Ma fejeztem be a karácsonyi ajándékvásárlást- és, mint már említettem- ilyen mértékben egy életre. Ma voltunk az adventi vásárban is utoljára, Emmával megnéztük a racka juhokat, amelyeket meglátva lelkes ugatásba kezdett. Mindegy, este a kádban már sikerült megtanítanom bégetni. Mivel most amúgy is mindenre azt mondja, hogy baba, a bégetés olyasmi lett, hogy báá, báá, szóval nem igényelt nagy kreativitást tőle.
A vásárban találkoztunk egy hölggyel, aki pénzt gyűjtött szegény családoknak. Azt mondta, tavaly tüzifát vettek nekik, hogy tudjanak fűteni. Bár már előtte is többször vásároltam ebben a sátorban, amely jótékony célra használja fel a befolyt összeget, természetesen nem akartam kihúzni magam a dologból, de mivel kétezer forintból nem tudott volna visszaadni, ezért megígértem, hogy visszamegyek. Alaposan körbe jártam a helyet, mert csak akármit nem akartam megvenni azért, hogy felváltsam a pénzt, végül sikerült, és visszamentem hozzá. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ebben a csodálatos környezetben a hangulat minden volt, csak nem karácsonyi vagy emelkedett. Az eladók kissé gúnyosak voltak- az egyik pl megkérdezte, hogy megvan e már mindenkinek minden, és vajon a Tescoban vásároltam e be- illetve lesajnálva néztek mindenkire, aki csak nézelődött, de nem vett semmit- a helyi híradóban pedig nemrég a juhtúrós lepényesek panaszkodtak, hogy rosszul megy a bolt- holott majdnem mindig sor van náluk, amikor én arra járok. Arról nem beszéltek, hogy 700 Ft egy lepény náluk, amit aztán féllábon állva, asztal, minden nélkül kell elfogyasztani a minusztízben. Szóval, hogy miért nem gondolnak ezek az emberek arra, hogy csak azért, mert különleges környezetben és időszakban árulnak, még senki nem fog kétszer- háromszor annyit fizetni a dolgaikért, mint amennyi a normális ár lenne. Minden esetre- a válság óta- nem először találkozom azzal, hogy a boltosok majdnem, hogy bunkók velünk, potenciális vásárlókkal, ha csak nézegetünk, majd távozunk.
Na, a lényeg, hogy ahogy beledobtam a kis összeget az üvegcsébe, majd leellenőriztem az egyenlegemet, elkeseredtem és elszomorodtam, eszembe jutott, hogy hiszen most utaltam át tízezer forintot a volt bérlőim által elfogyasztott villanyszámlára- én már- akaratomon kívül ebben a hónapban jótékonykodtam is...
Nem elég, hogy tönkretették az alig három éves ágyamat, továbbá nem fizették ki a villanyt, szó nélkül léptek le, és még ki sem takarítottak maguk után, most úgy tették még fel a koronát az egészre, hogy trágár szavakkal meg is fenyegettek, hogy ha még egyszer szóba merem hozni a tartozást, hát feljelentenek az adóhivatalnál. Ami ebben persze a vicces, az az, hogy adóbevallást kb fél év múlva kell leadni a múlt évről, tehát igazából nincs félnivalóm, csak egyszerűen az fáj, hogy ilyen patkány emberek szabadon mozoghatnak és vághatnak át újabb és újabb embereket, miközben meggyőzik magukat, hogy igazuk van, hogy pl a villanyszámla ’ valami csoda folytán’ lett ennyi, és nem azért, mert ő munka nélkül egész nyáron valószínűleg ott döglött, nézte a tévét, működtette a ventillátort és internetezett. És arra gondoltam, amíg hazafelé toltam a sóban-hóban és –most szerencsére kellemes- hidegben a babakocsit, hogy tényleg beadom a fizetési felszólitást, hiszen egyszerűen ilyent nem lehet tenni. Aztán rögtön rájöttem, hogy miért, embert ölni, részegen vezetni, balesetet okozni, más dolgát eltulajdonítani –ezek nap mint nap ezrével fordulnak elő - szabad? Hogy én tényleg azt hiszem, hogy csak azért, mert igazam van, azt érvényre is tudom juttatni? Persze természetesen elindítom az eljárást, mert amúgy gyáva kukacnak érezném magam, aki csak azért ideologizálta meg így a dolgot, mert ez a legegyszerűbb megoldás.
De szeretném a világot legalább úgy elképzelni, hogy az embereket két körbe tömörítem, az egyikbe az ilyen patkányokat, akik csak kárt okoznak másoknak és az életük az elvételről szól, a másik körbe pedig azokat, akiknek élete az adásról szól. És persze nem a karácsonyi tusfürdő és nyakkendő-kényszerű adására gondolok, hanem az olyanokra, mint az a hölgy, aki ott állt a hidegben és fára gyűjtött a szegényeknek- ez már egészen, dickens-ien romantikus, sőt, giccses- vagy azokra, akik hónapok óta azon dolgoztak, hogy az iszapkatasztrófa áldozatai saját otthonaikban tölthessék a karácsonyt. És én szeretném magam ebbe a körbe tudni, és nem is tudom mással vígasztalni magam, mint ezzel, hogy erkölcsi szempontból mennyivel magasabban állok az ilyen embereknél, és hogy ez milyen jó érzés.
Nos, eza bejegyzés éppen nem Emmáról szólt, nem is a fogyókúráról, de valami olyasmi, ami elgondolkodtatott- azt hiszem, ha valahogy össze akarnám mégis Emmával kapcsolni, akkor talán annyit tudok kihozni belőle- hogy a személyes példánál nincs fontosabb- és ha azt szeretném, hogy ő is az adók táborát bővítse majd, akkor nekem is így kell élnem- az ilyen történetekből pedig tanulságot levonni- majd elengedni őket. Úgy érzem, ha nem így teszek, én is bemocskolódom- már csak az ilyen emberekkel való érintkezés által is..
A vásárban találkoztunk egy hölggyel, aki pénzt gyűjtött szegény családoknak. Azt mondta, tavaly tüzifát vettek nekik, hogy tudjanak fűteni. Bár már előtte is többször vásároltam ebben a sátorban, amely jótékony célra használja fel a befolyt összeget, természetesen nem akartam kihúzni magam a dologból, de mivel kétezer forintból nem tudott volna visszaadni, ezért megígértem, hogy visszamegyek. Alaposan körbe jártam a helyet, mert csak akármit nem akartam megvenni azért, hogy felváltsam a pénzt, végül sikerült, és visszamentem hozzá. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ebben a csodálatos környezetben a hangulat minden volt, csak nem karácsonyi vagy emelkedett. Az eladók kissé gúnyosak voltak- az egyik pl megkérdezte, hogy megvan e már mindenkinek minden, és vajon a Tescoban vásároltam e be- illetve lesajnálva néztek mindenkire, aki csak nézelődött, de nem vett semmit- a helyi híradóban pedig nemrég a juhtúrós lepényesek panaszkodtak, hogy rosszul megy a bolt- holott majdnem mindig sor van náluk, amikor én arra járok. Arról nem beszéltek, hogy 700 Ft egy lepény náluk, amit aztán féllábon állva, asztal, minden nélkül kell elfogyasztani a minusztízben. Szóval, hogy miért nem gondolnak ezek az emberek arra, hogy csak azért, mert különleges környezetben és időszakban árulnak, még senki nem fog kétszer- háromszor annyit fizetni a dolgaikért, mint amennyi a normális ár lenne. Minden esetre- a válság óta- nem először találkozom azzal, hogy a boltosok majdnem, hogy bunkók velünk, potenciális vásárlókkal, ha csak nézegetünk, majd távozunk.
Na, a lényeg, hogy ahogy beledobtam a kis összeget az üvegcsébe, majd leellenőriztem az egyenlegemet, elkeseredtem és elszomorodtam, eszembe jutott, hogy hiszen most utaltam át tízezer forintot a volt bérlőim által elfogyasztott villanyszámlára- én már- akaratomon kívül ebben a hónapban jótékonykodtam is...
Nem elég, hogy tönkretették az alig három éves ágyamat, továbbá nem fizették ki a villanyt, szó nélkül léptek le, és még ki sem takarítottak maguk után, most úgy tették még fel a koronát az egészre, hogy trágár szavakkal meg is fenyegettek, hogy ha még egyszer szóba merem hozni a tartozást, hát feljelentenek az adóhivatalnál. Ami ebben persze a vicces, az az, hogy adóbevallást kb fél év múlva kell leadni a múlt évről, tehát igazából nincs félnivalóm, csak egyszerűen az fáj, hogy ilyen patkány emberek szabadon mozoghatnak és vághatnak át újabb és újabb embereket, miközben meggyőzik magukat, hogy igazuk van, hogy pl a villanyszámla ’ valami csoda folytán’ lett ennyi, és nem azért, mert ő munka nélkül egész nyáron valószínűleg ott döglött, nézte a tévét, működtette a ventillátort és internetezett. És arra gondoltam, amíg hazafelé toltam a sóban-hóban és –most szerencsére kellemes- hidegben a babakocsit, hogy tényleg beadom a fizetési felszólitást, hiszen egyszerűen ilyent nem lehet tenni. Aztán rögtön rájöttem, hogy miért, embert ölni, részegen vezetni, balesetet okozni, más dolgát eltulajdonítani –ezek nap mint nap ezrével fordulnak elő - szabad? Hogy én tényleg azt hiszem, hogy csak azért, mert igazam van, azt érvényre is tudom juttatni? Persze természetesen elindítom az eljárást, mert amúgy gyáva kukacnak érezném magam, aki csak azért ideologizálta meg így a dolgot, mert ez a legegyszerűbb megoldás.
De szeretném a világot legalább úgy elképzelni, hogy az embereket két körbe tömörítem, az egyikbe az ilyen patkányokat, akik csak kárt okoznak másoknak és az életük az elvételről szól, a másik körbe pedig azokat, akiknek élete az adásról szól. És persze nem a karácsonyi tusfürdő és nyakkendő-kényszerű adására gondolok, hanem az olyanokra, mint az a hölgy, aki ott állt a hidegben és fára gyűjtött a szegényeknek- ez már egészen, dickens-ien romantikus, sőt, giccses- vagy azokra, akik hónapok óta azon dolgoztak, hogy az iszapkatasztrófa áldozatai saját otthonaikban tölthessék a karácsonyt. És én szeretném magam ebbe a körbe tudni, és nem is tudom mással vígasztalni magam, mint ezzel, hogy erkölcsi szempontból mennyivel magasabban állok az ilyen embereknél, és hogy ez milyen jó érzés.
Nos, eza bejegyzés éppen nem Emmáról szólt, nem is a fogyókúráról, de valami olyasmi, ami elgondolkodtatott- azt hiszem, ha valahogy össze akarnám mégis Emmával kapcsolni, akkor talán annyit tudok kihozni belőle- hogy a személyes példánál nincs fontosabb- és ha azt szeretném, hogy ő is az adók táborát bővítse majd, akkor nekem is így kell élnem- az ilyen történetekből pedig tanulságot levonni- majd elengedni őket. Úgy érzem, ha nem így teszek, én is bemocskolódom- már csak az ilyen emberekkel való érintkezés által is..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése