Nos, megérkeztünk az évi rendes nyaralásunkból Szerbiából,
és mondhatom, egészen jól sikerült, kivéve az utolsó öt percet, amikor
hazaértünk, és Emma apukáját ki kellett tessékelnem az ajtón, hogy menjen innen
szépen ,mert nem maradhat itt tovább egy percig sem.
Ami az ott tartózkodást illeti,
szerintem én nagyon sokat fejlődtem az elmúlt évek alatt, és ennek talán az
egyik oka, hogy megvilágosodtam a mi individualista fogyasztói társadalmunk
értékrendje, és a hagyományos paraszti társadalom értékrendje közötti különbségekkel
kapcsolatban, pontosabban rájöttem, hogy az eddigi konfliktusaink oka nagyrészt
ez volt, hogy én innen jövök, ők meg ott vannak, és ezért nem értettük egymást.
Azonban évek óta nálunk is reneszánszát éli az elfordulás a fogyasztói társadalom
által diktált eszement, értelmetlen és nárcisztikus értékektől, sokat lehet
róla olvasni, engem különösképpen érdekel is, ráadásul tavaly egy ilyen
szemléletű- az önfenntartásra, és a hagyományos magyar értékekre nevelő
gimnáziumban tanítottam. Szóval azt hiszem, emiatt történt az, hogy már többnyire nem elégedetlenkedtem,
vagy ha igen, azért sem dödögtem, csendben bírtam maradni és jó képet vágni.
Ráadásul, míg régebben Emma apukáját kértem meg, hogy mondja el, ami nekem nem
tetszik- mert nem mertem nyíltan konfrontálódni- addig ma egyszerűen megmondom,
és kész. Nem bunkón, szépen határozottan. De az a helyzet, hogy igazából nem
szólnak bele semmibe, egyedül az evés még mindig a neuralgikus pont, de ott meg
Emma a főnök, mert azt mondja, hogy nem kér, és kész. Míg régebben
felháborodtam azon, hogy sehová nem mozdultunk ki, aznap, amikorra a
nagycsaládi összejövetelt ígérték, én voltam az, aki nem akart sehová menni
egész nap, - élveztem, hogy mindenki jön megy, csinálja a dolgát, a gyerekek
játszanak, igazi bepillantást nyertem abba, hogy évszázadokig hogy tölthetett
el a nagycsalád mondjuk egy vasárnapot, tehát amikor nem dolgoztak. Szóval
elfogadom, hogy itt így mennek a dolgok, és kész.
Az egyik ilyen nagyon nagy
különbség egyébként az, amit mi úgy hívunk, hogy ’saját idő’- és magazinok
tucatjai hangoztatják, hogy egy anyának pl igen is szüksége van rá, hogy néha
kimozduljon, egyedül, és azt csinálja, amit szeretne, és mindig azt teszik
hozzá indokként, hogy régen ugyebár egy anyuka nem volt ilyen kimerült, mint
ma, mert a nagycsalád ott volt segítségül. Ehhez képest a dolog úgy néz ki, hogy
itt egy nőnek addig van ’saját ideje’, amíg lány. Ha anyuka lesz, ez megszűnik,
de ami érdekes, az az, hogy eszükbe sem jut, hogy szükségük volna rá. Ha
megkérdezném őket, nem is értenék a kérdést. És igaz, hogy van segítség a
nagycsaládtól, de az kb úgy néz ki, hogy a kisbabás anya esetleg átmegy az
anyukájához ebédelni, de legfőképpen azért, hogy ne legyen egyedül, legyen
társasága, kivel beszélgetni, vagy csak úgy lenni, és ha már ott van, eszik. De
nem ezért megy, és eszébe sem jutna csakis ezért átmenni.
Annak idején abból adódott az
egyik konfliktusom, hogy én azt gondoltam, hogy ha odamegyek, pl figyelembe
veszik azt, hogy én 10 hónapja vagy két éve stb- alig tudok kimozdulni valahová
a gyermekem miatt, és majd felajánlják, hogy menjek csak mondjuk egyedül
sétálni, vagy este be a városba beülni egy kiülősbe s vagy csak üljek ki a
kertbe egy órára olvasni- és semmi ilyesmi nem történt. Mindenki ment a
dolgára, én meg pesztrálhattam a gyereket reggeltől estig.- na ezért megéri
tényleg 700 km-t utazni- gondoltam én. De nekik eszükbe sem jutott, hogy én ilyesmire
vágyhatok. Ma már persze sokkal egyszerűbb ,mert Emma elmegy az apukájával
lovagolni, vagy strandra vagy játszótérre, én meg ülök a kertben és olvasok.
Vagy pl már természetesnek veszem azt is, hogy meg ’kell’ látogatnunk a két éve
elhunyt dédmama testvéreit meg legjobb barátnőjét a szomszéd faluban, mert
szeretnék látni Emmát, mekkorát nőtt, milyen lett. Annak idején teljesen ki
voltam akadva ezen is, hogy miért kell számomra tök idegen emberekkel órákat
beszélgetnem sötét szobákban vagy tyúkszaros udvarokon vagy jó esetben csak
ülnöm és jó képet vágnom, mert szerbül ugye nem értek- és ezzel töltenem azt a
pár napot, amikor végre más is dajkálhatná egy kicsit a gyereket. Ma már inkább
örülök, hogy kiváncsiak ránk, hogy el- és befogadtak, és számon tartanak.
Ráadásul azt hiszem, Emmának is inkább ezt az értékrendszert szeretném a
figyelmébe ajánlani, és nem a másikat, bár jelenleg ebben élünk, és ezzel kell
megbirkóznunk. Megyünk mindenhová, mindenhol kapunk ajándékot, mindenhová
viszünk is, mindenhol vannak állatok, Emma rohangál utánuk, kergeti őket,
légycsapóval ütögeti a legyeket- vagy
inkább a helyüket-ilyen hagyományos paraszti udvarokat itthon már talán csak az
alföldi tanyákon lehet találni, mint itt a Vajdaságban lépten nyomon.
Ami még szintén érdekes volt,
hogy már nem akkora ordító a különbség a két ország között, mint 5 éve, mikor először voltam ott. Először is
mi is hozzájuk szegényedtünk, ők meg hozzánk nyugatiasodtak- az autópark
például látványosan cserélődik- Másrészt meg akkor az Egyesült Királyságból meg
Budapest belvárosából érkeztem, azóta meg én is járom a vidéket- tehát jobb az
összehasonlítási alapom. Harmadrészt nyilván már meg is szoktam, és belátom,
hogy nem kell valamit azért kidobni, lecserélni, mert régi vagy nem divatos-
ilyen szemmel rengeteg dolog van ott, ami ugyan ronda meg lepukkant, de
teljesen jól funkcionál- és használható. Negyedrészt a tisztaságban is sokat
fejlődtek, már egyáltalán nem szemetesek a közterületek, és sokkal könnyebb
szemetest találni is, öt éve, még egy óráig is szorongathattam mondjuk egy
szalvétát az utcán, mire kukához értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése