Nos, elég sok minden történt velünk az elmúlt hónapban, talán kicsit pörgősre is sikerült, meg aztán én is siettetni akartam az időt, és így esett, hogy sikerült a gyerekemet kicsit traumatizálni. Az az igazság, hogy harmonikus gyerekkort csak harmonikus környezetben lehet biztosítani, és nálunk az utóbbi hetekben már minden volt, csak az nem. Először is, elkezdtem megint feszült lenni azon, hogy van ugyan munkám, de szeretnék egy másikat. Innentől fogva persze már nyűg is az egész, ha az ember eldönti, hogy el akar valahonnan jönni, akkor már minden időt sajnál, amit ott kell tölteni, főleg, ha azt az időt a gyerekétől veszi el. Aztán persze mi itthon is gyakran egymásnak feszülünk anyámmal, aki olyan, hogy ha az ember nem szól neki valamiért, akkor magától eszébe sem jut, hogy figyeljen rá, tolerálja, észrevegye. Nem szeret másra, másokra figyelni, és megsértődik, ha erre figyelmeztetik. Egy gyerek pedig nyilván nem szereti, ha a két ember, akit ő viszont szeret, az egymással akár nyiltan, akár elfojtva de feszültségben van. És egyre "rosszabb" lett, egyre nyűgösebb, egyre több kárt csinált, nyilván így vezette le a feszültségét- már nem tudtam öt percre sem magára hagyni, mert legalább két dobozt vagy tárolót kipakolt, ha nem széttört vagy kiborított valamit, szóval iszonyű volt, hiszen én azért a nap nagy részében egyedül vagyok vele. Hozzátéve, hogy hónapok óta semmit sem pihentem, vagy vele voltam, vagy dolgoztam- a legnagyobb pihenés az volt, hogy mondjuk, ha már alvásidőben beértem a városba, akkor volt két szabad órám sétálni vagy leülni valahová és olvasni, boltokba nézelődni- de sokszor még ilyenkor is hivatalos ügyeket intéztem, vagy éppen bevásároltam , hogy ne Emmával kelljen menni. Szóval eléggé elfáradtam, és mindehhez jött a dackorszak.
Emma semmi'normálisat' nem eszik, nem volt hajlandó bilibe pisilni és kakilni- két és fél évesen- szóval 'megállt' a fejlődésben. Itt mondjuk szerintem azt a hibát követtem el, hogy tudat alatt túl nagy elvárásokkal voltam vele- rengeteg dalt, mondókát tanultunk, ő kb úgy beszél, mint egy négyéves- és elezdtem mondogatni neki, hogy lassan már ovis lesz, és ott majd ezt meg azt kell csinálni- ez pedig szorongást okozott neki. Hogy majd ott meg kell ám enni a rendes kaját, meg oda nem mehet olyan gyerek, aki pelenkába pisil:) Mindehhez a régi ágyát elvittük " Misibabának'- aki a barátnőm gyereke, és még csak most fog születni- ő pedig kaptt egy újat, ami emeletes, azaz alul van egy játszórész, és fölül kell aludni. Nagyon szerette is, örült is neki, majd egy nap elkezdett dadogni, de nem olyan kis aranyosan, hanem -kigugliztam- 'sokkosan.' Szóval túl sok volt neki ez így együtt, az én feszültségem, a sok kiabálás, a veszekedés, az új ágy, az elvárások, és azt hiszem így jelezte, hogy most akkor neki ez elég. Rögvest közölte, hogy ő kicsi baba, és ezt játszottuk vagy két napig, meg nevetéssel próbáltam kijátszani a feszültségeit. Lassan, de múlik a dolog, már kb olyan, mint előtte volt- egy kicsit akkor is dadogott, de az csak olyasmi volt, mint amikor valaki gyorsabban és többet szeretne mondani, mint amit ki tud- tehát nem ez az ideges.
Na, azóta csönd van és nyugalom- most lesz majd elkényeztetve, mert sokkal többet engedek meg neki, mint szabadna- de úgy érzem, most ő tesztel engem- sőt, látom is- hogy mi fér bele, és mikor fogok kiabálni- és egyre inkább lazább és nyugodtabb, hogy látja, hogy nem. Ma pl rákiabáltam a macskára- és láttam Emma szemében megjelenni a rémületet- majd utána kérdezte is , hogy mit mondtam neki, és miért, és mikor megbeszéltük, láttam, hogy meg is nyugodott.
Este és délután altatás van- már a lenti ágyon, nem fent- simogatom, és nyugtató szavakat súgok a fülébe, nagyon élvezi, és követeli is. Ez nyilván hosszú távon is jót tesz neki, a testi érintés, és az összebújás- ezt gondolom, eddig is igényelte volna, illetve minden baba igényli, csak a mi világunkban, a mi élettempónkkal ez már jóformán összegyeztethetetlen.
Hanyagolom kicsit a bili és evés kérdést- aztán majd figyelem, mi lesz, bilizni amúgy szeret, de magától nem szól, pedig állítólag ez lenne a cél.
Azt hiszem, a gyerekem megérezte azt, hogy én a saját életemmel való elégedetlenséget vele akartam kompenzálni, hogy igaz, hogy nekem nem egy tűzöltóparádé az életem, de legalább gyereket nevelni jól tudok, ebben jó vagyok, szerető, gondos odaadó anya vagyok- és át is ugrotta a léceket - suttyomban meg szorongott, egyre izgágább lett, egyre nagyobb lett benne a feszültség, én a hisztijeit is egyre inkább elnyomtam, hogy elég legyen már, mondja szavakkal, mit akar, nem kisbaba- már egyre -többet cumizott- most is folyton cumizik- szóval már a külvilág és én nem a biztonságot jelentettük neki.
Amúgy ez nekem nagyon tanulságos történet most, sok szempontból is- pl. rájöttem, hogy mik a fontos dolgok az életben, és mit a nevetségesek. Rájöttem arra, is, hogy hogyan adjuk generációról generációra át nem csak pl a tudást, a szokást, de a félelmeket, a bizonytalanságot, a neurózist is . Holott nem is lenne semmitől félnünk- de mivel mi is félünk, félelmetesen vagy agresszíven viselkedünk, és a körülöttünk élő új jövevényeket is megfélemlítjük- megtanítjuk félni.
Márpedig ha a külvilág félelmetes, feszültséget , szorongást, bizonytalanságot keltő- akkor valahová el kell menekülni. És ez lehet a pszichózis, a sok addikció, a tévénézés, a számítógépes játék, az evés, a drog, a cigaretta- azaz mi gerjesztjük a gyerekeinkben a félelmet egy nem létező dolog iránt- amiért ők menekülési útvonalakat keresnek- ás ha szerencsénk van majd egy sportban, egy színjátszókörben vagy néptánccsoportban találják meg, és ha nincs, akkor a tévé előtt csipszet kajálva száz kilósra hízva, cukorbetegen, vagy a számítógép előtt, vagy csapódva egy csoporthoz, aki alkoholizál, drogozik, és elhiteti vele azt, amit mi nem tudtunk- hogy jó így. Így jó, ahogy van, minden rendben van, a világban is és benne is, és biztosnságban van. Ebben tehát csak az az érdekes. és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni- hogy mindig a világra fogjuk. Hogy a világ feszültséggel teli és elviselhetetlen. De MI, SZÜLŐK láttatjuk meg vele a világot, olyannak, ami félelmetes, és frusztráló- három éves koráig építjük ki ezeket a zsigeri szorongásokat. Nem az óvoda, és nem az iskola, és nem pl. a pénztelenség, hanem a szülő saját hozzáállása a saját dolgaihoz. Emlékszem, egyszer- még egész kis koromban- muternál szétrobbant egy jénai a túzhelyen, mert véletlenül égett a gáz, és rátette a tálat. Na, akkora ribilliót csapott, hogy én hasgörcsöt kaptam, és ma is emlékszem, hogy azt hittem, minimum kitört a világháború, és én voltam a legjobban meglepődve, hogy öt perc múlva már csend és béke honolt, és nyomát sem lehetett látni semminek. Már akkor sem értettem, hogy ha ennyi volt az egész, miért kellett akkorát sivalkodni meg cirkuszolni. Tehát a gyerekeknek mindegy, hogy mi történik, nem tudják megítélni, hogy bombáznak vagy széttört egy tányér, a szülő reakcióját figyelik, és ha az szorongató, félni fognak. Tehát itt is ez történt. és most az a feladatom, hogy Emmának vissza adjam a hitét a biztonságban, a világban és önmagában- hogy a feszültségeitől megszabaduljon, és a félelmeit el tudja engedni, felejteni. FÉL- elem helyett a TELJESSÉG-et adni neki, ehhez viszont nyilván az kell, hogy ezeket a dolgokat én is helyre rakjam magamban. Hogy én a saját félelmeimet is felülről kapom- hogy belém vannak kódolva- és hogy el kell fogadnom részben azt is, amilyen vagyok, ahol tartok, amit elértem- mert akkor kevésbé leszek frusztrált- és hogy azt is tisztázzam magamban, meg akarok e felelni, kinek, és miért. Mert minél inkább elégedett tudok lenni magammal, az életemmel, annál kiegyensúlyozottabb leszek én is, és annál kerekebb lesz a világunk. És azokat a félelmeimet pedig- amig az alapvető létfenntartásunkhoz társulnak- a pénzkérdés, az állás, a lakás eladás stb- tehát amit nem lehet megkerülni- úgy kezelni, hogy soha ne vegyék át az uralmat a józan eszem fölött. Mindig tudni, hogy az egészségnél, egy egészséges gyereknél semmi nem fontosabb és nagyobb kincs a világon- és ezt mindig prioritásként tartani, és hogy a megfelelési vágyam is csak egy félelemből fakad, és amint el tudom engedni, már le is raktam egy rakás terhet, amit feleslegesen cipeltem, és ezt Emma is rögtön meg fogja érezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése