőjön le, ha még egyszer filmet merek a gyereknek mutatni a következő másfél évben. ( A róla szóló videók kivételek, azokat eddig is néztük a fényképezőképen, csakúgy, mint a fotókat.) Szóval Bodó és Baboda - mert ma már az is megy- belementek egy könyvbe. Hát, mit mondjak, így hónap végén, elég drága könyvbe. 3000 Ft- volt, de szép nagy, nem olyan kis macskakaparásos képek vannak benne, mint a kis sorozatban, ezért is választottam ezt- Bogyó és Babóca és az évszakok, ez a címe. Ma már este ezt olvastuk, napközben semmi hiszti nem volt és úgy tűnik, mindkettőnk lelki világa helyreállt. Megint egy tanulságos lecke arról, hogy Emma abba a korba ért, amikor már a dolgokkal nem lehet viccelni, szabályok kellenek, és következetesnek kell lenni.

Bimbambimbam

Városunkban van –egy órajáték, amire-már írtam, Emma rákattant: rendszeresen el kell menni vele megtekinteni. Egyik nap (és már előző nap is) annyit emlegette, hogy délután bementem vele a városba, hiszen úgy sincs más dolgunk. Megérkeztünk, és már volt ott néhány gyerek szülővel, és persze egyiküknél volt mány- valami kukoricakunkor. Mivel még volt pár perc, Emma persze odarohant, és kért egyet. Ezek után elkezdődött a Müncheni Glockenspiel színvonalával vetélkedő órajáték, kivétel, hogy ez sokkal alacsonyabban van, így a picik is közelebbről láthatják. Szóval elkezdte nézni, és mit látok? Hogy oldalra pillog és közben a ’mány ’ szót ismételgeti. Na, jól dühbegurultam. Itt emlegeti nekem két napja, hogy ’ Bimbambimbam’ és ’ bábu’, bebumlizok vele gatyarohasztó melegben, fájós lábakkal, itt kolbászolunk, amíg el nem jön az ’idő’- majd amikor a kb három perces órajáték megy, nem azt nézi, hallgatja, hanem a másik kislány kunkorára pislog. Szóval megfogtam, mintha még kicsi baba lenne, és a fenekénél fogva odatartottam felfelé, a látvány irányába. Így végül is kibírta két percig. De vajon mit mondott abban a pillanatban, hogy vége lett az órajátéknak, és még tapsolt(tattam) is egy kicsit? Hát igen, azt: ’mány.’ És már vágtatott is a kislányhoz.
Ezek után pár nap múlva megint arra jártunk, bár most nem volt olyan szép idő, sőt, éppen hogy fújt a szél és szemerkélt az eső, igazi hűvös skót idő volt, viszont éppen egy japán forgatócsoport vette fel a jelenetet. Nem turisták voltak, mert volt hivatalos tolmácsuk, meg kísérőjük, meg magyar részről is valaki, aki mesélte nekik a fehérvári tudnivalókat, és mivel kevesen voltak ez alkalommal, elég sokat filmeztek minket is, mint nézőket. Persze, hiszen Emma szép, és milyen jól mutat a japán tévében majd egy szép európai baba, amint tátott szájjal nézi az órajátékot - kivétel, amikor nem éppen köles golyót tol a szájába - amit ez alkalommal én vettem. Na, szóval készül a felvétel, Emma tátott szájjal bámulja a japánokat, azok mutogatják neki, hogy merre- az órajáték- irányába nézzen- én is forgatom Emmát arrafelé, de a köles golyó miatt így is újból és újból a zacskó felé tekintget. Szóval ez már hivatalos, az örökkévalóságnak is meg van örökítve, a japánok is látni fogják a világ másik végén, hogy Zs. Emma, egyetlen magzatom, ivadékom sokkal több érdeklődést mutat a nassolni- és ropogtatni valók irányába, mint a magas kultúra felé.

Emma beszél

Hát igen, eljutottunk ide is, gyakorlatilag Emma olyan tempóra váltott a beszédtanulásban, hogy én is csak kapkodom a fejem. Azt már régóta tudom, hogy mindent ért, de már nagyon határozottan kommunikál is, és irányít és kinyilatkoztat. Mondjuk, részben az az én hibám, hogy olyan dolgokat is megkérdezek, amiket nem kellene: ’ Kezet moshat anya?’ –mondom neki, mikor hazaérek valahonnan, és már rángatna is be a szobába játszani. ’NEM.’ mondja teljesen határozottan. És ha valami megfelel neki: ’Jó.’ Kérsz csokit? ’jó.’ De olyan gyorsan fejlődik, már tudja azt is, hogy igen, de még nem tudja teljesen jól használni, mint a fenti példa is mutatja. És fantasztikus, hogy ha megkérdezem tőle, hogy ’ merre?’ (van a bolt, ahová megyünk, és amerre a motorral fordulni kellene). Rögtön rávágja, hogy ’arra’. De ha azt kérdezem, hogy hol?- akkor tudja, hogy ’ott.’ Azt is tudja, hogy ’oda’, és azt is, hogy van itt és ott, ide és oda, szóval hihetetlen, de főleg az, hogy ma szeptember 23- a van, és határozottan tudom, hogy szeptember 3-án, amikor a Halászléfőző versenyen voltunk, annak, amit ma mond, a felét sem tudta. Főleg főneveket mondott: levél, dinnye, de nem lehetett vele úgy társalogni, mint ma, három héttel később. Ez vajon azt jelenti, hogy három hét múlva folyamatosan fog dumálni? Egyik barátnőm mesélte annak idején, hogy milyen hihetetlenül gyors folyamat ez, hogy egyszer mondunk neki valamit, és megjegyzi, de akkor sem hittem volna, hogy tényleg így megy. Azt, hogy mit eszik, természetesen most már egyedül dönti el ( na jó, persze az ebéd azért kivétel lesz, hiszen ott főzök valamit, és azt kell enni ). a határozott nemek és ’jó’ segítségével, még abban is dirigál, mit énekeljek, vagy mit mondókázzak. Jó oldala is van a dolognak, hiszen egyre több mindent meg lehet neki magyarázni. Például azt, hogy vagy motorozik, és haladunk, vagy be kell ülnie a babakocsiba. Ezt megérti, és nekiáll rongyolni a motorral ( öt métert, aztán persze újra talál valami baromi érdekeset, amiért meg lehet állni…….). Minden esetre jó, hogy már lehet vele egyezkedni, ’szabályokat’ alkotni.
Egyébként ezzel párhuzamosan más téren is lehet látni, ahogy nyílik ki az értelme. Megismer embereket az utcán, korabeli gyerekek neveit jegyzi meg a játszótérről, szóval kezd szocializálódni is – tőlem függetlenül. Eddig csak azt látta meg a világból, amit én, vagy a nagymama, nagypapa mutatott meg neki, most kezd már saját felfedezéseket tenni: a gyógyszertárba bemegy a pult mögé, az orvosnál is a hátsó szobákba, másik orvos rendelőjébe, felmászik egy szimpatikus néni mellé a padra, vannak kedvenc boltjai, tehát már saját kis döntései vannak. A hűtőből kiveszi, ami neki kell, sőt, már ruhánál is volt, hogy mondta, hogy ’nyányásat’ szeretne felvenni, de mondjuk ezt még csak akkor, ha megkérdezem tőle. Szóval mostantól fogva még inkább észnél kell lenni. Na, mondjuk emiatt volt is a minap anyámmal egy veszekedésem, mivel mostantól fogva még inkább egy követ kell fújnunk. Ha a gyerek ugyanis azt érzi, hogy mi nem vagyunk egy véleményen, akkor ezzel vissza tud élni. Ha az, amit én teszek, nem tetszik neki, rohan majd, hogy ’ mama, mama ’- és persze fordított eset is elképzelhető, bár persze többnyire én vagyok a szigorúbb. Szóval nem lehet Emmát összezavarni, és következetlennek lenni.

A jóságos nagymama

Na, ezt még az előző bejegyzéshez akartam írni, de elfelejtettem, szóval az üres kalóriákhoz kapcsolódik, amit a Mányos játszótéren is osztanak. Gyermekem- gondolom mint a legtöbb gyerek- megőrül az édességért, de mondjuk nem csinál jelenetet a boltban, ha nem kap, nem is ismeri fel többségét, és ki lehet őt elégíteni egy jó reggelt gabonás szelettel, sőt, akár egy csomag virsli ( azaz bídi)-vel is. Szorongatja végig a vásárláskor a babakocsiban abban a tudatban, hogy ő kérem itt ma már kapott valamit. És amikor gyalog szaladgál, és valamit hoz, ha én visszateszem, mondván, hogy ezt most nem, akkor sem balhézik. Na, ezek után nagyon örültem, hogy mostanában nem nagyon kért vagy valahogy nem került az édesség dolog szóba nálunk. Kap elég gyakran krémtúrót, az ugye cukros, a legtöbb kekszben is van, a joghurtokban is, ha elmegyük valahová, ott is tuti, h ogy kap valami édeset, szóval már enélkül is túl sokat kap szerintem. Na, tegnap egyszer csak váratlanul elkezd ordibálni, hogy 'Mány, mány'- mire kérdezem, honnan vegyünk neked mányt- vagy valami ilyesmit, a válasz: Mama. És már áll is fel, és vonul át nagymama szobájába. Szóval kiderült a turpisság, az én 70 éves anyám, akinek naponta magyarázom, hogy milyen fontos oda figyelni arra, mit adunk egy ilyen kis májnak, vesének stb:)- és persze egyben mekkora felelősség is, és hogy már nem úgy van, mint akkor, amikor én voltam gyerek, és a hús hús volt, a babapiskóta piskóta, a májkrém meg májkrém- minden nap egy kocka csokit dug Emma szájába- amikor én nem látom. Csupa szívjóságból. Kérdeztem tőle, hogy majd az inzulinpumpát is dugdossa e neki tíz év múlva. Amikor én bio szójavirslit veszek aranyárban a gyereknek, hogy ne kerüljenek foszfátok a szervezetébe, és amiből lehet, és megfizethető- biot veszek, és magam sütöm a kekszeket meg pogikat, sőt, a kenyeret is én sütöttem, amíg Emma el nem tüntette a keverőlapátját a gépnek. És minden nap főzök, kutyulok, és akkor ő csokival tömi a gyereket a hátam mögött.:) Meg persze mindenféle E jelzésű kész teasüteménnyel. Majd mondom is neki, bezzeg az én nagymamám nem kész linzereket vett, sütötte a pogácsát, a nőszirmot, a zserbót és még sorolhatnám - tepsiszám az unokáinak, lehet, hogy az sem volt egészséges, de legalább mesterséges adalékanyagok, ízfokozók és stabilizátorok nem voltak benne. Sütőpor, szódabikarbóna, kész. És persze igazi kapirgálós tyúktojás meg bio ribizli és málnaszörp a kertből.

Minden esetre a szerbiai nagyszülőket könnyebb volt megtanítani arra, hogy ne tömjék hülyeségekkel a gyereket, mint a saját anyámat.

Mányos játszótér

Most olvastam a júliusi bejegyzésemet, és erről jutott eszembe, hogy azóta is voltunk párszor a 'mányos' játszótéren- Emma mánynak hív mindent, ami ízlik neki, de főleg a nassokat. Ha főzök valamit, és nem tudom eldönteni, mi a véleménye róla egy kanál után, megkérdezem: Emma, ez mány? Mire ő jó esetben nagy komolyan bólint, és közli: mány. Szóval így beszélgetünk mi.

A minap egy ismerős anyukával mentünk- én nem oda indultam, de ő nagy okosan gyalog jött a 15 hónapos gyerekével, így messzebbre nem jutottunk volna. Ő is teljesen lehidalt az ottani állapotokon. Mindenki, aki érkezett- ott már ugye a nyarat együtt töltött igazi baráti brancs jött össze- hozott valamit a gyerekeknek, a csúcs a nyalóka volt: öt -hat gyerek nyalókával a szájában motorozott, csúszdázott és rugdalta a másikat- mi a csipsz kibontásakor jöttünk át a " Kavicsos játszótérre,' amit húsz méterre van kevésbé barátságos, de nem osztanak ételt. Előtte Emma bekajált valami mogyorós kukoricakunkorból, ami nem volt olyan szörnyen egészségtelen, addig ott állt az osztásnál:)- amíg a zacskó el nem fogyott.

Mivel most tanulunk motorozni, egyik este, elég későn elindultunk motorral csak egy kis körre- Kavicsos játszótér, Mányos játszótér és vissza. Ez gyalog mondjuk kis játékkal a játszótereken húsz perc, Emmának motorral akkor még 1 óra volt. Mire a mányos játszótérre értünk, már besötétedett, de még voltak gyerekek szülőkkel, viszont nem az Emma korabeliek, hanem nagyobbak. Láss csodát, náluk is ott volt a padon a zacsi. Emma a sötétben odavágtatott-naná, ezért rongyolt a motorral egészen odáig- kivett egy valamit- a szülők persze észre sem vették- mondtam neki, hogy ennyi volt, egyet vehetett, és tényleg, el is fogadta. Kicsit homokozott, felült egy-két játékra, majd jöttünk vissza.

Szóval ennyit a mány motiváló erejéről és a szokásokról, ami bizony már ilyen kicsi korban hipp-hopp kialalkul.

Dándudu

Mint látható, Emma beszélni tanul..... És természetesen a számára legfontosabb szavakkal kezdte- már augusztusban. Mivel szerinte a legtöbb szó d-vel vagy b-vel kezdődik, így vannak a könnyebbek, mint bodáááááá, bab, és a nehezebbek, mint : doá- tojás, dóbááá- kolbász, és denyééééé- ami egyszerre jelent tenyeret és kenyeret, beszédhelyzettől függően. A bácsi bádu és a csacsi dadi, mi más is lehetne. Esetleg gyagyi. Ja és a víz: bíd.

Emma homokozni tanul

Annak idején, mikor Emmával homokozni kezdtünk, olyan húsvét táján, nem nagyon értettem, hogy az Emma korabeli gyerekes anyukák miért is erőltetik ezt a dolgot. Először is, a gyereket egyáltalán nem érdekelte sem a sok szép süteményforma, sem maga a tevékenység, maximum elnézegette egy –két percig, hogy ki, mit csinál. A következő fázis az volt, amikor elkezdte kicsavarni mások kezéből a lapátot, vödröt, mikor mi tetszett meg neki. Nem akart ugyan ő játszani velük, de hát olyan szép az a Nyányás vödör, nyilván, ha szépen csavarja ki, az övé lehet. Na, aztán ment az ordítás, ha kiderült, hogy mégse. Ezek után egy darabig nem homokoztunk, illetve ekkor fedeztem fel a dél körüli játszóterezés előnyeit, meg az olyan homokozókét, melyek csak magukban árválkodnak itt a lakótelepen, de játszótér nem nagyon van körülötte. Itt ugyanis egyedül voltunk, és én szépen homokozhattam. Emma már néha odasandított, de a jég akkor tört meg, amikor először vette kezébe a lapátot. Megtanulta, hogy lehet szépen a vödörbe tenni a homokot, közben pedig anyát instruálni, hogy mikor melyik homoksüteményt süsse meg. Innen már csak egy lépés volt a homokozás kimondott megkedvelése, amikor olyan május - június körül már nagyon sok homokozó játék volt behajigálva a homokozókba, már senkiben nem dúlt a tulajdonosi önérzet, és bevezették azt a szabályt, hogy mindenki a máséval játszik. Ez ugyan íratlan szabály volt, de szemmel láthatólag mindenki betartja. Nem illik tehát odamenni játékok nélkül mondván, hogy a gyerek úgyis a máséval játszik, és úgyis annyi van ott, hiszen mi élmény jut akkor a többi gyereknek? Ők kénytelenek lesznek a sajátjukkal játszani, szegény kis lúzerek?
Szóval innentől fogva kimondottan szeretett Emma homokozni. Még ugyan mindig kellettem a süteménysütéshez, de legalább már ő is aktívan részt vett a játékban. Mindeközben lementünk a Balatonra, ahol hatalmas homokozó, rengeteg ott felejtett játék, és mindig kellően vizes homok várta a töpszliket a strandon. Emma lassan rászokott arra, hogy már ő teszi bele a homokot a süteményformába, ő is borítja ki, közben pedig ütemesen ütögette a vödör, a formák tetejét a lapáttal, nyilván látta másoktól, hogy ezt így kell. A végeredmény amúgy sem érdekelte, sőt, gyakran azon borult ki a bili, hogy ki teheti először tönkre a megsütött csodát. Ha én sütök valamit, és a más gyereke csap rá először, hát az kérem óriási skandalum. Mert, hogy a dolognak ez volna a lényege. Hogy utána jól szét lehet tapicskolni.
Nyár végére a gyereket ki sem lehetett szedni a homokozóból. Elszaladgált benne, itt ütögetett egy kicsit, ott tapicskolt egy keveset, gereblyézett, ásott, sütött, avatkozott, csak egy kis szőke buksit láttam hol itt, hol ott felbukkanni, lemerülni, miközben végre én is elmerülhettem a magazinjaimban, és újból úgy strandolhattam- ücsörögve, olvasgatva-, mint gyermektelen szingli koromban.