Lelki lustaság

Nos, lekopogom, mintha a Nyafibaba enyhült volna, ma már egész szépen eljátszott többször is egyedül, annyira örültem, pedig nem biztos, hogy az én éteri kisugárzásom miatt volt ez, hanem mert enyhült a nátha. Vettem gyógynövényes orrspray-t, talán az segített, meg hát sokszor a fogzás is bánthatja. Minden esetre azért reggel még mindig nyitott ajtónál ülök a WC-n, reggeli közben pedig ma is fakockákból épitettem... De mégis sokkal könnyebb volt, mint a megelőző héten végig. Na, de amiért igazából írni akarok, az az, hogy felfedeztem a keresztelő- téma kapcsán valamit, ami annyira nem tartozik látszólag ide, másrészt meg minden olyasmi ide tartozhat, amit a nevelés során jó, ha észben tartok.

 Szóval rájöttem, hogy ahogy az ember test, lélek és szellem egysége, úgy a lustaságnak is van eszerint három formája. A testi és a szellemi nyilván egyértelmű, a lelki pedig az, amit súlyosabb esetben akár depressziónak is neveznek, enyhébb formája pedig az, amikor egyszerűen azt mondjuk valamire, hogy nincs kedvünk, és nem azért mert fizikailag fáradtak vagyunk, vagy mert nincs rá időnk, vagy mást akarunk csinálni. Amikor nincs értelmes alternativa, csak annyi, hogy minket mindenki hagyjon békén. És ez azért csalóka, mert az ilyen ember sokszor nem tartja magát lustának, sőt, a környezete sem tartja annak, mert lehet, hogy folyton pörög, kötelességtudó stb- tehát nagyon el tud bújni ez a fajta lustaság- kényelmesség. Leginkább a saját anyámon tudom példázni –de valamennyire rám is jellemző- ezért is lepett most meg ez a nagy felfedezés. Csak míg én egész életemben küzdöttem ellene meg szenvedtem tőle- csak nem neveztem néven- az igazi lustának fel sem tűnik, hogy ez benne van. És persze mindenkinek vannak dolgai, amiket nem erőltet inkább- nem erről beszélek, hiszen sok döntésünk az önismereten alapul- nem megyek síelni, mert annyira nem köt le, hogy ennyi pénz kiadjak miatta- ez részben lustaság, mert a helyes hozzáállás az lenne, hogy akkor is legyőzöm a félelmemet, meg az ellenérzéseimet- de jó, egy –egy ilyen mindenkinek belefér. A baj az, amikor egy életet épít valaki erre, és így navigál.

Szóval, legyen gyanús, ha valaki mindig mindenre nemet mond - ha valamire nem mondhat nemet, akkor is pesszimistán várja- pl egy bármilyen programól, buliról, látogatásról, hogy lemondják, egy tervezett eseményről, hogy mégsem valósul meg, kirándulás esetén, hogy esni fog és így tovább. Ha valakivel ötször kell megbeszélni, hogy egyszer találkozhass vele, és nem azért, mert éppen ő a miniszterelnök- ilyen esetben talán érthető is lenne-akkor a prototípussal van dolgunk.  Ha valakinek mindig fontos dolgai vannak- mosás, takarítás, bevásárlás, ügyintézés- és ezért nem ér rá valami izgalmas, érdekes programra, szóval az ilyen ember lusta- csak lelkierőben szegény- és nincs tudatában, és ezért nem tesz ellene. A legnagyobb baj azonban, ha az ilyen ember ’hatalmi ’ pozícióba kerül- mert olyankor más is issza az ő tehetetlenségének a levét. Ha pl anya-apa: elnyomja a gyermeke vágyait, mert az neki is plussz energiába kerülne. Ha főnök- megmagyarázza a beosztottjainak, hogy miért jó minden úgy, ahogy van és így tovább.
A lelkierő legjobb termelője a szeretet- a szeretett lény iránt ugyanis plusszenergiákat tudunk mozgósítani- tehát szerintem az ilyen ember a szeretteivel is spórol- mert sok ’szeretett” az már nagyon fárasztó- legjobban egyedül szeret lenni, és azt szereti, ha mindenki éli a saját életét.Ő tehát soha nem lesz depressziós attól, hogy nincs szüksége rá senkinek- és ily módon értelmetlen az élete- nagyon is örül annak, hogy senki nem nyaggatja.

A másik, amin gondolkodtam, hogy bár a társadalmunk hajlamos a gyerek- kérdést úgy kezelni, mintha a szülők- vagy csak az anya- magának szülte volna a gyereket- ilyen megjegyzésekkel, hogy ’gondolkodott volna el, amikor vállalta azt a gyereket...stb’- nagyon fontos lenne tudatosítani, hogy a szülő- egy egészséges társadalomban- soha nem csak magának szüli azt a gyereket. Olyan jó látni pl az utcán olyan nagyszülőket, akiknek szemmel láthatólag bearanyozza a napjait egy ilyen kicsi baba, és hány olyan egyedülálló idősebb ember van, akik a rokongyerekek látogatásával csempésznek egy kis örömet az életükbe. Én is annyira örülök, hogy pl anyám barátja és Emma annyira szeretik egymást, és néha szomorú vagyok, hogy Emma ilyen késői gyerek, mert sok veszteséget kell majd elviselnie, már fiatalon is. De addig viszont jónéhány embernek boldogságot okoz rajtam kívül is- és ezt nagyon jó látni.