Ahogy elkezdődött az adventi időszak, mint ahogy azt már fentebb írtam, elkezdtem gondolkodni, hogy ezek után – hogy már nem én vagyok a ’gyerek’- hogyan is ünnepeljünk, milyen hagyományaink legyenek. Természetesen a mézeskalács sütés, az adventi gyertyák gyújtása és az adventi vásár meglátogatása a maga mesebeli díszletei között adott, és városunkban szerencsére rengeteg –akár ingyenes is- gyermekprogram van ilyentájt- kézműves foglalkozások karácsonyfadísz készítéssel , bábelőadások stb., tehát igazából tőlem nem kíván sok energiát ez az időszak- annál inkább időt. Ez rendben is volna, hiszen egyre többet olvashatunk és hallhatunk arról, hogy erről kéne, hogy az ünnepeink szóljanak, hogy időt és figyelmet adunk egymásnak- és jelen pillanatban a világon az egyetlen ember akinek valójában szüksége van az én időmre- az a lányom. Remélhetőleg ez még hosszú évekig így lesz, és én majd munka mellett is igyekszem úgy berendezni az életünket, hogy ez meglegyen. Igen ám, de mindeközben- a szép adventi várakozás alatt- nekem régebben kb 30, jelenleg olyan 20 embernek ’kell’ ajándékot vennem, és ez a szám is csak azért csökkent le, mert van, aki éppen külföldön él, és van, akivel már megbeszéltük, hogy ne adjunk egymásnak,vagy csak ’ a gyerekek’ kapjanak. A munkahelyeimen is mindig szokás volt egy kis ajándékozás, ami gondolom, a jövőben is így lesz, tehát lehet, hogy a 30- cal még alá is becsültem a számot, és ez egészen szerény számitásokkal is – olyan negyven- ötvenezer forint, amiből ez a 20- 30 közötti fő kijön.
Nem akarom, hogy sóhernek gondoljanak, bár nyilván a karácsony anyagi vonzatát sem tudjuk letagadni. Mindehhez egy jó vacsora ( vendégekkel) vagy ebéd, az ital, a díszítés és a csomagolás- s ráadásul ha valaki mindehhez egyedülálló- ahogy én voltam jóformán egész felnőtt életemben –akkor azért ez is fontos tényező. De két dolog is van ami sokkal jobban zavar: a rengeteg vásárlással és frusztrációval eltöltött idő, amikor azon tűnődünk, hogy vajon tetszik e majd az illetőnek ,amit vettünk, látszik e rajta, hogy nem valami olcsó gagyi és örülni fog e vagy a sutba dobja- nos engem igazán ez zavar. És az, hogy elképzelem, hogy majd munka után- miközben a lányommal anyám játszik ovi után – majd rohangálhatok hosszú délutánokon át a városban vagy hipermarketekben ahelyett, hogy vele néznénk a belvárosban sétáló Mikulásbácsit- mint idén, vagy szánkóznánk a hóesésben, vagy egyszerűen narancsot ennénk és teát innánk a hideg téli estéken, és örülnénk neki, hogy itt a karácsony. Lehet, hogy jódolgomban már álproblémákat kreálok, és ahelyett hogy örülnék annak, hogy van kinek ajándékot venni, és van kivel találkozni, ünnepelni, szeretném ezt az időszakot úgy megélni, ahogy a reklámokban és a kis romantikus falvakban, városkákban játszódó filmsorozatokban, ahol mindenki fenyőágakkal díszíti a kerítését, és forralt bort szürcsöl a városka főterén, miközben a Betlehemes játék szereplőit kritizálja.
Nem az ünneplés és az együttlét ellen ágálok. De amikor azt hallgatom az egyik- szintén egyedülálló- barátnőmtől, hogy ő bizony nem telefonál, csak emailt ír, mert nincs pénze- és tudom, hogy jönni fog hozzánk ünnepelni és nekem és Emmának is hoz majd ajándékot - akkor nem gondolom, hogy rossz nyomon járok, amikor úgy döntök, hogy jövőre – és innentől fogva minden évben- én bizony csak annak az öt – vagy éppen mennyi- embernek fogok ajándékot venni, akivel a szentestét együtt töltöm. A többiekkel egy jó ebéd vagy vacsora, borozgatás, beszélgetés, esetleg egy pici és szép karácsonyfadísz - és ennyi. Igy is marad még elég alkalom az ajándékozásra, hiszen látogatóba nem fogunk sehova úgy menni hogy ne vinnénk legalább egy üveg jó bort, a gyerekeknek apróságot, van születésnap és névnap- ráadásul így is marad elég megajándékozandó- a majdani kollegáim, ha lesz ’ kötelező’ karácsony’- az óvónéni és sorolhatnám még. De elegem van abból, hogy a karácsony előtti hétvégék a boltokban való tolongásról és a bankkártyám egyenlegének ellenőrizgetéséből, illetve a lista kipipálásából áll, s hogy esténként pedig elalvás előtt azon töröm a fejem, hogy kinek és mit vegyek, aminek még örülhet is. Ha ráadásul egyéb ésszerűségi szempontokat is figyelembe veszünk- hogy lassan mindnyájan belefulladunk a felesleges tárgyainkba, hogy a lakásainkban nem férünk el a sok lomtól—ha pedig lomtalanítunk, azzal szemetet termelünk és a környezetet károsítjuk- akkor méginkább logikusnak tűnik a törekvésem, és inkább büszke vagyok rá, minthogy szégyellném. Jövő karácsonykor pedig kiderül, hogy igazam volt e.
Nem akarom, hogy sóhernek gondoljanak, bár nyilván a karácsony anyagi vonzatát sem tudjuk letagadni. Mindehhez egy jó vacsora ( vendégekkel) vagy ebéd, az ital, a díszítés és a csomagolás- s ráadásul ha valaki mindehhez egyedülálló- ahogy én voltam jóformán egész felnőtt életemben –akkor azért ez is fontos tényező. De két dolog is van ami sokkal jobban zavar: a rengeteg vásárlással és frusztrációval eltöltött idő, amikor azon tűnődünk, hogy vajon tetszik e majd az illetőnek ,amit vettünk, látszik e rajta, hogy nem valami olcsó gagyi és örülni fog e vagy a sutba dobja- nos engem igazán ez zavar. És az, hogy elképzelem, hogy majd munka után- miközben a lányommal anyám játszik ovi után – majd rohangálhatok hosszú délutánokon át a városban vagy hipermarketekben ahelyett, hogy vele néznénk a belvárosban sétáló Mikulásbácsit- mint idén, vagy szánkóznánk a hóesésben, vagy egyszerűen narancsot ennénk és teát innánk a hideg téli estéken, és örülnénk neki, hogy itt a karácsony. Lehet, hogy jódolgomban már álproblémákat kreálok, és ahelyett hogy örülnék annak, hogy van kinek ajándékot venni, és van kivel találkozni, ünnepelni, szeretném ezt az időszakot úgy megélni, ahogy a reklámokban és a kis romantikus falvakban, városkákban játszódó filmsorozatokban, ahol mindenki fenyőágakkal díszíti a kerítését, és forralt bort szürcsöl a városka főterén, miközben a Betlehemes játék szereplőit kritizálja.
Nem az ünneplés és az együttlét ellen ágálok. De amikor azt hallgatom az egyik- szintén egyedülálló- barátnőmtől, hogy ő bizony nem telefonál, csak emailt ír, mert nincs pénze- és tudom, hogy jönni fog hozzánk ünnepelni és nekem és Emmának is hoz majd ajándékot - akkor nem gondolom, hogy rossz nyomon járok, amikor úgy döntök, hogy jövőre – és innentől fogva minden évben- én bizony csak annak az öt – vagy éppen mennyi- embernek fogok ajándékot venni, akivel a szentestét együtt töltöm. A többiekkel egy jó ebéd vagy vacsora, borozgatás, beszélgetés, esetleg egy pici és szép karácsonyfadísz - és ennyi. Igy is marad még elég alkalom az ajándékozásra, hiszen látogatóba nem fogunk sehova úgy menni hogy ne vinnénk legalább egy üveg jó bort, a gyerekeknek apróságot, van születésnap és névnap- ráadásul így is marad elég megajándékozandó- a majdani kollegáim, ha lesz ’ kötelező’ karácsony’- az óvónéni és sorolhatnám még. De elegem van abból, hogy a karácsony előtti hétvégék a boltokban való tolongásról és a bankkártyám egyenlegének ellenőrizgetéséből, illetve a lista kipipálásából áll, s hogy esténként pedig elalvás előtt azon töröm a fejem, hogy kinek és mit vegyek, aminek még örülhet is. Ha ráadásul egyéb ésszerűségi szempontokat is figyelembe veszünk- hogy lassan mindnyájan belefulladunk a felesleges tárgyainkba, hogy a lakásainkban nem férünk el a sok lomtól—ha pedig lomtalanítunk, azzal szemetet termelünk és a környezetet károsítjuk- akkor méginkább logikusnak tűnik a törekvésem, és inkább büszke vagyok rá, minthogy szégyellném. Jövő karácsonykor pedig kiderül, hogy igazam volt e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése