Lassan egy éve jár Emma a családi napközibe, eleinte hetente kétszer, az utóbbi időkben már csak egyszer, június óta azonban ott is alszik. Ma jöttem rá, hogy már csak négyszer megy, és indul az óvoda, mivel a most következő két hétben- a szünetek miatt - nem fogom vinni- szóval még négy alkalom novemberben, és kész. Bár horror összeg, amit egy ilyen helyen- bármilyen konstrukcióban- ki kell fizetni, mégis, most olyan szomorú lettem, mintha az én életem egy korszaka zárulna le. Emlékszem, tavaly, amikor elkezdtem vinni, azért döntöttem úgy, mert besokalltam attól, hogy miután gyerek és munka mellett befejeztem az egyetemet- folytathattam az esti tanulást- az alapfokú nyelvvizsgához. Csakhogy amíg egy szakdolgozatot fél év alatt meg lehet írni a gyerek alvásidejében is, egy nyelvet hullafáradtan, szivacs állagú aggyal este kilenckor már nem lehet megtanulni, nyelvtani szabályokat meg szavakat memorizálni egyszerűen képtelenség . Szóval elegem lett abból, hogy én akkor kezdek tanulni, mikor más elégedetten hátradől, és kinyit egy könyvet esti lazításként. Aztán hamar rájöttem, hogy ez neki legalább olyan jó, mint nekem, aki tanulhattam végre napközben.
Megtanult egy csomó dolgot, amit itthon sokkal macerásabb lett volna- pl a kézmosás, ami ott rituálé szerűen működik, itthon meg úgy néz ki, hogy ötből ha egyszer megmossuk, amikor kellene, akkor jó. Azt, hogy szabályok vannak, amit mindenki elfogad- hogy ülünk szépen az asztalnál, hogy vannak nem-ek meg nem szabadok- és érdekes módon ezeket ott sokkal természetesebben fogadta el, mint itthon.
Mindig örültem, ha láttam, mennyire jól alkalmazkodik, milyen természetesen mozog, mennyire magabiztos, egyszerűen csodáltam, mert én felnőtt fejjel sem tudok ennyire feloldódni egy új helyen és beleilleszkedni ilyen pillanatok alatt. Gyerekkoromban is az a típus voltam, aki leült hátrahúzódva a többiektől, és tök sokáig csak néztem őket, mire áttört a gát, és bemerészkedtem. Speciel a bölcsiben ezt minden egyes nap reggelén megtettem, később már csak az első napokon, de szerintem még akár a főiskolán is- már mindenki ismerte egymást a csoportunkból, egy csapatban ültek, én meg csak csodálkoztam, hogy ezek hogyan vannak már itten ilyen jóban, mikor még csak három napja járunk??
Az utóbbi időben sokat dicsérték is Emmát , hogy nyáron mekkorát nőtt, komoly lett, már nem rohangál össze vissza mint egy őrült, hanem leül, szépen eljátszik, mindent tud, mindent ért, és ahhoz képest, hogy csak heti egyszer jár, egyáltalán nem érezni rajta, hogy kivülálló lenne, tudja mindenkinek a nevét, és mindenkivel próbál játszogatni is. A legutóbb éppen azon röhögtünk, hogy a Zselykét irányítgatta egész nap- amikor a 3 éves dirigálja a 2 évest- ez igazán vicces- de mindketten úgy élték meg, hogy ez egy jó játék. Emma tolta a babakocsit pl, és Zselykének is oda kellett menni tolni, és akkor nagy boldogságban együtt tolták.
Szóval most összeszorult a szívem, mert egy szép időszakot zárunk le. Egyrészt reményteli volt már tavaly ilyenkor is, mert tudtam, hogy lassan el kell kezdenem dolgozni, és nagy reményekkel voltam afelé, hogy találok munkát, hogy jót találok- aztán úgy nagy általánosságban is hittem, hogy minden jól alakul- a nyelvvizsga, a pénzügyek, és persze azt is tudtam, hogy Emma minél nagyobb lesz, nekem ezek a dolgok- saját élet, önálló élet, pénzkeresés is egyre könnyebb lesz. Ráadásul mindig, amikor olyasmit teszek, ami nem lenne feltétlenül kötelező- mint mondjuk magán bölcsibe járatni a gyereket, akár csak heti egy napra is- mindig arra gondolok, hogy ez nekem is jó 'befektetés'- mert az az általános tapasztalatom, hogy minél többet feccölünk egy gyerekbe- és itt törődésre, gondoskodásra, foglalkozásra, jó nevelésre és jó élményekre gondolok- annál jobban meghálálja majd azzal, hogy sikeres életet fog élni, ami nyilván majd számomra is sikerélmény lesz. Tehát amikor el kell olvasnom este az ötödik mesét is, és reggel hajmosás helyett inkább egy puzzle-t rakok ki, vagy amikor leviszem inkább a játszótérre, amikor látom, hogy már tapadna oda a laptophoz, pedig nekem is sokkal kényelmesebb lenne az a variáció- mindig erre gondolok. A minap voltunk börzén, ahol láttunk egy gyereklaptopot, és megnézegettük, miközben az eladója elmesélte, hogy ez arra volt nekik, hogy amikor a gyerek már baromira elunta a tv-zést, akkor még ezzel- a nyomkodható műanyag csodával - elvolt egy darabig! Az hittem, nem hallok jól, mert ezt minden lelkiismeretfurdalás nélkül mondta, mintha a gyerekjáték egyetlen funkciója az lenne, hogy pásztorként megőrizze kussba a mi kis báránykáinkat.
Szóval ne áltassuk magunkat, azért ez a kis különbség- hogy a gyerek már három évesen is napi három órát tévézik- vagy ez idő alatt egy felnőtt foglalkozik, játszik, beszélget vele- azért szépen ki fog jönni valahol a jövőben- és én, aki nem túl okos gyerekeket tanítok középiskolában, kb sejtem, is, hogy hol. Nem csak az iskolai eredményekben, de a motiváltságban, érdeklődésben, kreativitásban, nyitottságban, ambícióban, lelkesedésben- és még sorolhatnám azt hiszem. Úgyhogy úgy érzem, jó befektetés volt ez az egy év- és nem utolsó sorban Emmának itt sikerült megismerkednie a férfi-női alapvető különbségekkel is. Egyik nap hazaindulás előtt még beszaladt kezet mosni a mosdóba. Jobbra tőle Ferike ült a vécén-pontosabban trónolt, fontos dolga volt. Emma elsuhantában odanézett, majd lazán odavette: ' Nekem puncim van.'- majd ment tovább dolgára.:))))))))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése