Elindultunk Szerbiába
azzal a hittel, hogy azért megyünk, hogy Emma az apukájával töltsön néhány
napot, illetve, hogy én pihenjek, miután az év 365 napjából olyan 360-on én
vagyok Emmával ( most persze azokat a napokat is beleszámolom, amikor dolgozom,
mert hát azért olyankor is töltök vele bőven időt.) Na, erre- tessék röhögni- a
100. kilométernél kiderült, hogy Nikola időközben- pontosan egy héttel a mi
utazásunk előtt- elkezdett dolgozni egy autószerelő műhelyben. Ja, és ez is csak azért
derült ki, mivel én rákérdeztem. Szóval a helyzet az, hogy sunyi, hazug módon
elhallgatták ezt a dolgot- szándékosan- mert tudták, hogy akkor nem megyek el,
érthető módon, hogy egy kutyaszarszagú udvaron töltsek egy hetet gyakorlatilag
kettesben a gyerekemmel-mivel anyuka mint a mérgezett egér rohangál egész nap,
takarít, bevásárol, főz, mindenbe beleavatkozik, Nikola meg ugye dolgozik. Mint
kiderült, azért lett ez a nagy sietség, mert miután befejezte az iskolát,
megszűnt a biztosítása, és gondolom, az anyja csesztette, hogy ha bármi baja
lenne, nem tud orvoshoz menni, de az is
lehet, hogy ezt csak azért mondták neki, hogy rávegyék valamivel, hogy
dolgozzon, attól félve, hogy még évekig otthon fog henyélni azzal a
felkiáltással, hogy nem tud mérnökként elhelyezkedni. Szóval értem én, csak
egyrészt lehetett volna nekünk szólni, hogy menjünk előbb, mert lassan
dolgoznia kell kezdeni, vagy lehetett volna két hetet várni az álláskereséssel,
vagy lehetett volna szólni, hogy most ne menjünk, mert apuka nem ér rá.
Régebben az volt a véleményem, hogy azért van mindig kommunikációs zavar köztünk,
mert szerencsétlenek, de hát ez a történet elég jól megvilágítja, hogy
gátlástalanul tudnak hazudni. Mikor megkérdeztem Nikolát, hogy mikor tud minket hazahozni- ezt
ugye többször is, már itthonról is, a telefonban- gondolkodás nélkül azt
válaszolta, hogy bármikor, amikor én akarom. Mikor ugye pontosan tudta, hogy
hétfőtől péntekig dolgozik. Azért nem zavar, már így, utólag mert eddig sokszor
lelkiismeret furdalásom volt, hogy nyilván én vagyok a problémás, nekem nem jó
semmi, én elégedetlenkedek mindennel, szóval emiatt sokszor szarul éreztem
magam, de amikor így helyre kerülnek a dolgok, akkor legalább tudom, hogy nem
velem van a baj. Szerencsére Emma nagyon jól érezte magát, már egyre jobban
eljátszik egyedül, a kis figuráiból, állataiból, bababútoraiból, építőkockáiból
stb. felépít magának egy kis világot, és tök sokáig el tud velük molyolni. Eljátssza, ami éppen foglalkoztatja, most
éppen mindenki folyton beleül az autóba, és mennek Szerbiába.:)
Szóval ott is tök jól eljátszott, aztán délutánonként elmentünk erre - arra, párszor még strandra is, meg hát azért
nagymama is játszott vele néha, volt macska, papagáj, nagypapa fogott neki halakat, szóval tényleg
jól érezte magát. Kapott ajándékokat, mindenki ajnározta, és baromi meleg volt, úgyhogy nagyrészt kint
voltunk az udvaron, ami egy lebetonozott terület ugyan, de még is csak sütött a
nap. Amúgy az egész kisvárosban folyton
trágyaszag van, hozzájön még a 40 fokban a kutyák szaga meg ugye, ha szarnak,
az is, szóval azért nem a francia Riviéra, de egy hétig ki lehet bírni. Ráadásul
most nagy volt a szárazság, úgyhogy minden baromi poros is volt, Emma minden este olyan piszkos volt, alig győztem
lecsutakolni.
Na, persze nagymamával sikerült
megint összeveszni, főként azon, hogy megint egész nap tukmálta Emmát kajával.
Azt pedig szerintem mindenki tudja, hogy ha egy gyereket fél óránként megetetnek,
akár csak egy darabka keksszel is, az nem fog szépen ebédelni, Emma meg amúgy
is elég válogatós, tehát eleve limitált, hogy egyáltalán mit eszik meg. A
szomorú csak az, hogy én ezzel pontosan azóta küszködöm, hogy 10 hónaposan
elmentünk Szerbiába, és ott elkezdtek süteményt tömködni bele, addig ugyanis
Emma minden megevett, amit adtam neki, utána jött rá, hogy lehet válogatni. Én
meg ugye, mint kezdő anya, nem tudtam, mit csináljak, hogyan csináljam a dolgot
vissza, ma már okosabb lennék. Ennek ellenére a mai napig nem adtam fel, iszonyú sok pénzt
költök arra, hogy minél több féle ételt
ismerjen meg- amit aztán sokszor persze én eszem meg- meg persze sok
energiát is ölök bele, de a fő szempont mindig az, hogy a gyerek ne utálja meg
az evést, és természetes dolognak tartsa, de azt én sem fogadom el, hogy
mondjuk két féle dolgot hajlandó megenni, és kész. Szerintem nagyon jó úton
járunk, és ez csak jobb lesz, ha oviba megy, mert a heti egy családi napközis
napon is szépen evett, bár ehhez kellettek az ottani gondozó nénik is. Na,
szóval ezek után nagymama kitalálta, hogy majd ő két nap alatt jó evőt farag a
gyerekből, amit persze megint édesség tömködéssel akart elérni, ugye, mondanom
sem kell, hogy nem túl udvariasan, de leállítottam. És mindvégig úgy
viselkedett, mintha én lennék a hibás azért, mert a gyerek nem jó evő, amikor
ugyebár ő rontotta el annak idején. Azért titokban szurkoltam, mert Emma nem evett
meg semmit, amit ő csinált neki külön, de persze ezzel nem javítottunk a
megítélésünkön.:)
Volt olyan, hogy Emma tök szépen ette ebédre a
hal rudakat- mert sikerült elérnem, hogy aznap délelőtt nem kapott semmit- mire
nagymama végig ordítva ott ugrált mellette, hogy: ’ Látod megháámozom a
paradicsomooot, az uborkááát, látod, összeváágom, odaadjuk a Cocinaaaak’.. Szóval
azt sugallta, hogy én nyilván nem mutatok a gyereknek ilyesmit, nálunk otthon nincs is ilyen, mit sem fogyasztunk semmit, és neki kell
megmutatni, - persze pont ebéd közben- hogy mik ezek. Ugyanezt tette a gyümölcsökkel is, és a végén
Emma már oda sem nézett, hogy mit hoz, csak mondta, hogy nem kér, mert annyira
idegesítette ez az agresszív nyomulás. Kb.
az ötödik napon jutottunk el oda, hogy bementem Emmával a városba egy
vendéglőbe ebédelni, hogy végre nyugtunk legyen, mert a gyerek kezdett már
semmit nem elfogadni, ugyanis ő csak csöndben, nyugodt körülmények között tud
enni, ha sok az inger, nem. Amúgy
ugyanez volt két éve is, csak akkor még szopizott is , ezért kellett
hazajönnünk, talán még emlékeztek rá, be is lázasodott.
Na, szóval nehéz velük, mert
olyan 20 évvel le vannak maradva, megőrülnek a cukros- szénsavas üdítőkért pl, és megsértődnek, ha azt mondom, hogy mi ilyent nem iszunk, mert ez
cukros víz és tiszta pénzkidobás. Minden
nap sütit esznek, fagyit esznek, minden ócskaságot megvesznek a boltba, és
szintén én vagyok a Miss P. mert nem vagyok hajlandó műanyag ételt fogyasztani,
sem a gyerekemnek adni.
Na, mindegy, voltak még sztorik, de tényleg az a lényeg, hogy Emma szereti őket, meg
fontosak neki ezek az emberek, örül, hogy kényeztetik, meg hogy sokan vannak-
mi ugye itt sokszor kettecskén, vagy muterral hármasban azért nem vagyunk olyan
vidám társaság, mint a sok ordítozó szerb. Amúgy tényleg ezeknek ennyi az élet,
folyton átjárnak egymáshoz, vendégeskednek, esznek, isznak, ordítanak,
nevetgélnek- így élnek túl- nincs semmi ambíciójuk, jövőjük, sok pénzük, nem
akarnak utazni, nyaralni, új autót venni, házat felújítani, semmi tervük nincs
semmire, ha valami elromlik, nem javíttatják meg, nem csinálnak meg semmit, csak
úgy élnek bele a világba. Szóval érdekes látni, de én belepusztulnék, ha így
kellene élnem. Szerbiai nagypapa amúgy mindig híres volt az agresszivitásáról,
anyukát is elgyepálta ugye néha, Nikolával is
folyton harcoltak, elég félelmetes alak volt, most meg olyan volt, mint
akit kenyérre lehet kenni. Emmával is tök sokat foglalkozott-már magához
képest- szóval nem értettem. Na, aztán kiderült, hogy leszokott a cigiről,
helyette viszont rászokott a sörre. Nem mintha addig nem ivott volna, de
mondjuk addig egy –két üveggel, most meg napi 4 litert iszik!!!! Nikola
közölte, hogy ez tök jó így, mindenki nagyon örül neki, mert azóta nem ordibál.
Szép nagy hasa lett meg olyan piros, borvirágos orra, és Derrick szemei- kíváncsi vagyok, mikor kap valami komolyabb
betegséget, na, nem mintha ezt kívánnám neki, csak tényleg érdekel, meddig
lehet ennyit piálni komolyabb következmények nélkül. Így elnézve, még
mulatságos is, mert tényleg olyanok, mint egy szappanopera- Ész nélkül élni-
vagy valami ilyen címet adnék neki.
A papagáj mindig nagy sztár
Játék az unokaatesókkal, és a papagáj még egyszer, nem sikerült törölni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése