Mostanában többször előkerült ez a téma a levelős anyukák között, és anyuka barátnőimmel is – hogy mit lehet egy ennyi idős gyerekkel játszani, illetve mennyit kell stb- és én csodálkozva döbbentem rá, hogy nem minden gyerek ilyen, mint az enyém- azaz, hogy öt percet képes maximum egyedül eljátszani, de akkor is csak addig, ha nem lát engem. Mint kiderült, a babák egy része már jóval kisebb korában sokkal többet eljátszik vagy egyszerűen csak elbambul magában, sőt, olyan is van, hogy mikor anya játszani szeretne vele, őt nem érdekli, amit anya javasol, mert jobbat talált- és egyedül akar játszani. Emma nagyon rövid ideig molyol el egyedül, állandó társaságot igényel, és sokszor azon kapom magam, hogy ételkészités vagy mosogatás közben a lábamat rángatja, mert akar valamit vagy csak azt, hogy vegyem fel. Nem tudok egyetlen étkezést sem elkölteni úgy, hogy ne akarjon az ölembe felkéretszkedni, vagy játszani velem- ezért van nyilván az is, hogy még papizik- vagy akkor eszem, ha alszik, vagy bemegy anyámhoz addig- és ő szórakoztatja. Állandóan figyelnem kell rá, beszélnem hozzá, ötleteket adni, hogy mit csináljon, mosogatás közben is sokszor énekelek vagy mondókázom, hogy nehogy nyafogni kezdjen, és gyakran csak azért kap kekszet, mert azzal öt percig is csöndben van, akár a lakásban járkálva, kár az etetőszékében ülve. Mint már a védőnő látogatása kapcsán is kideült, komoly gondjaim vannak azzal, hogy délnél előbb bejussak a fürdőszobába, hogy beágyazzak, rendet rakjak.
Szóval el kellett gondolkodnom, hogy miért is lehet ez így, hogy Emma mellett sokszor úgy érzem magam, mint egy rabszolga-akit hátulról ütnek, és nem ereszthet le egy pillanatra sem. Igazából eddig azért nem tűnt fel, hogy ez nem normális- mert társaságban mindig ’leszakadt’ rólam, és ha lehet, még önállóbb volt, mint a többi gyerek, aki meg itt kapaszkodott az anyukájába- másrészt mert én az a tipusú ember vagyok, aki folyton, mindenért önmagában keresi a hibát, önmagát hibáztatja.
Ha tehát a gyerek többemberes baba, és én nekem nincs hozzá türelmem, az az én hibám. Ha ingerült és ideges vagyok, mert folyton ugráltat, az az én hibám, mert más anyáknak bezzeg nem durran el az agya, ennél sokkal többtől sem- tehát uralkodok magamon, és tűrök. Ha mégis eldurran az agyam, az is az én hibám. Ha nem tudom úgy szervezni a dolgaim, hogy a gyerekre koncentráljak folyton folyvást, az is az én hibám, miért nem vagyok ügyesebb. Mivel gyeden vagyok, ez a dolgom, hogy vele legyek. Mivel nem teljesen egyedül látok el egy háztartást, van extra időm, hogy vele töltsem, tehát fogjam magam vissza, tűrjek, és viseljem el, ami a gyerekkel jár. És ugye, mint tudjuk, az ember rengeteg dolgot átsugároz tudattalanul a gyereke felé, és én egészen egyszerűen ezt a gyerekkoromban belém nevelt állandó bűntudatot most nem tudatosan gyönyörűen átsugároztam a gyereknek, hosszú hónapok óta, aki ezt érezte, és úgy kezelt engem, mint aki valójában arra született, hogy őt szórakoztassa. Csak, mint már írtam, nekem az ilyen normális körülmények között nem tűnik fel, megmagyarázom a fogzással, a keveset aludt a gyerek- keveset aludtam én stb érvekkel- nekem az idegkimerültség szélére kell ahhoz mindig jutnom, hogy észrevegyek valami ilyen egészségtelen attitűdöt magamban- hogy rájöjjek- hogy lehet máshogy is. ( Jellemző, hogy nyáron pl kevesebb ilyen gondom volt, amikor egyedül voltam Emmával, hiszen akkor a bűntudatom is csökkent. Akkor ’szoktattam’ rá arra a napirendre és alvási szokásokra, amik azóta is vannak- és ez nyilván az akkori határozottságomnak volt köszönhető.) Hogy valószínűleg azok az anyukák, akiknek gyermekeiknek eszükbe sem jut anya nadrágját rángatni két perc egyedüllét után- teljességgel meg vannak győződve róla, hogy ők jó anyák- akkor is, ha házimunkát végeznek, ha telefonálnak vagy emaileznek vagy éppen a karrierjüket egyengetik-és a gyermek antennái ezt veszik.
Szóval ma délután nagyon határozottan rákoncentráltam arra, hogy nem vagyok bűnös, ha nem szórakoztatom egyfolytában a gyerekem- azaz attól még jó anya vagyok- és ő is érezheti jól magát- de persze mindeközben végig figyeltem rá. Hagytam pl, hogy egyedül igyon vizet a poharából- ami persze tudtam, hogy azzal jár, hogy tk tetőtől talpig át kell majd öltöztetni- de úgy gondoltam öt perc szórakozás számára, ami egyben tanulás is -megér ennyit. Főleg, hogy tök boldog volt. Aztán nekem pl attól is bűntudatom szokott lenni, ha mondjuk öt percig nézegetjük a videókat vagy képeket, és aztán közlöm, hogy ennyi volt. Eddig úgy gondoltam, hogy vagy ne nézzük egyáltalán, vagy ha igen, akkor addig, amig ő szeretné. Most erre is erőteljesen rákoncentrálok, hogy ne érezzem magam rossz anyának:)- megmondom, hogy ennyi volt, vége, örüljön neki. Igazából tehát most magamat kell átnevelni- és igy nevelődik majd Emma is arra, hogy annál egy kicsit több szabály van, ami eddig volt. Most azt hiszem pár napig ezt tudatosan kell csinálnom, mert rájöttem, hogy egy hisztis gyereknek, egy idegkimerült, bűntudatos anyának , és széthulló napoknak nézünk elébe, ha továbbra is hagyom, hogy a bűntudat irányítson. Szóval, hogy itt is az önértékelési problémák jönnek elő- ha én nem vagyok elégedett magammal, és azzal, amit teszek, ezt a gyerekem is megérzi, és ő is ennek megfelelően fog velem bánni. Ezzel szokták az alacsony önértékerlésű emberek párkapcsolati kudarcait is magyarázni- és ahogyan ott sem elég, hogy ha csak kifelé úgy csinálok, hanem a belső meggyőződésnek kell megváltozni, ugyanígy a gyerekekkel szemben is ez a feladat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése