Na, amúgy azt nem is említem, hogy hogyan élünk, mióta visszatértem a munka frontjára. Csak arról jutott eszembe, hogy ugye beteg vagyok kb egy hónapi meló után. Úgy le vagyok pukkanva, mint régebben olyan február körül- amikor egyébként minden rendes, becsületes tanár minimum egy tüdőgyulladással dől ki, aki nem, az nem is dolgozott rendesen. A kollégáim már meg is nyugtattak, hogy ez egész évben így lesz, ha három évig otthon voltam. Mondjuk nekem előtte már volt egy félállásom, de az nem volt túl strapás, ráadásul kint volt a friss, egészséges természetben, szó szerint -egy kis erdő szélén.
Szóval a gyerek hétkor kel azokon a napokon, amikor én hatkor- amikor pedig alhatnék tovább, akkor mondjuk negyed hétkor. Ezért aztán én esténként vagy szintén kidőlök tízkor, vagy nem- mint ma sem- és akkor ugye az ember néhány hétnyi hat óra alvás után lebetegszik, mert hát feltöltődni is kellene valamikor. Ha kidőlök este, akkor semmit nem csináltam- jó esetben nem is kell- ha nem dőlök ki, és csinálom amit kell vagy szeretnék, akkor másnap vagyok tiszta kóma. Ha hazajövök, anyám a kezembe nyomja a gyereket- ha akkor jövök haza, amikor még alszik, és arra gondolok, hogy esetleg ebédelhetek nyugodtan, vagy olvasgathatok egy kicsit- a gyerek tuti tíz percen belül felébred, vagy éppen aznap nem is aludt el. Ha nem jövök haza- mert bent maradok dolgozatot javítani vagy készülni- mivel azt itthon nem tudok- anyám nyávog, hogy ő meg nem tud lemenni a Spar-ba vagy egyéb tartalmas programot csinálni magának. Szóval kb annyi saját időm sincs, amennyit a Wc-n tölthetek, mert Emma még oda is benéz, főleg, ha ugye munkanap van. Ilyenkor tényleg csak vele foglalkozom délután meg este- hiszen sokszor délután látom először- és este fél tízig mondjuk nem is bírom lerakni, és utána ugye meg már nem fogok leülni semmi komolyabb dolgot csinálni, vagy főzni vagy olvasni- kipakolok másnapra és kész. Az az igazság, hogy már halálosan depressziós lennék, ha nem tudnám, hogy hamarosan jön az óvoda. Akkor majd tényleg bent maradhatok fél négyig javítani meg készülni, és úgy megyek érte- és semmi melót nem hozok haza, és délután meg hétvégén néha el tudok majd menni moziba vagy masszázsra vagy bárhová, de nélküle- mert anyámnak akkor már lesz arra kapacitása. Persze, nem teljesen lesz akkor sem fenékig tejfel, hiszen ilyen remek fizetések mellett kell majd délután is dolgoznom, és akkor is ő fog majd Emmára vigyázni, vagy érte menni. De azért hetente egyszer talán tudok ilyesmit is csinálni, és ahhoz képest, hogy az elmúlt három évben évente kétszer sikerült, ez is nagyon nagy dolog lesz.
Igazából nekem gyerekkorom óta az volt a rémálmom- és nem is csoda, hogy csak ilyen későn lettem anyuka- hogy ebből fog állni az életem. Elmegyek dolgozni, aztán gyerekezés, bevásárlás, vacsora, fürdés, tv-nézés, alvás, másnap előlről. Ebből nyilván az is látszik, milyen színvonalas, tartalmas családi életet éltünk- meg az is, hogy a monotóniatűrésem már akkor is pocsék volt- ami azóta is meghatározza az életem. Szóval, hogy nem lehet, hogy ennyi az élet. Az amúgy érdekes, hogy azon is elgondolkoztam, hogy miért csinálja mégis mindenki, ha ez ennyire szarnak tűnik, de arra a döntésre jutottam, hogy nyilván a társadalmi konvenciók. a mintakövetés, mindenki ezt csinálja, miért, mit lehet még?
És igazán ez is volt a baj, hogy ezt nem pontosítottam, hogy mi az, ami ezt kompenzálná. Természetesen -13 évesen- a szocializmus végnapjaon, amikor már lehet küldöldi magazinokhoz is jutni, sőt utazgatni is- gondolhatjuk, hogy a gazdagság, esetleg sok külföldi út, világlátás- mondjuk ezekre a mai napig vágyom:)- a siker, pénz csillogás.... De ha ez nincs?
Persze, ma már látom, hogy az én családomról is szegénységi bizonyítványt állít ki az, hogy 13 éves korom körül megállapítottam, hogy ez valami borzasztó, hogy ez vár rám: elvégzek egy főiskolát, férjhez megyek, szülök két gyereket, oszt csáó. Szóval, ebben az van feketén fehéren, hogy nem láttam, az ember mit kap azért cserébe, amit ad. Nem láttam, magam körül egymást szerető embereket, egymás társaságát öszintén élvező embereket- mármint családilag, mert persze az osztálytársaimmal nagyon élveztük egymást. Én velem sem éreztette senki, hogy jó, hogy vagyok, jó az, amit csinálok, hogy jó velem együtt lenni, egy családban lenni. Nem tudtam, hogy az életet, a családi életet, az emberi kapcsolatokat,de még az egyedüllétet is meg lehet tölteni értelemmel, érzelmekkel, élményekkel, hogy az életnek van egy bizonyos sója, fúszere, amit ha jól tudunk adagolni, akkor a mindennapok is igazán élvezetesek lehetnek. Igazából ezt a mai napig tanulom, és próbálom gyakorolni, mém most is, ebben az egy hónapban, amikor tényleg néha gépnek érzem magam...
Szóval ez a " rémálom "- munka család, munka család,- ami persze már így benne élve egyáltalán nem is tűnik annak- egy hónapja része az életemnek, és amúgy még mindig csodálkozom, hogy hogyan tudják ezt emberek mondjuk évtizedeken át csinálni- de azért remélhetőleg boldogulni fogok vele én is-legalább is ,amíg egy ilyen kis csodálatos Manóval kell a napjaimat megosztanom.
Igazából nekem gyerekkorom óta az volt a rémálmom- és nem is csoda, hogy csak ilyen későn lettem anyuka- hogy ebből fog állni az életem. Elmegyek dolgozni, aztán gyerekezés, bevásárlás, vacsora, fürdés, tv-nézés, alvás, másnap előlről. Ebből nyilván az is látszik, milyen színvonalas, tartalmas családi életet éltünk- meg az is, hogy a monotóniatűrésem már akkor is pocsék volt- ami azóta is meghatározza az életem. Szóval, hogy nem lehet, hogy ennyi az élet. Az amúgy érdekes, hogy azon is elgondolkoztam, hogy miért csinálja mégis mindenki, ha ez ennyire szarnak tűnik, de arra a döntésre jutottam, hogy nyilván a társadalmi konvenciók. a mintakövetés, mindenki ezt csinálja, miért, mit lehet még?
És igazán ez is volt a baj, hogy ezt nem pontosítottam, hogy mi az, ami ezt kompenzálná. Természetesen -13 évesen- a szocializmus végnapjaon, amikor már lehet küldöldi magazinokhoz is jutni, sőt utazgatni is- gondolhatjuk, hogy a gazdagság, esetleg sok külföldi út, világlátás- mondjuk ezekre a mai napig vágyom:)- a siker, pénz csillogás.... De ha ez nincs?
Persze, ma már látom, hogy az én családomról is szegénységi bizonyítványt állít ki az, hogy 13 éves korom körül megállapítottam, hogy ez valami borzasztó, hogy ez vár rám: elvégzek egy főiskolát, férjhez megyek, szülök két gyereket, oszt csáó. Szóval, ebben az van feketén fehéren, hogy nem láttam, az ember mit kap azért cserébe, amit ad. Nem láttam, magam körül egymást szerető embereket, egymás társaságát öszintén élvező embereket- mármint családilag, mert persze az osztálytársaimmal nagyon élveztük egymást. Én velem sem éreztette senki, hogy jó, hogy vagyok, jó az, amit csinálok, hogy jó velem együtt lenni, egy családban lenni. Nem tudtam, hogy az életet, a családi életet, az emberi kapcsolatokat,de még az egyedüllétet is meg lehet tölteni értelemmel, érzelmekkel, élményekkel, hogy az életnek van egy bizonyos sója, fúszere, amit ha jól tudunk adagolni, akkor a mindennapok is igazán élvezetesek lehetnek. Igazából ezt a mai napig tanulom, és próbálom gyakorolni, mém most is, ebben az egy hónapban, amikor tényleg néha gépnek érzem magam...
Szóval ez a " rémálom "- munka család, munka család,- ami persze már így benne élve egyáltalán nem is tűnik annak- egy hónapja része az életemnek, és amúgy még mindig csodálkozom, hogy hogyan tudják ezt emberek mondjuk évtizedeken át csinálni- de azért remélhetőleg boldogulni fogok vele én is-legalább is ,amíg egy ilyen kis csodálatos Manóval kell a napjaimat megosztanom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése