Most olvastam , hogy gyermekeinknek a legtöbb, amit adhatunk: gyökerek és szárnyak- és ez nagyon megtetszett. Mert hogy én is pont ezt éreztem fontosnak, csak nem tudtam volna ilyen gyönyörűen megfogalmazni. És bár nem akartam ezt a blogot olyan klasszikusra alakítani, mint amikor anyuka leírja, hogy ma hogyan ébredt, és mit evett a gyerek, mégis úgy gondoltam, több olyan eseményt is leírok majd ezután, amit szeretnék emlékezetessé tenni.... Ezt az ötletet az adta, hogy akármerre járok, és dicsérik Emmámat, mindig hozzáteszik- a kicsi idősebb eladók pl. boltokban- hogy ’ Én már nem emlékszem, olyan régen volt....” Hogy mikor ülnek a babák vagy mikor sírnak az idegenektől... És tényleg, én is alig emlékszem már, hogy mikor volt, mikor Emma először kezdte nézegetni a halait a forgón- persze még szerencse, hogy a digitális fényképezőgépen ott a dátum- emlékszem, milyen fantasztikus érzés volt, hiszen ez volt az első lépés a világ felfedezésének útján. És azóta is hétről hétre megélem ezt a csodát, ahogy egyre ügyesebb lesz és persze egyre önállóbb- és elrémiszt a gondolat, hogy egyszer majd nekem is azt kell mondanom- nem emlékszem, olyan régen volt.... Én emlékezni akarok- hogy a hozzátáplálást gyereknapon- május utolsó napján kezdtük el, az első igazi büdös kakit június elsején láthattuk, pont hat hónapos volt, amikor először evett őszibarackot, és harmadikán nevetett először hangosan- szándékosan. Negyedikén pedig- anya szülinapján - két kézre támaszkodva felült, azóta pedig már az egy kézzel támaszkodást gyakorolja. És szíve szerint húzná már fel magát állásba is, még szerencse, hogy a fejecskéje miatt ez még túl nehéznek bizonyul....Persze nyilván nagylány korában nem fogja ez majd ennyire részletesen érdekelni, de talán majd jólesik neki, és örülni fog, hogy anyának ez fontos volt, emlékszik a mérföldkövekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése