Na, úgy döntöttem, részenként írok majd meg egy-egy sztorit, nem azért, mert fel akarom róni az örökkévalóságnak, hogy soha ne felejtődjön el- mert hát ezek egy része jobb lenne, ha az örök feledés homályába merülne- csak mert tényleg mindig újból és újból beleesem abba hibába, hogy elfelejtem, mennyire hülyék is, és megint bekajálom ugyanazokat a dolgokat. Szombaton mentünk- kedden reggel azért kellett ordítani, mert Nikola már akkor kb két napja úgy beszélt velem, mint egy kutyával, ha egyáltalán meghallgatott- mert ez is jó szokásuk, úgy csinálni, mintha nem hallanák, amit mondasz. Szóval, kifejtettem, hogy a fizikai erőszaknak , a testi sértésnek az előszobája, az úgy nevezett 'verbal abuse'-ez amikor egy nővel úgy beszélnek, mintha mosogatórongy volna, és bár ezért még nem raknak senkit börtönbe, de távoltartást már előírhat a bíróság civilizáltabb országokban emiatt is. Tehát, amennyiben a kedves anyja- ha már annak idején elmulasztotta- nem tesz valamit, hogy a gyermeke tiszteletteljesebben beszéljen velem, hát mi többet nem jövünk, punk tum. Mert az én lányom bizony nem fogja azt látni, hogy egy nővel így beszélnek, hiszen a példa ragadós, és szegény, majd ilyen állatokat fog választani, ilyen kultúrálatlan barmokat, aztán jól nézünk majd mi ki. Azt is meg mertem kérdezni, hogy a kedves gyermek vajon otthon milyen példát látott, itt tényleg ez a szokás? Anyuka hagyta annak idején, hogy vele így beszéljenek? Persze ez költői kérdés volt, mert tudom, hogy igen. Na, innentől fogva rend volt azért, bár én is vigyáztam, hogy semmilyen megjegyzést ne tegyek apukára, kivétel, ha a gyermekét hanyagolta éppen el mondjuk egy jégkrém miatt, mert az ilyesmi azért előfordult.
Na még az első napon, azaz vasárnap volt az ominózus eset, strandolni voltunk, amit is Emma apukája olyan 2 óra múlva meg is unt, mivel tk két óra alatt bármit képes megunni, ami nekem viszont furcsa volt, mert mi reggeltől estig szoktunk strandolni. Na, mindegy, végül is a gyereknek sem jó, ha egész nap tűzi a nap, mondom menjünk, de hova? Hát, közölte velem, hogy szerinte az ő nagybácsijáékat kellene meglátogatnunk. Mondom, jaj ne, hiszen nem hoztam az ajándékot, majd menjünk oda máskor. Ennyiben is maradtunk. A történethez tudni kell, hogy mindenki folyton ajándékokat ad nekünk, sokszor pénzt is, mert itt az a szokás, hogy ahol kisgyerek van, ott mindenki pénzt ad- és nagyon kellemetlen, számomra, ha én pedig nem tudom mivel viszonozni, mivel nálunk meg ez a szokás. Persze nyilván nem tartom számon, és nem tudnám, nem is akarnám olyan értékben visszaadni, de egy - egy desszert, tea, bor, valami ilyesmi, ami nem túl személyes, de mégis jelzi, hogy értékelem a kedvességüket- mindig van nálam. Na, és akkor ezek után megálltunk a nagybácsiék háza előtt. Én ugye nem ismerem ezt a koszlott mezővárost- ami persze valaha gyönyörű, magyar kisváros volt, csak ezt is jól lepusztították az igénytelenségükkel- tehát nekem fogalmam sincs, hogy mikor merre megyünk, vagy mi mihez van közel, na, meg őszintén szólva nem is érdekel, mert ha pár napra oda megyünk, akkor ez ne legyen már szempont. Szóval jól felháborodtam, nem is voltam hajlandó bemenni, és jó nagy cirkuszt csaptam- persze azért finoman, Emma miatt- hogy ez most mi volt. És milyen választ kaptam: ' Nem fogom az időmet meg a pénzemet pazarolni- most erre vezetett az út, ezért bejöttünk.' Azt hittem nem hallottam jól és ezt olyan ötvenszer meg is kérdeztem a következő pár órában, hogy ugye akkor jól értettem, hogy adva van egy apuka, aki fél évente három napot kb rászán a gyermekére, gyermektartást nem fizet, és akkor a három napból a másodikon közli, hogy nem kívánja az idejét és a pénzét ránk pazarolni. Persze rögtön közöltem, hogy akkor én csomagolok is, és holnap mennénk haza, mert tényleg, igazán nem kívánhatjuk, hogy ránk pazarolja a pénzét, nem beszélve a drága idejéről. Hozzáteszem, a viccek, vicce, hogy az apukája autójával voltunk, tehát az üzemanyagot eleve ő fizette, gondolom. Én ugyebár, a nyári szünetemből egy hetet arra szántam, hogy összekészüljünk erre az útra- miközben a gyerekemet etetem, boltba járok, játszótérre járok, főzök, fürdetek, altatok, játékokat pakolok, játszom - mellesleg mostam, vasaltam, csomagoltam, ajándékokat vettem- mindezt amúgy a gyerek játékidejéből lecsippentve, mert a játszótér helyett mentünk mondjuk a boltokba-, és a dvd elé kellett ültetnem, hogy egyáltalán képes legyek összekészíteni a dolgokat- szóval ezzel ment el egy hét, mindez negyven fokban, amikor, aki megtehette, ki sem mozdult a lakásból- és akkor ő, ugye, nem akarja a drága idejét ilyesmire pazarolni. OK, mondom, akkor miért nem lehetett reggel mondani, hogy hozzam magammal az ajándékokat, mert a nagybácsiék erre laknak, és strandolás után beugrunk. És a válasz: mert ő akkor még ezt nem tudta. A hímek hímje. A domináns férfi. Tényleg az lesz a könyvem címe, ha egyszer összejön, hogy ' Ész nélkül élni. ' Persze aztán később bocsánatot kért, másnap elmentünk és rendesen meglátogattuk őket, de szerintem csak az anyja hatására, vagy nem tudom, mennyi jutott el az agyáig az egészből.
A tragikus sokszor az ilyesmikben szerintem, hogy a józan olvasó most azt kérdezi, hogy ha ennyire nem stimmel két ember, hogy lehet, hogy eljutnak ,eljutottak odáig, hogy közös gyerekük lett. Hát igen, fontos tudni, hogy Apa azt hiszem ilyen plasztikus személyiség, hogy ahol van, akik között van, azokhoz hasonul. És ahol megismerkedtünk és dolgoztunk, az emberek többsége ambíciózus, tudatos volt. Valami konkrét célért volt ott - pénzt akart keresni, házat venni, világot látni, a diplomájához tenni a gyakorlatot, nyelvvizsgázni, ki tudja, még mi mindent, és ennek megfelelően nagyrészt fegyelmezetten, és főleg felnőtt módra éltünk. Nem csináltunk botrányokat, nem veszekedtünk, - na jó, munka közben igen, de a magánéletben nem - kultúráltan beszéltük meg a konfliktusokat, tisztelettel bántunk egymással, nem szóltunk bele a másik életébe,- és ehhez ő is alkalmazkodott, sőt, még sokszor rá is tett egy lapáttal Előadta, hogy érett, komoly személyiség, ami utólag vicces, mert szerintem soha nem lesz az, egyszerűen szellemileg képtelen rá, soha nem lesz annyi esze.
Szóval az ilyen emberek, kikerülnek az összetartó, megtartó közegből, és már másnap széthullanak. Vele is ez történt, és történik a mai napig, és valószínűleg, ha kikerülne innen, megint javulna egy fokkal, mert nem ilyen szellemileg lehúzó közösségbe kerülne. Amúgy általában is azt vettem észre- eddig még soha nem töltöttem ott el ennyi időt- hogy ezek az emberek elég lusták, meg igénytelenek. Nem csak azért néznek ki az utcák, a házak úgy, mert szegények, mint amire fogják, hanem mert mindent hagynak lerohadni. Azt hiszem Popper Péter írta ezt az indiaiakről, de a szerbekre is igaz. Jó sok pénzért megcsinálnak valamit, és utána még arra is lusták, hogy kitakarítsák. Rengeteget dolgoznak látszólag, de ha az ember alaposabban megnézi, tk csak molyolnak, kenegetnek, semmi érdemlegeset nem csinálnak, csak mímelik a munkát. Ez mondjuk meg inkább mediterrán szokás már.
Persze én csak a saját élményeimet mondom, nem akarok egy egész népre általánosítani.
Na, mindegy, szóval ez volt a nagyon elfoglalt és nagyon spórolós továbbá kicsit süket apuka története, reméljük az évek alatt sikerül majd megnevelni.
-pizzás buli
-bilizős
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése