Szóval egész jól
akklimatizálódom, a család is elfogad, nyilván azért is, mert látják, hogy
rendesen ellátom a feladatomat, azaz jó anyuka vagyok- legalább is
felelősségteljes. A hétköznapi interakciókban, a ’konyha nyelven’ már rengeteg
mindent értek, beszélni még nem igazán, de Emma például fantasztikusan gyorsan
tanul- szóval lassan nekem is csipkednem kell magam, hogy ne égjen a pofám- oda
járok évek óta, és egy pohár vizet nem tudnék kérni.
A probléma pont innen ered- hogy
míg úgy érzem a családdal jól haladok- addig Emma apukája –nem hogy megállt a
fejlődésben, de inkább fejlődik vissza. Amúgy ez egy alaptörvény a
személyiségfejlődésben, hogy az a személyiség , amelyik nem fejlődik, az
visszafejlődik. Szóval ő meg akart állni a gyermeklét és felnőttkor határán-
amikor meg kellett volna ugrania ezt a lépést- Emma születésekor- akkor ugye
megtorpant- és azóta tulajdonképpen semmi másra nem megy el az energiája,
minthogy ezt kompenzálja. Azaz saját maga előtt is szeretné megmutatni, hogy ő
azért így is valaki- hogy közel harminc évesen nincs munkája, nincs normális
önéletrajza, a végzettségében nincs gyakorlata, nincs egzisztenciája, az
apjával folyton háborúskodik- vagy éppen visszavonul és időről időre a gyereklétben
zabálja anyuka főztjét miközben apuka fizeti a rezsit, én meg eltartom a
gyerekét. Mivel nárcisztikus, önimádó alkat, akinek sajnos nincs reális énképe,
azt hiszi magáról, hogy nagyon jó fej, és vicceskedéssel, meg buta, vásári
viccekkel próbál népszerűségre szert tenni, évek óta meg van róla győződve
például, hogy ha az ebédlőasztalnál hangosan elböffenti magát, az nagyon mulatságos,
és az sem zavarja, hogy ott ül a négy éves gyermeke is. Arra sem jött még rá,
hogy egy szülő a gyermekének olyan dolgokat próbál tanítani, amitől ő több lesz,
amitől neki jó lesz- vagy jobb lesz- és pl olyanokat játszik vele, hogy egy –igaz,
hogy puha- labdát dob az arcába, vagy bíztatja, hogy lőjön vízi pisztollyal
másokra- akár idegenekre is, mert ő ezt is nagyon viccesnek gondolja. Vagy rugdalják
Emma cipőjét- és nem jut el az agyáig, hogy Emma majd a kosárlabdát fogja az
ovistársa arcába dobni, mert neki mindegy, hogy puha vagy nem, ő csak annyit
tud, hogy ez is labda, az is labda, ,az óvodai folyosón cipőrugdosásra fogja
bíztatni a többieket. Vagy éppen lelocsol majd valakit vízzel, aki ennek nem
fog annyira örülni, mert mondjuk a kezében van a drága okostelefonja. Igaz,
hogy ezt már csak az utolsó két –három nap csinálta, addig egész normális volt
pontosabban addig gondolom, visszafogta magát.
Több mint száz kiló, olyan , mint
egy malac, és annyit is eszik- ráadásul iszonyú mennyiségű édességet. De ennek
ellenére- és ebből látszik, hogy nincs reális énképe- azt hiszi magáról, hogy
egy Adonisz. Minden nő után megfordul, aki szóba áll vele, az előtt pedig úgy
illegeti magát, mint aki potenciális udvarló jelölt- ami egzisztenciáját meg élethelyzetét tekintve
is nonszensz- még ha külsőre nem lenne olyan vicces, akkor is.
Gyerektartást természetesen nem
fizet, és meresztgeti, forgatja a szemét, hogy nincs pénze, de hát persze, honnan
is lenne neki, ha nem dolgozik. Szóval tiszta katasztrófa, ebből a szempontból is
egy 16 éves gyerek szintjén van, és a visszafejlődést azért mondom, mert amikor
mi együtt „éltünk”- hát ennél klasszisokkal többet produkált. Képes volt hetekig
pihenőnap nélkül dolgozni, és ha felszaladt rá egy-két kiló plusz, napokig nem
evett. Nem tudom, emberek miért vesztik el ennyire minden tartásukat- Lényeg
tehát, hogy most minden energiája arra megy el látszólag, hogy maga előtt is
fenntartsa azt a képet, hogy ő nem egy lúzer, nem egy katasztrófa- szóval, hogy
ne kelljen bevallania, hogy nem ura a saját életének, és fogalma sincs, hogy
mit kezdjen magával.
Az ilyen emberek- azaz akik
ennyire elkényeztetettek- ott hagyja maga után az asztalon a tányért, vagy a
ruháit ott dobja le- ahol kilépett belőle- önhittek és üresek- csak úgy tudják
a saját –hamis- önképüket fenntartani, ha a másik embert alázzák meg. Engem
ugyan szóban már nem igazán sérteget, mert elég egyértelműen kijelentettem
tavaly, hogy ezt nem tűröm, viszont azzal oldja meg . hogy mégis bántson
valamivel, hogy
1. meg sem hallja, amit mondok,
ha neki az nem tetszik-
2. nem-et mond kapásból
3. nem szól nekem semmiről, csak
kész tények elé állít.
Ezekkel engem jól felhúz, és
akkor az önhittsége abban dagonyázik, hogy lám- lám, a másik milyen hülye, mert
ő bezzeg milyen nyugodt és kiegyensúlyozott. Eleinte azonban emberére talált
bennem, mert már annyira sem érdekelt, hogy felhúzzam magam bármin, magamban
nevettem, és úgy tettem sokszor, mintha nem venném észre. Örültem neki, hogy
tényleg hidegen hagy, és hogy Emmát nem teszem ki veszekedésnek, konfliktusnak.
Egy hetet kibírok, gondoltam. Viszont amikor előjöttek ezek a cipőrugdalásos,
labdadobálásos, rugdalásos dolgok- akkor már felhúztam magam. Az autóban pl azt
csinálta, hogy folyton csipkedte a gyereket, aki –mivel az ülésben be volt
szíjazva- csak lábbal tudott védekezni- azaz visszarugdalt. És a cukrászdában,
ahol megálltunk- a szék alatt már engem rugdalt- mert azt hitte, ez jó játék.
Na, szóval ekkor már kezdett az agyam eldurranni- főleg, hogy három nap alatt
kb tízszer elmondtam neki, hogy hülyeségeket ne tanítson neki, mikor én is és
az óvónők is elég kemény munkát végzünk azért, hogy a gyerek rendben legyen. .Állandóan
bömböltetni akarta a szar rádióját- miközben a gyereket altattam, meg mesét
olvastam neki, meg énekeltünk, és persze
itt is én voltam a beteg, aki nem szereti a zenét. Mondtam neki, hogy mi megválogatjuk,
mit hallgatunk, ezért találták fel a CD lejátszót meg az egyéb hangrögzítőket,
és nem válogatott szemetet meg reklámokat, meg bármit, amit hozzánk vágnak, és
hát, egy kicsit szélesebb már talán Emma zenei kultúrája is- a komolyzenétől a
népzenéig terjedően- mint az övé.
Szóval már nagyon örültem, hogy
hazaérünk, és még le kellett mennem a boltba, hiszen nem volt itthon semmi. Kértem, hogy siessen a
pakolással ( ha már reggel egy órával később indultunk miatta,hogy másodszor is
megreggelizhessen) - hogy leszaladhassak a boltba- de eltűnt. Máig sem tudom,
hol lehetett, vagy kitakarította az autót, vagy megírt még öt sms-t,
mindenkivel tudatva, hogy egészségesen megérkezett, mert ez nyilván fontosabb,
mint mi. Vagy bezabált egy csomag kekszet, mert ha két óránként nem eszik, már
gondolom, gyengélkedik. Vártam vagy 10 percet, mire jó mérges lettem- itt
vagyok egy éhes, szomjas, álmos , fáradt ,egész nap autózó 4 évessel, aki
közben már meztelenre vetkőzött, és aki mindenre azt mondja, nem akarom és nem-
alapból is, de ha fáradt, akkor még inkább, a bolt meg még max egy órát van
nyitva. Szóval gyorsan felöltöztettem, és lecibáltam Emmát a boltba, gyorsan
bevásároltunk- közben ő halálosan megsértődött, mert nem adtam neki oda a
kulcsot, mondtam, várjon meg, ha már ennyire ráért.
Hazaértünk, Emma rögtön nekiállt
a játékaival játszani, hiszen egy hete nem látta őket- én meg örültem, hogy
nyugi van, és gyorsan nekiálltam vacsorát készíteni neki. És ekkor megjelent ez az agyament hülye, hogy
én törtem e el a gyerek orrát, én vertem e meg. De – és ami utólag jogossá
teszi azt hogy kikergettem a lakásból, és közöltem vele, hogy mivel nem várom
meg, mi jöhet még, és hová alázhat még meg, inkább húzzon innen nagyon gyorsan
valahová, mert itt nem marad egy percet sem tovább- szóval semmi aggodalom vagy
félelem vagy ijedtség nem látszott rajta- ami ilyenkor jogos lenne- hanem csak
az a tekintet, hogy na, most elkaptalak. Tudtam, mindig is, hogy vaj van a
füled mögött, most lebuktál. Nekem, mint
anyának, a vér meghűlt az ereimben- arra gondoltam, a gyerekem eltörte az orrát
valahogy, és egész életében csúnya lesz, mint a bokszolók, és Úr isten, hogyan
történhetett- rajta meg csak a nagy pöffeszkedő felháborodás látszott. Na persze
mert látta ő jól, hogy semmi ilyesmi nem történt- a gyereknek egyszerűen nem is
vérzett, csak véres volt az egyik orrlyuka. Szerintem valamit elkapart benne,
mert ma többször is „ bányászott”- és
ennyi.
Olyan szinten felháborodtam, hogy
máig alig jutok szóhoz. Ha tényleg látok rajta őszinte ijedséget, fel sem
vettem volna az egész történetet, csak kinevetem, De így!!!
Miután nem fizet gyerektartást-
vagy legalább is kénye –kedve szerint- nem neveli a gyereket, évi mondjuk-
összesítve- két –három hetet tölt vele, de akkor már sokat mondtam- és még
akkor is baromságokra tanítja- képes engem megvádolni- aki –szerintem erőmön
felül próbálok Emmának jó anyukája lenni. Szívesen teszem, de sokszor tényleg
nagyon nehéz, tudva, hogy csak magamra számíthatok. Most, egész úton vele
foglalkoztam, szórakoztattam, altatgattam meséltem neki stb 5-6 órán keresztül,
aztán hazaérve, lerohantam a boltba, rögtön be a konyhába, nem is ettem, nem is
pisiltem, eszembe sem jutott, csak az, hogy Emma minél előbb egyen, fürödjön,
és pihenhessen- és előáll egy ilyen ökörséggel. Ismerem magam annyira, hogy
annyira üvöltöttem volna vele egész este, hogy a fél ház zeng, aminek nyilván
Emmát nem tettem volna ki- de az egészben az a legszörnyűbb, hogy ezzel saját
magát akarta valahogy megint fényezni. Hogy az egész játék arra ment volna ki,
hogy ő jobb apa, mint én anya, ami ugye már így leírva is nevetséges, de az a
szomorú, hogy ő tényleg ilyen színvonalon van, ennyire éretlen. Egy hét alatt,
nem talált sem ő, sem az anyja semmilyen indokot, amire azt mondhatták volna,
hogy na, tessék, ilyen nő, ilyen anya, mi megmondtuk, mi tudtuk előre- stb-
amit a rosszindulatú emberek ugye mondani szoktak- és teljesen boldog lett,
hogy végre talált valamit- egy vérző orrlyukat. Na, szóval mondtam neki, szépen
búcsúzzon el Emmától és menjen amerre lát.
El is ment, de nem hiszem, hogy van olyan szinten, hogy érezné, hogy mit
tett.
Ami viszont biztos, hogy ő azért
lett ilyen, amilyen, mert gyerekkorában, mindent elnéztek neki, nem állítottak
elé követelményeket, nem tanították meg alkalmazkodni, az anyukája a seggét
kinyalta, már elnézést, illetve mire szerintem az apja rájött, hogy a gyerek
félre van nevelve- már nem tudott rajta változtatni- innen eredhet a máig tartó
harc közöttük. Mesélte, hogy a hétvégéit mindig a nagymamájánál töltötte- már
látom miért, mert az apja- aki nevelni akarta- elől menekült.
Szóval tanulságos volt abból a
szempontból, hogy szigorúbbnak kell lennem Emmával- ha azt szeretném, hogy
felnőttként is megállja a helyét, és ne ilyen szerencsétlen semmirekellő legyen, mint az édesapja, akinek
gyerekkorába nem adták a kezébe azokat az eszközöket, amik az életben való
boldoguláshoz kell. A kitartást, az akaraterőt, az önfegyelmet, a reális
énképet, és akinek az agyában értelmes gondolatok helyett egy nagy buborék van-
ezért nem viseli el a csendet sem, és ezért kell folyton szólnia a zenének.
Eddig is olvasgattam szakkönyveket, de most még inkább fogok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése