Mama, nyányá ( anya...)

Még egy hete sincs, hogy nagymama felkerekedett nyaralni, és vitte magával a macskát is, mivel Pipike nagyon szereti a kertet, a zöldet, a madárcsicsergést, és azt, hogy szabadon kószálhat. Bár már12 éves, és nem csak egyre öregebb, de kövérebb is, már nem mozog annyit, mint régebben, amikor alig lehetett becsalogatni a nyaralóba. Ketten maradtunk Emmával itthon, és hát persze az ő kis világa rögtön megbillent. Bár még az elején biztos voltam benne, hogy egy nap, és már nem is emlegeti őket többé- nem így lett. Minden napot úgy kezd, hogy 'mama'. Naponta tízszer kell neki legalább elmondani, hogy a mama elment nyaralni, bár ő ugye még nem tudja, hogy ez mit jelent. Erre csak annyit válaszol, hogy : 'nyányá'. Igen- mondom- Nyányá is elment nyaralni. Mire ő: 'mama'. Esetleg: 'baba'- mivel a fényképezőgép memóriakártyáját a fényképésznél hagytam, így ő nem nézegethette, és arra is azt mondtam neki, hogy a baba- azaz a fényképezőgép is elment nyaralni. Meglát egy lábost a gáztűzhelyen: 'mama'. Hát, ez elég sértő rám, álljon meg a menet, én is szoktam főzni!!! Az első nap, mikor meglátta, hogy jön ki a kávéfőzőből a kávé: 'mama'. Holott azt is én készítem be már az utóbbi hónapokban. Esti fürdés után be akar a szobájába menni: 'mama'. Szóval nem is folytatom, mindenről a mama jut eszébe, mint József Attilának, reméljük azért nem éri maradandó trauma.

Azért itt van közben az anyás korszak is: belekapaszkodik a lábomba, odabújik:'anya'. Hát mit lehet erre mondani? Hogy a jó édes anyukádat, azt, hát engedj már wc-re menni? Vagy : éppen főzök, ne akadályozz? Hát nem, az ember elolvad, legalább egyvalaki szereti, Istenem.... És felveszi, és összepuszilgatja azt a kölyköt.

A másik új, hogy egyedül játszom. Emma elkezd formaberakózni, majd a kezembe adja: 'Anya...' Fakockából építünk, rámnéz : 'anya'. És a legjobb a homokozó, mert Emma naponta egyszer elvisz engem homokozni is: kérdezgetem, milyen formából süssek, és ő mutogatja. Már másokéit is odahozza, hogy akkor most abból. Szóval ő nézi, én csinálom, így játszunk mi mostanság.

Múzeumok éjszakája

Mivel tavaly este 8 után indultunk el a Múzeumok Éjszakájára, különösebb előkészület és programterv nélkül- elég nagy csalódás volt, mert akkor bizony már nem nagyon volt semmi –legalább is olyasmi, ami az éppen itt vendégeskedő szerb rokonságot is lenyűgözte volna... Na, meg nekem az volt Emma születése óta az első kimenős estém, hát elég szomorú voltam... A budapesti tempóhoz szokott embernek bizony furcsa, hogy vidéken a Múzeumok Éjszakáját is úgy értelmezik, mint a Szilvesztert- éjfélkor már mindenkinek otthon a helye. A programok nagyrészt 6-8 óra között lemennek, és másfél évet kellett lehúznom ebben a városban, hogy sikerüljön akklimatizálódnom: Emmával már fél öt körül elindultunk.
Kinéztem neki egy bábjátékot a Múzeumban, ami ötkor kezdődött, és reménykedtem, hogy jön majd egy busz, mert mostanában annyit gyalogoltam, hogy nagyon fájnak a lábaim. A dolog ezután úgy indult, hogy Emma a házból kilépve elvesztette a buborékfújóját- amit feltétlenül szökségesnek tartott magával hozni az eseményre- de csak kb 10 méterrel később kezdett kiabálni, hogy ’bubo, bubo!!!!!’-én visszamentem, megkerestem, majd mentünk tovább. Megláttam, hogy jön egy busz, elkezdtem sietni, mire Emma ismét kiabálni kezdett. Megijedtem, hogy megint elvesztett valamit, megálltam, körülnéztem, és ennyi pont elég volt, hogy lekéssük a buszt. Pontosabban, biztos megvárt volna minket, csak bunkóságnak tartottam volna, hiszen megvár, akkor felcígölöm a babakocsit, nekiállok apróért kotorászni a jegyhez, és addigra minden utas anyázik, mert már két perce állunk ott. Szóval inkább hagytam, és gyalogoltunk. Igen ám, de a városban ezen a napon két utcában is volt fesztivál, és az egyik éppen felénk volt. Volt ott egy nagy felfújható, színes ugrálóvár, és Emma már messziről meglátta, és kiabálni kezdett. Amúgy is mindig kiabál, ha nem arra megyünk, amerre ő szeretné, ugyanis ő mindig a belvárosba, az Országalmához szeretne menni, mert imádja, meg benne a kis szökőkutakat is, tehát ha másfele veszem az irányt, nyafog. Most is közölte ily módon, hogy nem kell neki a kultúrprogram, mit neki múzeum meg bábelőadás valami szép tanulságos történettel, mikor igazi vurstli, wircsaft is van itt kérem .Odabumliztunk, levettem a cipőjét, beleraktam az ugrálóvárba, majd ő abban a pillanatban belémkapaszkodott, és kijött. Szerintem megijedt attól, hogy nem stabil, kemény volt a talaj, hanem süppedős,és ez elég is volt neki ahhoz, hogy ne menjen bele. Megspórolt nekem 400 Ft-ot, szóval örültem. Ezek után végigmentünk a vásári bazáron, nézelődtünk, majd szerettem volna a Múzeum felé venni az irányt, de megint csak nem engedte: az Országalma felé kellett menni, nem volt mese. Itt kiszórakozta magát, mire beleraktam a babakocsiba, és elmentünk a Múzeumig- ahhoz képest, hogy fájnak a lábaim, elég nagy kerülővel. Itt kb pontosan abban a pillanatban ért véget a bábelőadás, mert jöttek kifele a kiskölykök. Azért egy Pásztorjátékot megnéztünk, kint volt az udvaron, és Emma jókat rohangált. Nekem azonban nagyobb élmény volt, mert életemben először voltam azon az udvaron, amit iskolás koromban szinte mindennap bámultam- egészen bennfentesnek éreztem magam:)
Ezek után ettünk fagyit, rohangált még a főtéren, voltunk az Óramúzeumban, két kiállításmegnyitón, az egyik helyen igazi baglyot néztünk, és két koncerten. Emma nagyon élvezte, ha a közönség tapsolt, ő is tapsolt, mindenki rajta röhögött, milyen édes. Összevissza rohangált,ugrált,táncolt, nagyon önálló volt, ment mindenfele nélkülem, mint a meszes. A másik koncerten is, ami egy nagyon hangulatos helyen volt, és annyira élvezte a kintlétet és a játékot, hogy a Babamúzeumba már nem is mentünk be. Na, majd jövőre. És persze a dolognak úgy lett vége, hogy egyszer csak elesett, ordított, felvettem, megpuszilgattam, és irány a babakocsi és alvás. Az a típus, aki minél fáradtabb, annál inkább felpörög, na ezt az apukájától örökölte, az is ilyen. Szóval magától már nem tud leállni.
9-re értünk haza-akkorra, amikor tavaly kb a városba értünk- és tényleg mindent beleadtunk- nagyon jó buli volt.

Állatkertben

A legszebb emlék a háromnapos esküvő túra alatt a Palic- i állatkert volt, ahová hazafelé mentünk be. Bár az állatkert jobban figyelembe veszi az emberek igényeit, mint az állatokéit, már ami a hely kihasználást illeti- ettől eltekintve gyönyörű, és érdemes elsétálgatni benne. Persze folyamatosan fejlesztik, és biztos, hogy 10 év múlva már egészen hasonló lesz az Edinburgh- ihoz, ahol csak messzelátóval lehetett állatot látni, akkora területeik voltak. Azért egy gyereknek mégis csak ez az igazi, amikor tőle két méterre van a medve, vagy egy méterre a strucc. Tudtam, hogy Emma élvezni fogja, hiszen az állatmenhelyet is élvezte, ahová húsvétkor mentünk nyulat simogatni, és a kutyákat is élvezi az utcán- de tényleg nagyon tetszett neki.A legjobb azonban az volt, hogy már megérkezésünkkor lógott az eső lába, dörgött és villámlott, mégis másfél órát tudtunk sétálgatni és nézelődni, és ennyi elég is volt Emmának. És amikor beültünk az autóba, eleredt a zuhé, de akkora, hogy később meg is kellett állnunk egy időre megvárni, amig lecsillapodik. Szóval az istenek is azt akarták, hogy Emma állatkertbe menjen.

Szerb esküvő-Emma mulat

Voltunk Szerbiában esküvőn, melyet részletesen nem taglalnék, mivel szégyenletesen bántak velünk, legalább is az első nap. Miután itt az a szokás, hogy a házban jön össze a vendégsereg - mi pedig a házban laktunk- az első nap kilakoltattak bennünket, holmistul, gyerekágyastul, mindenestül. Miután előző nap este én kb két órán át csomagoltam ki a cuccainkat, és rendezgettem el őket. Emma játékait és ágyát átvitték egy másik házba, a ruháink egy részét az emeletre, egy részük pedig ott maradt a szobába, ahová előző este bepakoltam őket, ahová azonban vendégeket ültettek, szóval elég vicces volt, ahogy pl az ő nagy kajálásuk közben én Emmának kerestem bugyit, mert azt gondolom ezek után nem kell taglalni, hogy az egész idő alatt a holmijaimat kerestem.
Szóval a többit már nem is említem, minden esetre abban biztos vagyok, hogy ez volt életem első és utolsó szerb esküvője. Ahhoz képest, hogy büszkék rá, hogy hogyan tudnak mulatni, elég langyos volt a hangulat, bár az is igaz, hogy vasárnap volt, és másnap mindenki ment dolgozni. De ha akkora legények, ez nem kellett volna, hogy visszatartsa őket. De nem is a langyossággal volt a baj, hanem hogy a lagzinak nem volt olyan dinamikája, mint itthon. Csúcspontjai, pihenő részei, nem voltak ’szereplők’ feladatokkal, mint nálunk- vőfély, örömszülők, beszédek, játékok, semmi. Szóval ez nagyon elszomorított, mert erre kíváncsi lettem volna. Mindenki rázta magát a dübörgő zenére, mint egy pesti pincekocsmában szombat este a nép, oszt ennyi. Kasztanyettát ráztak, és nagyon büszkék voltak rá, hogy náluk ez a hagyomány. Hát......
Emma apukája egész este a gyermekével a kezében táncolt, illetve fogócskáztak, meg én is vele, a végén Emma már annyira fáradt volt, de csak szaladgált körbe, körbe... A zene piszok hangos volt, úgyhogy mi le is léptünk fél tízkor, én 11 kor édesdeden aludtam, ilyen esküvőn sem voltam még...
Emma rendkívül okos apukája egészen éjjel háromig nem ivott semmit, mert neki meg volt tiltva, tekintve, hogy a vendégeket kellett furikáznia, meg minket, és Emmával demonstrálnia- ha már elrángattak. Mire azonban vége lett a lagzinak, gyorsan megivott három sört meg néhány pálinkát, hogy nehogy már ő ne rúgjon be a testvére esküvőjén. Tök jó. Elcipel minket 350 kmre, fél napot utazunk a csotrogány autóján, ezek után egy napig rá sem néz a gyermekére, mivel az édesanyja rohangáltatja, majd másnap négy óra alvás után másnaposan, berekedve nyög és meg akar halni ( a következő nap meg ugye mi már megyünk haza...)- ami szintén azt jelenti, hogy nem fog a gyermekével foglalkozni. Persze azért én ezt nem engedtem, de beígértem neki, hogyha szépen helytáll délelőtt aludhat, amig a baba is alszik.... És így is lett... Ja, persze a séta végén haza kellett futnia, mert rájött a szapora... Sör, pálinka.....Az előző napi nagy dajdajozástól meg berekedt, és mint Don Corleone suttogott... Szóval az emberi hülyeség végtelen, főleg, ha Emma apukájáról van szó...

Emmát megkeresztelik....

Nos, eljutottunk oda is, hogy megkereszteltettük Emmát. Igaz, már majdnem másfél éves volt, de legalább nem kellett attól félni, hogy végigordítja a szertartást. Most éppen Pünkösd van, és eszembe jutott, hogy, hogy pont egy éve sétáltunk az egyik barátnőmmel a virágpompával feldíszített belvárosban, a volt angol tanárunk éppen hálaadó misét adatott a Nagytemplomban, annak örömére, hogy országgyűlési képviselőnek választották, mi kiadó helységeket kerestünk barátnőm eljövendő közjegyzői irodájának, bennem pedig megszületett a gondolat, hogy a gyereket meg kellene keresztelni. Nálam az, hogy egy év elteltével már túl is vagyunk a dolgon, nagy sikernek számít, sőt, az is, hogy egyáltalán megtörtént, mivel lehetetlennek tűnő vállalkozásokat hajlandó vagyok halogatni, vagy valamilyen indokkal a végén ejteni.

Az érdem azonban nem az enyém. A problémát az okozta, hogy mindketten elég nagy hendikeppel indultunk a dolog irányába: én nem vagyok- voltam- megkeresztelve, Emma apja és én nem vagyunk házasok, Emma az én nevemet viseli, az az apróság, hogy apuka ezek után az ortodox katolikus egyház tagja, már talán nem is fontos apróság. Legalább ekkora probléma volt azonban az, hogy én életemben nem beszéltem még pappal, azt sem tudtam hogyan induljak neki, hol lelhetőek fel papok, mikor lehet velük beszélni?
Na, de egy nap arra ébredtem, hogy hiszen az én anyám majdnem minden vasárnap hajnali fél kilenckor felver minkettőnket legszebb álmunkból a konyhai csörömpölésével, hogy odaérjen a tízes misére. Tehát majd ő elintézi. És hogy milyen hülye is vagyok én, hogy ez előbb nem jutott eszembe. Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy tévedtem, a helyzet az, hogy az én anyám ugyanis életében nem intézett még el semmit, egyedül legalább is nem. De ez csak akkor tudatosult bennem, amikor felháborodva közölte, hogy mit képzelek én, majd ő oda fog menni János atyához, és el fogja neki mondani, hogy ő halálos bűnben él, mivel nem csak hogy nem esküdött templomban, de még a gyerekeit sem kereszteltette meg- na persze és az unokáit sem. Azt mondja, hogy azért, mert ők akkoriban kérem szépen modernek voltak. Emiatt áldozni sem szokott, mivel gyónni sem és áldozáskor csak lapít a padban, amíg a többiek a paphoz járulnak.
Még szerencse, hogy van neki egy barátnője, aki szinte mindenben az ellentéte. Aktív, gyorsfelfogású, és örül, ha intézkedhet, pöröghet, emberek között lehet, ha zajlanak az események az életében. Na, ő rögtön bevállalta a feladatot.

Egy hétre rá megvolt a pap, kis szépséghibája , hogy olyan öreg, hogy már járni is alig tud egyedül, és feledékeny, szórakozott, de amúgy rendkívül kedves, csupasziv emberke. Minden esetre összcsaládi döntésként megszületett, hogy minél hamarabb zavarjuk le az eseményt, hogy még ő is megérje az alkalmat. Na, és hogy a fent emlitett hiányosságok senkinek ne tűnjenek fel, ha már a drága Atyát nem zavarta. Én is bevállaltam, hogy megkeresztelkedem, ennyit megteszek a gyermekemért gondoltam, miközben halvány gőzöm sem volt arról, hogy mi fog történni.

Szerencsére az esemény különösebb probléma nélkül lezajlott. Bár tartottunk tőle, hogy Emma nyafogni fog, mert egy percig sem tud nyugton maradni, de amikor lelocsolták a szenteltvízzel, annyira megrökönyödött, hogy utána végig engedelmesen feküdt újdonsült keresztanyja kezében, és onnan pislogott, mint miskolci kocsonyában a béka. Én voltam a legjobban meglepődve, és rögtön meg is állapítottam, hogy túlmozgásos napjain igenis lehet, hogy nekem is le kellene kicsit öntögetnem hideg vízzel.
Utána ebédeltünk, ajándékokat kaptunk- anyám barátnője lett az én kersztanyám- és –miután már én is borozhattam- nagyon jó kis beszélgetétes délutánt rittyentettünk. Csak a szűk család volt jelen, és maga a szertartás is kb 15 perc volt. De jó mulatság volt- és nekem- jó emlék marad.