Itt a tavasz....

Ömlengek egy kicsit Emma kiváló képességeiről mindjárt, de előtte leírom, hogy hogyan megyünk mégis Szerbiába. A múltkor irtam, hogy idén nem megyünk, és legalább van mire fogni. Erre Nikola hív, hogy május 28-án lesz Katarina és Igor esküvője, Katarina Nikola nővére, és egyébként pont őket szeretem a legjobban az egész familiából. Na, mondom jaj de káááár, hát nem tudunk menni, 27-én van az államvizsga, és hát nyilván azért egy nappal előbb kellene menni egy esküvőre egy gyerekkel. Már azért is, mert Nikola vinne minket, és a nagy napon már neki is ott kell tüsténtkednie. Aszongya, hogy’you are supposed to be here’- mire én-persze csak magamban, hogy akkor talán meg kellett volna engem is kérdezni, mielőtt kitűzik az időpontot. Miért is feltételezik ezek, hogy nekem soha semmi programom nincs??? Na, most legalább megtanulják, hogy velem is kell számolni, így én, továbbra is magamban:)) Na, pár nap múlva hiv, hogy akkor áttették az esküvőt vasárnapra. Hát erre már nem lehetett mit mondani. Ezek szerint nagyon ciki lett volna, ha mi nem vagyunk ott, legalább is Emma. Úgyhogy én már meg is vettem Emmának a gyönyörű szép ruhácskát a Brendonban, anyám horgolja majd a kis fehér kardigánt hozzá, és persze ez lesz a keresztelői szerelés is, amit meg majd júniusban tartunk- csak, hogy költséghatékonyak legyünk. ( Már megvan a pap meg minden,na majd ezt a sztorit is megirom eccer). Persze tartom magam ahhoz, hogy négy napot maradunk, addig élvezze ki mindenki a gyereket és punktum. Mondjuk én nem fogok az asztalon táncolni éjfélkor, meg lődözni az éjszaka kellős közepén- a Kalasnyikovból, este kilenckor Emmával együtt nyugovóra térek- de azért biztos jó lesz, mármint maga a lagzi.

Na, hogy tehát áradozzak a gyerekről is, el kell hogy mondjam, hogy szerencsére elég éles eszűnek tűnik. Egyszer megmutatok neki valamit egy könyvben, pl, hogy ez ott egy gólya- és legközelebb tudja, akkor is, ha több nap telik el. Káprázatos a memóriája, képekhez dalokat vagy mondókákat rendel, vagy mozdulatokat (amiket előzőleg én énekeltem,muttattam) és van, hogy én nem is emlékszem, mi tartozik hozzá, és gondolkodnom kell,de ő csak követeli rendületlenül. A kedvence továbbra is a babaalbum, illetve videókat szeret magáról nézegetni a fényképezőképen - de mivel a minap javíttattam meg 9000 Forintért a gépet- amit részben ő tett tönkre a folytonos nyomkodásával.- ezért ezt a tevékenységet most hanyagoljuk. Minden esetre -ehhez kapcsolódik a kedvenc történetem- készitettem róla több videót is, hogy legyen mit néznünk. Mivel ilyenkor mindig ki akarja venni a kezemből a gépet –mint az a flickr fotókon is látszik, még bőgött is, ha nem értettem meg rögtön, hogy mit akar- hát az egyiken próbáltam elterelni a figyelmét- és megkértem, hogy mutassa meg, hol van a babája, Fülöpke. A babát amúgy Nikolától kapta, fiúbaba, és én neveztem el. Na, erre megmutatta a fülét. Mondom, jól van, ügyes vagy, az a füled, de hogy van Fülöpke? A BABA? –megint mutatja a fülét. Ez ugye azért volt érdekes, mert mint fent írtam, a gyereknek elég jó a memóriája. De semmi. Erre eltelt egy két nap, mire belémhasitott a felismerés: Emma!!! Lehet, hogy a babát nem is Fülöpkének hivják??? Hát hogy? - gondolkoztam, milyen fiúnevet ismerhet- Esetleg Nikolának?-mire elvigyorodott. Mondom: hol van Nikola?- mire rögtön a babára mutatott. Azóta ezt a kérdést többször teszteltük, és átment a vizsgán, szóval a babát azóta hivatalosan is így hívják. Amúgy tök érdekes, hogy a gyerek tudta- ezt is a fényképalbumokból teszteltem- hogy minket hogy hívnak, ami persze logikus, hiszen hallja a felnőtteket, és érti is, de akkor is furcsa látni, hogy olyan dolgokat is tud már egy ilyen kicsi gyerek is, amit neki konkrétan soha senki nem mondott vagy nem tanitott.

Az ilyen Fülöpke- fül történetből amúgy több is van, ha valamit nem ért teljesen, hát kitalál valamit, ami szerinte hasonlit. Egy időben nagyon nyűgös napjai voltak, három hétig volt náthás, és ez már a vége felé volt- már attól tartottam, valami komolyabb baja van. Kérdeztem: Emma, fáj valahol? Hol fáj?- Mire a homlokát kezdte mutogatni. Szűz Anyám, mondtam, a gyereknek homloküreggyulladása van, vihetem orvoshoz, kész, hiába, nem lehetett neki orrszivo porszivoval szivni, mert akkora cirkuszt rendezett, hogy a bőgéstől ugyanolyan taknyos lett, tehát semmi értelme nem volt a kinzásának ( ez nem fáj de le kell fogni hozzá a kölköt, csak aki nem tudja)-na, itt az eredmény. De közben nem lett rosszabb, jobb se, minden nap kérdeztem: hol fáj? Mire ő mutogatta a homloka közepét. Aztán egyszer, mikor tanyált egy nagyot, de láttam, hogy a fejét nem verte be, megint megkérdeztem, megint odamutogatott, és akkor megvilágosodtam, hogy ő a kérdést úgy értelmezi, hogy hol a feje- és erre volt az engedelmes mutogatás.:))))))))

A legnagyobb változás, ami az elmúlt hetekben történt, hogy a gyerek beindult. Még kb egy hónapja is, max két percet sétált - azaz totyogott- utána már tette fel a kezét, hogy inkább cipeljem- most meg már megy, mint a meszes, árkon bokron át, és ahogy bejött a jó idő, ez azzal jár, hogy már délelőtt is és délután is járunk sétálni, hogy jól elfáradjon. Délelőtt csak úgy magába, délután meg babakocsival, akkor ugye heti háromszor amúgy is anyámék viszik, mert én tanitok. A héten komoly gondként merült fel, hogy nem lehet visszatenni a babakocsiba ha egyszer kivettük ( a postán hárman tettük bele, mert egy ember csak a babakocsit rögzitetteJ)) , de már finomítom a helyzetet- meg kell vele beszélni, rá kell hangolni- akkor kicsit könnyebb. Egyébként úgy megfeszíti a testét, meg rugdal, hogy csak két ember tudja beletenni. Ma anyám vitte, felkészitettem, de mondta is, hogy először nem sikerült, másodszor már hajlandóságot mutatott. Szóval imád sétálni, kutyákat kerget, semmi félelemérzet nincs benne, köveket szed fel, nagyon szereti a labdáját,- ezt apámék nevelték bele, heti egyszer három órát labdáznak vele, mikor ott vagyunkJ)))-mondja is, hogy lalala- de úgy, hogy közben kint van a nyelve- mintha lefetyelne- én nagyon röhögök, de mások is, ha meghallják.A séta persze azt jelenti, hogy hol fejjel esik bele egy virágágyásba, hol bokáig áll egy pocsolyában, hason mászik le a járdáról az útra ( sétálóutcában persze)-azaz a lefekszik a földre, majd letolat hason, igy a tuti ugye,- én meg rohangálok utána, és mosok, egyre többet:))))) Ma pl elesett hasra, majd rájött, hogy igy tök jó, tehát nem állt fel, hanem a járdán elkezdett hengergőzni, az út közepén. Neki nincs még különbség- mintha csak itthon lenne..:))))))

Azt ugye már irtam, hogy nagyon aktiv, többemberes gyerek, meg hogy ha eljátszik itthon csendben öt percet, akkor tuti valami rosszat csinál- pl kirámolja a hűtőt, leszedi a gáztűzhely gombjait-tehát egész nap figyelni kell rá- szóval úgy néz ki most ebből a kint rohangálós mániából is, hogy elég fiús lány lesz –lett- anyám is mindig mondja, hogy a habitusa abszolút fiús, ahogy mozog, tesz-vesz, jön- megy, rendezkedik. Hát, mit mondjak, igy sikerült, én nem ilyen voltam, én kérem szépen eljátszottam csendben a babáimmal- mint a lányok többsége- de pl már Emma is eljátszik az épitokockáival, a formaberakójával- szóval van rá remény, hogy majd kicsit szelidebb is lesz. Jelenleg azonban megint kiújult az izomlázam- mely úgy látszik biztos jele gyerekeséknél a tavasznak- ugyanis ez tavaly is így volt. Akkor- nyárra úgy bedurrant a két lábam a sok sétától, hogy az egyik barátnőm meg is fenyegetett, hogy valami belső trombózisom van, és bármelyik percben meghalhatok. Nem hitte el, hogy azért nem tudok felállni, mert öt hónapja izomlázam van...

Internetes rendelés

A Babaklubban, ahová tartozom, és ahol a levelezőlistáról nagyon sok hasznos dolgot tanulok nap mint nap, időről időre felvetődik egy ötlet, hogy rendeljünk együtt valamit. Persze, ha olyasmiről van szó, amit boltban egyáltalán nem lehet kapni, akkor nincs kifogásom ellene, rendeltem én is már Angliából kiscipőket Emmának, itthon is puhatalpút, vagy éppen bio antibiotikumot rendetlenkedő bélflórám megregulázására. Amitől kiakadok, az mindig olyasmi, hogy: ’gyerekjátékot lehetne innen és innen, megnéztem a helyi boltban, és itt 150 Forinttal több! ’ Rendeljünk többen, mert csak tízezer forint felett ingyenes a kiszállítás, és akkor milyen jó lesz nekünk. Vagy éppen azért kér rendelőtársakat, mert akkor ha ugye tíz ember még jelentkezik, akkor mondjuk csak fejenként száz forint a postaköltség, és máris 50 Forinttal olcsóbban jutott hozzá a rumbatökhöz. Na, ezektől megy fel a vérnyomásom teljesen. A múltkor is azért háborodtam fel a budapesti bolti eladók viselkedésén, mert itt, a kisvárosban ez annyival pozitívabb. Ha öt percig csak kérdezgetem az eladót, aztán tíz percig meg nézelődöm, és kimegyek vásárlás nélkül, akkor mosolyogva köszön el, és nyilván azért, mert gondolja, hogy majd visszajövök vásárolni is. És én vissza is megyek. A játékboltba is, a bioboltba is. És nem csak magunknak veszek ott, hanem akár ajándékba is. És persze melegen ajánlom másoknak is. A kedvesen elköszönő eladó jó hiszeműen nem feltételezi, hogy hazarohanok, és kevéske szabadidőmben az Internetet bújom, majd kiguglizom, hogy innen 50 km-re, a nagykerben majd 200 Ft-ért olcsóbban juthatok hozzá az ő árához képest egy amúgy is viszonylag drága dologhoz, és rögtön rendelőtársakat keresek, vagy olyan valakit, aki éppen megy arra, és majd a több ezer áru közül kikeresi nekem azt az egyet, amit így én olcsóbban kapok meg. Az eladó- jogosan- azt feltételezi, hogy van annyi eszem, hogy elgondolkodom azon, hogy ha mindenki így tesz, akkor 10 év múlva már egy darab helyes kis boltocska sem lesz a belvárosban, és ha akarja, ha nem, a fél életét az Internet előtt töltheti majd, és ha tetszik, ha nem, rengeteg postaköltséget kell kifizetnie, vagy mehet helyette a hypermarketekbe, és veheti azt, amit ott talál. Nem tud majd a gyerekével sétálgatni, biciklizni menni stb- mert minden szabadidejét a beszerzendők beszerzésével fogja tölteni a gép előtt. Nem válogathat a gyermekével önfeledten egy helyes kis játékboltban vagy könyváruházban, mert nem lesznek már ilyenek. És akkor majd valaki kitalálja, hogy legyen egy mozgalom: a vissza a városba a kisboltokat című, és az lesz a trendi, aki akár a duplájáért megveszi majd azokat a dolgokat, amiket most száz forinttal drágábban sem hajlandó, mert nehogy már hülyének nézzék őt, és nehogy már többet fizessen, ha olcsóbban is meg lehet kapni. Persze most is vannak már ilyen kezdeményezések, amelyek a helyi vásárlást ösztönzik, a törzsvásárlói kártya, ami mindenféle kedvezményre jogosít, nekem csak az a bajom vele, hogy a felesleges vásárlást is ösztönzi, azaz csak azért, hogy kihasználjam, és visszanyerjem az éves dijat, olyant is megveszek-igaz, hogy olcsóbban-amire igazán nincs is szükségem. Szóval ehelyett sokkal hasznosabb lenne, ha az emberek egy kicsit elgondolkoznának- hogy a kisboltokban a plusz árban mit is fizetnek meg. Az élményt. A személyes kapcsolatot. A közelségét- hogy idehozzák nekem ’kézhez ’ a dolgot- tulajdonképpen a postaköltséget, a benzinköltséget. Azt, hogy egy kellemes séta keretében vagy a munkahelyről hazatartva beszerezhetik a szükséges dolgot. Nem kell külön a hétvégén családi program keretében felkerekedni, időt szánni rá, más, értelmes tevékenységektől venni el az időt. Persze, lehetséges, hogy van, aki nem tud mit kezdeni magával, hát ebben éli ki saját fontosságát. Vásárolok, tehát vagyok. És mivel trendi vagyok, Interneten vásárolok. Remélem, ez csak egy múló divat, és a mostani mániákusok egyszer csak rájönnek, hogy mennyivel jobb- és egyszerűbb igazi, életszagú boltocskákban vásárolni, készpénzzel fizetni, és saját magunk hazacipelni. Nem szívesen képzelem el a lányomat egy olyan világban, ahol az emberek napi 8 órát ülnek egy gép előtt munka címén, majd még kb kettőt, amikor vásárolnak, banki és egyéb ügyeket intéznek, majd ezek után még 2-3-at szórakozással töltenek- leveleznek, csetelnek, filmet néznek és társasági életet élnek. Majd lefekszenek aludni, és másnap kezdik újra. De ehhez már nekünk, szülőknek is észnél kell lennünk. És valahol itt elkezdeni: megvenni azt a rumbatököt 150 Ft-tal drágábban.