Nos, eljutottunk oda is, hogy megkereszteltettük Emmát. Igaz, már majdnem másfél éves volt, de legalább nem kellett attól félni, hogy végigordítja a szertartást. Most éppen Pünkösd van, és eszembe jutott, hogy, hogy pont egy éve sétáltunk az egyik barátnőmmel a virágpompával feldíszített belvárosban, a volt angol tanárunk éppen hálaadó misét adatott a Nagytemplomban, annak örömére, hogy országgyűlési képviselőnek választották, mi kiadó helységeket kerestünk barátnőm eljövendő közjegyzői irodájának, bennem pedig megszületett a gondolat, hogy a gyereket meg kellene keresztelni. Nálam az, hogy egy év elteltével már túl is vagyunk a dolgon, nagy sikernek számít, sőt, az is, hogy egyáltalán megtörtént, mivel lehetetlennek tűnő vállalkozásokat hajlandó vagyok halogatni, vagy valamilyen indokkal a végén ejteni.
Az érdem azonban nem az enyém. A problémát az okozta, hogy mindketten elég nagy hendikeppel indultunk a dolog irányába: én nem vagyok- voltam- megkeresztelve, Emma apja és én nem vagyunk házasok, Emma az én nevemet viseli, az az apróság, hogy apuka ezek után az ortodox katolikus egyház tagja, már talán nem is fontos apróság. Legalább ekkora probléma volt azonban az, hogy én életemben nem beszéltem még pappal, azt sem tudtam hogyan induljak neki, hol lelhetőek fel papok, mikor lehet velük beszélni?
Na, de egy nap arra ébredtem, hogy hiszen az én anyám majdnem minden vasárnap hajnali fél kilenckor felver minkettőnket legszebb álmunkból a konyhai csörömpölésével, hogy odaérjen a tízes misére. Tehát majd ő elintézi. És hogy milyen hülye is vagyok én, hogy ez előbb nem jutott eszembe. Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy tévedtem, a helyzet az, hogy az én anyám ugyanis életében nem intézett még el semmit, egyedül legalább is nem. De ez csak akkor tudatosult bennem, amikor felháborodva közölte, hogy mit képzelek én, majd ő oda fog menni János atyához, és el fogja neki mondani, hogy ő halálos bűnben él, mivel nem csak hogy nem esküdött templomban, de még a gyerekeit sem kereszteltette meg- na persze és az unokáit sem. Azt mondja, hogy azért, mert ők akkoriban kérem szépen modernek voltak. Emiatt áldozni sem szokott, mivel gyónni sem és áldozáskor csak lapít a padban, amíg a többiek a paphoz járulnak.
Még szerencse, hogy van neki egy barátnője, aki szinte mindenben az ellentéte. Aktív, gyorsfelfogású, és örül, ha intézkedhet, pöröghet, emberek között lehet, ha zajlanak az események az életében. Na, ő rögtön bevállalta a feladatot.
Egy hétre rá megvolt a pap, kis szépséghibája , hogy olyan öreg, hogy már járni is alig tud egyedül, és feledékeny, szórakozott, de amúgy rendkívül kedves, csupasziv emberke. Minden esetre összcsaládi döntésként megszületett, hogy minél hamarabb zavarjuk le az eseményt, hogy még ő is megérje az alkalmat. Na, és hogy a fent emlitett hiányosságok senkinek ne tűnjenek fel, ha már a drága Atyát nem zavarta. Én is bevállaltam, hogy megkeresztelkedem, ennyit megteszek a gyermekemért gondoltam, miközben halvány gőzöm sem volt arról, hogy mi fog történni.
Szerencsére az esemény különösebb probléma nélkül lezajlott. Bár tartottunk tőle, hogy Emma nyafogni fog, mert egy percig sem tud nyugton maradni, de amikor lelocsolták a szenteltvízzel, annyira megrökönyödött, hogy utána végig engedelmesen feküdt újdonsült keresztanyja kezében, és onnan pislogott, mint miskolci kocsonyában a béka. Én voltam a legjobban meglepődve, és rögtön meg is állapítottam, hogy túlmozgásos napjain igenis lehet, hogy nekem is le kellene kicsit öntögetnem hideg vízzel.
Utána ebédeltünk, ajándékokat kaptunk- anyám barátnője lett az én kersztanyám- és –miután már én is borozhattam- nagyon jó kis beszélgetétes délutánt rittyentettünk. Csak a szűk család volt jelen, és maga a szertartás is kb 15 perc volt. De jó mulatság volt- és nekem- jó emlék marad.
Az érdem azonban nem az enyém. A problémát az okozta, hogy mindketten elég nagy hendikeppel indultunk a dolog irányába: én nem vagyok- voltam- megkeresztelve, Emma apja és én nem vagyunk házasok, Emma az én nevemet viseli, az az apróság, hogy apuka ezek után az ortodox katolikus egyház tagja, már talán nem is fontos apróság. Legalább ekkora probléma volt azonban az, hogy én életemben nem beszéltem még pappal, azt sem tudtam hogyan induljak neki, hol lelhetőek fel papok, mikor lehet velük beszélni?
Na, de egy nap arra ébredtem, hogy hiszen az én anyám majdnem minden vasárnap hajnali fél kilenckor felver minkettőnket legszebb álmunkból a konyhai csörömpölésével, hogy odaérjen a tízes misére. Tehát majd ő elintézi. És hogy milyen hülye is vagyok én, hogy ez előbb nem jutott eszembe. Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy tévedtem, a helyzet az, hogy az én anyám ugyanis életében nem intézett még el semmit, egyedül legalább is nem. De ez csak akkor tudatosult bennem, amikor felháborodva közölte, hogy mit képzelek én, majd ő oda fog menni János atyához, és el fogja neki mondani, hogy ő halálos bűnben él, mivel nem csak hogy nem esküdött templomban, de még a gyerekeit sem kereszteltette meg- na persze és az unokáit sem. Azt mondja, hogy azért, mert ők akkoriban kérem szépen modernek voltak. Emiatt áldozni sem szokott, mivel gyónni sem és áldozáskor csak lapít a padban, amíg a többiek a paphoz járulnak.
Még szerencse, hogy van neki egy barátnője, aki szinte mindenben az ellentéte. Aktív, gyorsfelfogású, és örül, ha intézkedhet, pöröghet, emberek között lehet, ha zajlanak az események az életében. Na, ő rögtön bevállalta a feladatot.
Egy hétre rá megvolt a pap, kis szépséghibája , hogy olyan öreg, hogy már járni is alig tud egyedül, és feledékeny, szórakozott, de amúgy rendkívül kedves, csupasziv emberke. Minden esetre összcsaládi döntésként megszületett, hogy minél hamarabb zavarjuk le az eseményt, hogy még ő is megérje az alkalmat. Na, és hogy a fent emlitett hiányosságok senkinek ne tűnjenek fel, ha már a drága Atyát nem zavarta. Én is bevállaltam, hogy megkeresztelkedem, ennyit megteszek a gyermekemért gondoltam, miközben halvány gőzöm sem volt arról, hogy mi fog történni.
Szerencsére az esemény különösebb probléma nélkül lezajlott. Bár tartottunk tőle, hogy Emma nyafogni fog, mert egy percig sem tud nyugton maradni, de amikor lelocsolták a szenteltvízzel, annyira megrökönyödött, hogy utána végig engedelmesen feküdt újdonsült keresztanyja kezében, és onnan pislogott, mint miskolci kocsonyában a béka. Én voltam a legjobban meglepődve, és rögtön meg is állapítottam, hogy túlmozgásos napjain igenis lehet, hogy nekem is le kellene kicsit öntögetnem hideg vízzel.
Utána ebédeltünk, ajándékokat kaptunk- anyám barátnője lett az én kersztanyám- és –miután már én is borozhattam- nagyon jó kis beszélgetétes délutánt rittyentettünk. Csak a szűk család volt jelen, és maga a szertartás is kb 15 perc volt. De jó mulatság volt- és nekem- jó emlék marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése