Túra a nagyvárosban

Budapesti túra

A február második felében
beköszöntő télben mind én, mind Emma elkezdtünk elvágyódni, ami nála Bájgi, keresztanyja folytonos emlegetésében
mutatkozott meg. ’ Ki engedte meg, hogy oda felállj?’-kérdeztem pl tőle, mikor
az ablakpárkányon egyensúlyozott, ami csak azért különösen érdekes, mert
helyhiány miatt nálunk az is polcként funkcionál. ’ A Bájgi.’ –felelte. Ehhez
hasonló párbeszédek naponta tízszer elhangoztak. Többször fel kellett hívni őt telefonon, de ez sem volt elég, így aztán
megbeszéltem magammal, hogy amennyiben szép lesz az idő, március elején
fellátogatunk egy napra. Budapest nincs nagyon messze, és sokkal kényelmesebb
egy napra menni, mint hálózsáktól és alvós plüssökön keresztül a fogkefékig és
a kisjézusig mindent bepakolni neki is
és nekem is , szóval most egy darabig még egy napos kirándulásokban
gondolkozom.
Szerencsém volt, mert tényleg
szép idő lett, és az egész kirándulás annyira jól sikerült, hogy ha órákat
töltöttem volna az internet előtt a program megszervezésével vagy az időpont
kiválasztásával, akkor sem lehetett volna jobb.
Emma már a vonaton elemében
érezte magát- kis Siemenssel mentünk, hogy biztos legyen helyünk, és hogy
tudjon rohangálni. Rögtön barátkozott- persze csipsztulajdonos és
ropitulajdonos kisfiúval- illetve mindenkivel közölte, hogy ő bizony Budapestre
utazik a Bájgihoz. A megérkezés utáni
első órát tisztába tétellel és kajálással töltöttük, de mindezek után
keményen elkezdtük élvezni a környezetváltozást. Nem mentünk messze, csak a
Millenáris parkig, ahol rögtön két játszótér is kellette magát, továbbá
lehetett a parkban rohangálni, hídon egyensúlyozni, és a vadiúj lila tavaszi
cipőjével egy gödör vízbe beleállni. Mondanom sem kell, hogy minden
ruhadarabból volt nálam váltó, csak kinti cipőből nem.
Bent, a Millenáris fogadóban volt
egy nagyon jó program, a baj csak az volt vele- majdnem elhűltünk, mikor
megláttuk- hogy nagyon drága volt. Mivel
azonban délután kettő körül már a kinti lehetőségeket nagyjából kimerítettük,
úgy döntöttem, mégis menjünk be, ha már felutaztunk, és más programhoz már idő
sem igazán maradt volna, mondjuk átbumlizni az Állatkerthez – nem beszélve arról,
hogy az is kb annyiba került volna. Végül is nem jövünk minden hétvégén.
Kiderült aztán, hogy nagyon jó döntés volt, mert Emma istenien érezte magát, és
mi is. Amíg én a ruhákat meg a babakocsit adtam be a ruhatárba, Emma máris
odavágtatott a BogyóésBabócás standhoz, ahol szépen kért egy Mazsolát és
Tádét. Úgy hogy meg kellett vele
beszélni, hogy akkor az áprilisi névnapjára kap egy Tádét anyától, ezt pedig
most szépen visszateszi. (Amúgy azóta a lista így néz ki: Egy Tádécica, egy plüsscica, egy Mazsola és
egy plüsskutya. És hol van még április!!!!!!!!!!!!)
Volt játszóház kiskonyhával, legóval, duplóval,
terepasztallal, golyós hempergő és
ugráló vár, lehetett rajzolni, volt lufihajtogatás, és volt, amit Emma ki sem
próbált, mert annyira lekötötte a többi dolog. Felváltva játszott, ugráló
várazott és hempergett, annyira fáradt volt közben, hogy néha már feldőlt-
mivel délután nem aludt- de nem volt
hajlandó egy percet sem ülni vagy pihenni. Így aztán olyan sokat
keresztanyjával sem volt, mert többnyire egyedül rohangált, mi meg dumáltunk.
Ráadásul- pont azért, mert jó idő volt,
kevesen is voltak- egy ilyen program minőségét azért nagyban
meghatározza, hogy úgy kell e mondjuk odaverekednünk magunkat mindenhez, vagy
nagy területen, messze el lehet látni, lehet a gyereket szaladgálni hagyni vagy
folyton figyelni kell e rá. Így már nem tartottam a drága jegyeket sem hülyeségnek.
A nap fénypontja pedig a Kolompos
koncert volt, amit Emma először a golyós hempergőből nézett csak, ütemesen
rugózva a zenére- de aztán sikerült kicsalogatnom, és egyszer csak azt láttam,
hogy már egészen közel jutott a színpadhoz. Mondom Bájginak, te figyelj, ez
mindjárt felmegy. Hát, így legyen ötösöm a lottón, mert a következő számnál
felhívtak egy kislányt, akinek szülinapja volt, és mondták, hogy jöhet az is,
akinek szintén mostanában volt. Nyilván ez a nagyobbaknak szólt, akiknek az
apukájuk nem rendelt ilyen köszöntést, hogy ne legyenek emiatt traumáik felnőtt
korukban, de az én lányom csak meglátta, hogy indulás van a színpad felé, és
már ment ő is felfelé. Derekasan
helytállt végig, én persze kameráztam, mint a félőrült, és csak kb. a ’ fellépés’ felénél kezdte észrevenni, hogy
most itt ő valamibe jól belecsöppent- azaz hogy közönség van lent- és akkor
ijedt meg egy kicsit- de én vadul integettem neki, és így szépen végigcsinálta
a körtáncot, és mindent. Nagyon büszke voltam és vagyok rá, hogy ilyen önálló, meg
arra is hogy nem hiába járunk lassan
több mint egy éve táncházba, mert abszolút otthon érezte magát, nagyon
természetesen viselkedett.
És a hazaút is jól sikerült, mert
ahogy kiértünk az állomásra- csak úgy lazán,
nem időre mentünk- , rögtön indult is hazafelé egy gyors vonat. Összesen
kb 20 percet aludt Emma- a villamoson meg még öt percig a vonaton- de legalább
a hazaúton már nyugodt volt, könyveket nézegettünk, ült babakocsiban, és pihegett meg falatozgatott.
Szóval még sok ilyen szuper kirándulást kívánok magunknak.
Még zárójelbe leírom, hogy
mostanában jóformán egész nap énekel, a legújabb kedvenc:
’Elvesztettem zsebkendőmet, (
eddig a túrót ettem dallamáraJ)
szidott anyám érte
Annak adni, odaadni, csókot adni
érte
Szabad szombat, szabad szombat,
szabad szappanozni….’
És megkérdeztem, Emma, mi az,
hogy szidott anyám érte?
Hát, hogy azt mondja anya, nem szabad ilyent
csinálni!
És még csak 27
hónapos!!!!!!!!!!!!!!!!!