Bár nagyon szerettem ezt az ovit, és mindenkit benne, igazi akolmeleg jellege van- volt- ez az év nem sikerült olyan felhőtlenre, mint ahogy azt egy anyuka tervezi a gyermekének. Egyik óvó nénink már nem kezdte velünk a tanévet, és sajnos január elején el is hunyt. Nagyon megterhelő volt ez nekünk, felnőtteknek is, főleg azért, mert igazán semmi információt nem kaptunk róla, és én ebből arra következtettem, hogy előbb-utóbb visszatér a munka világába. Mert az emberek akkor titkolóznak, ha nem akarják, hogy később rajtuk csámcsogjanak, szóval tényleg nem gondoltam, hogy nagy a baj. A gyerekeknek hamar elfogadható válasz volt az-mármint még a tanév elején- hogy az óvónénijük beteg, és otthon van, egy idő után már nem is emlegették- persze azért, mint utólag megtudtam, néhányuk igen - Emma nem- pedig szerette nagyon. Aztán még a temetés előtt- néhány nagyon okos szülő- közölte, hogy már pedig ők nem fognak hazudni a gyereküknek ( de mi lett volna a hazugság????)- tehát megmondják, hogy mi történt. Persze akár igazuk is lehetett, a gond igazán az volt, hogy ezt ilyen antidemokratikusan, egyszerűen csak bejelentették, és nem érdekelte őket senki más véleménye. És persze ez azt jelentette, hogy akkor a többieknek is meg kellett mondani, sőt, óvó néni- akinek a másik kb 20 éve volt a párja- vállalta magára ezt a feladatot, egy nappal a temetés előtt- szóval amikor még nagyon friss az élmény. Emma mondjuk nehezebben dolgozta fel, mert ő olyan szerencsés volt eddig, hogy nem kellett találkoznia a halállal- de azóta is foglalkoztatja. Ha elpusztul egy halunk, ha bármi ilyesmiről hall- pl most néztük meg a Dzsungel könyvét nem régen- elég sok kérdést tesz fel.
Aztán az egyik kisgyerek - mármint nem emiatt, csak mellesleg- nagyon kriminálisan kezdett viselkedni, agresszív lett, ordibált, jeleneteket rendezett- szerintem elköltözött az apukája, az anyja meg folyton a telefonon lóg, elmerült a saját bánatába- pszichológusnál is voltak, kicsit már normalizálódott a helyzet- de a gyerekemnek ez sem tett jót. Aztán persze mivel az egyetlen dolgozó óvó nénire hárult minden meló, valami szívproblémával vagy három hétre kiíratta magát- mert kipurcant- akkor szegény gyerekek csak tengődtek, mint ha valami megőrzőbe adtam volna be a lányomat - és most- mert persze már olyan nagyok- megindult a ronda beszéd. Amúgy itt is igaz, hogy az óvónők le vannak terhelve- és alig marad energiájuk a figyelésre. Vannak jó kis foglalkozások, programok, bemutatóórák- de amúgy meg szegényeknek már nincs erejük még azt is figyelni, kiből hány hülye és egyéb szitokszó szalad ki. Elkezdték csúfolni egymást, bandázni- szóval itthon is osztom az észt, még szerencse, hogy az én gyerekem mindent elmesél, mert én kicsi kora óta faggatom, és már meg is tanultam kiszedni belőle a dolgokat. Persze általában a kérdés és a válasz között több óra is el szokott telni, de mivel tudja, hogy érdekel, előbb-utóbb mindig kijönnek belőle a dolgok. Szóval ezért is örülök kicsit annak, hogy vége lesz már az óvódás időszaknak, elbúcsúzunk a kölyköktől is- akiknek nagy része amúgy ide, a szomszédunkba, a körzetes iskolába fog járni- meg a kedves szülőktól is, akikből már annyira elegem lett, hogy a mostani, legutolsó értekezletre már el sem mentem. Persze eddig sem, csak akkor tényleg nem is tudtam volna, mert dolgoztam- most meg igen, de közöltem, hogy sajnos nem tudok, és kész. És reménykedem, hogy az új iskolában mind a szülői, mind a gyerekközösség kicsit rendezettebb lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése